Van olyan, hogy örök szerelem? Ha igen, hogyan vigyázhatnánk rá?

Nem mindegy, milyen életkorban és kapcsolatok után tesszük fel valakinek a kérdést, szerinte létezik-e örök szerelem. Az érzések egy párkapcsolatban általában hullámzanak, és ez azt is jelenti, hogy jöhetnek mélypontok, csalódások, elhidegülés és eltávolodás. A jó szerelem, vagyis a kitartó és valódi összekötő érzelmi kapocs ezeket segít áthidalni és jó kilátásokkal túlvészelni.

Ha azt gondoljuk, az élet egy rózsaszín álom is lehet, ha ügyesek vagyunk, akkor biztosított a csalódás, mert a realitás és az élet sok olyan konfliktushelyzetet termel, amit nem tudunk kiküszöbölni. A párkapcsolatok nagy részében jelen van egyfajta bizalmatlanság, ami a kudarctól, a megcsalatástól, az elhagyástól látszik megóvni. Aki valójában a tökéletest keresi, sokszor gondolja azt is: „nem fogom beérni rosszabbal.” Ezt a vágyat a 21. század tökélyre fejlesztette az individualizmus trendjében. Sokan gondolják úgy – némelyek jogosnak is érzik –, hogy annyi csalódás után már nem akarnak mást, mint a legjobbat. A legnehezebb út ez, mert nem létezik Mr. vagy Ms. Tökéletes. Bár egyre gyakrabban halljuk a pszichoterápiás rendelőkben is, hogy „én már nem kötök kompromisszumot”, valójában egy párkapcsolat működéséhez elengedhetetlen ez a képesség. Lehet vágyat érezni egy filmbe illő kapcsolatra, ahol Brad Pitt emeli a karjába a nőt, de a prózai valóságban nem forgatókönyvek szerint mennek a dolgok.

A mai kor párkapcsolatait leginkább a bonyodalmak, félelmek, szorongások szele lengi körül, pedig jó lenne nyugalmat és szerelmet, valódi elköteleződést és biztonságot találni. Ismerjük a harmincas szinglik kínjait filmekből, és azt az érzést is, hogy milyen jó annak, aki rögtön érettségi vagy egyetem után férjhez ment vagy megnősült, és néha valóban csoda látni azt a galambősz házaspárt, akik még kézen fogva sétálnak kora délután a városban, mintegy bizonyítékaként annak, hogy létezik igazi, hosszan tartó kapcsolat.

A párkapcsolatra is vigyázni kell

Ha azt hisszük, hogy partnerválasztásaink a véletlenek és az élet bonyodalmainak az összjátéka folytán alakulnak, tévedünk. Sosem véletlen az, ami történt, mindig megtaláljuk a magyarázatot és mögöttes értelmet ezekben a szituációkban. Ezek olyan döntések, melyekben a tudattalan mechanizmusaink működnek. Azok a jellemző érzések, hogy „ő választott engem, ő kezdeményezett stb.” csak látszólag mondanak ellent, mert akkor is döntést hoztunk és választottunk, amikor belementünk a szituációba. Ezek a választások karakterfüggők, természetesen benne van mindenkinek az addigi élete, a legkoraibb kapcsolatai, a viszonya a szeretethez és pozitív érzelmekhez, az elköteleződés, vagyis a bizalom és kötődés képessége.

A partnerkapcsolatok másik sarkalatos pontja szokott lenni a konfliktuskezelés és problémamegoldás, a kompromisszumkötés képessége és a saját érdekek képviselete.

Nyilvánvaló, hogy az idő előrehaladtával a másiknak bizonyos tulajdonságai és vonásai már nem tündökölnek olyan fényben, előfordulhat, hogy kifejezetten zavaróvá válik, amit egy ideig még kedvesnek, helyesnek láttunk. Ez jelzi az érzelmek hőfokának csökkenését, azt is mondhatnánk, hogy a realitás megjelenését. Sokszor a „mézeshetek” alatt a szerelem érzése és intenzitása felülírja a valóságot, így súlytalanná válnak átmeneti zavarok és nemtetszések, általában mindenki felülemelkedik aprónak látszó dolgokon, melyekről később már érezheti, hogy valójában nehezen viseli, sőt ki nem állhatja.

A probléma csak az, hogy a szerelem kezdeti szakasza a felek tanulási periódusa is egyben. Ha a másik azt érzi, hogy mindenestül elfogadták, akkor nehezen szembesül azzal, hogy később ugyanezért már kritizálják, sőt… Egy kapcsolat jó működése valójában a konfliktusok megoldásának is függvénye. A keletkezett problémák száma és nagysága eltérő lehet, de ismerjük a helyzetet, mikor a bolhából elefánt lesz, az apró súrlódásból az órákig tartó vita arról, hogy három évvel ezelőtt ki mit csinált. A másik sarkalatos pont általában a kapcsolatban lévők biztonságigényének kielégítése, vagyis a „most már megszereztem, nem kell törnöm magam” jelensége.

Sokszor emlegetett evidencia, hogy egy nő jól teszi, ha néhány hónap vagy év elteltével nem szed magára néhány kilót, nem szaladgál hajcsavarókkal és kopott pongyolában, hanem igyekszik olyan vonzó nőnek mutatkozni, amennyire csak tud. Ugyanez természetesen vonatkozik a férfiakra is, mert a terebélyesedő pocak, a hétvégenként elmaradó borotválkozás, a kellemes arcszesz vagy parfümillat elillanása sokat ront a képen.

Azokban az esetekben, amikor valaki átéli ezeket a változásokat, azt látjuk, hogy a saját igényeiből is leadott valamennyit, illetve már nem érzi szükségét annak, hogy erőfeszítéseket tegyen a másik kedvéért. Jellemzően mindenki akkor kezd gyanakodni, hogy a párjának van valakije, ha az kezd visszacsinosodni, esetleg ruhatárat módosít, újra tornázik vagy sportol és illatfelhőben távozik otthonról.

Ennek a jelenségnek a hátterében pszichológiailag valóban azt az érzést találhatjuk, hogy a kapcsolat létrejötte és működése már olyannyira rutinossá vált, hogy nem igényel plusz energiabevitelt, tehát az „otthonra jó ez is” működés generalizálódik. Csakhogy ennek a pszichés erőfeszítésnek a hiánya az érzelmekben és gesztusokban is jelentkezik, és nemcsak a ruhákról és kilókról szól. A partnerek egymás szemében átdefiniálódnak, ha a hajdani szerelem immár „gyermekeim anyja”-ként van bemutatva, akkor érezhetően már nem a női aspektusa van előtérben.

Létezik még sírig tartó szerelem?

Alapvető emberi szükségletünk azoknak az érzelmeknek a megtalálása egy kapcsolatban, amitől azt érezhetjük, ez megvéd a külvilág ellen, a problémákkal szemben erőt ad, a társ igazi társ, és nem olyan ellenfél, akit állandóan féken kell tartani, vagy le kell győzni.

A párkapcsolatokkal foglalkozó kutatók általában elmondják, hogy a hosszú kapcsolatoknak két fontos titkuk van. Az egyik a konfliktuskezelés harmóniája, a másik viszont az együtt élvezett öröm vagy boldogság percei. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy a két ember valóban közösséget alkosson. A problémák megoldásának számos módja létezik, melyek ugyanúgy hozzátartoznak valaki karakteréhez, mint egyéb viselkedésbeli szokásai. Vannak, akik szinte keresik a konfliktusokat, mások menekülnek előlük. Ez lenne a két véglet, ami között aztán kevert formákat is találunk.

Az örök szerelem tehát inkább olyan érzés, melyben a bizalom és az őszinteség jelen van, de nem a másik fél kárára, hanem a kettejükért. Egy pár már új egészet alkot, nem két ember külön, hanem egy új minőség, más szabályokkal és érzelmi feltételekkel. Aki nem tudja ezt a kölcsönösséget felvállalni, azt gondolja majd, nem létezik még hosszú kapcsolat sem, nemhogy örök szerelem egymás felé. Amikor a mézeshetek elmúltával a hétköznapokban még mindig működik az összetartozás és a szeretet érzése, de van benne kíváncsiság és érdeklődés a másik iránt, akkor jó úton halad a kapcsolat afelé, hogy mindketten azt érezhessék, biztonságban és nem unalomban élnek… Ez leginkább az örök szerelem.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/18. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene