A kórházlátogató plébános: „A Covid-osztályon csak mélységes alázatot láttam”

Bár minden pap hivatott a betegek ellátására, a Covid-osztályokra nem járhat be bárki, bármikor. Önt felkérték, vagy önként jelentkezett?

A Nagyszombati Főegyházmegye minden esperesi körzetében egy pap jelentkezhetett a Covid-osztályra. A dunaszerdahelyi esperességben Nagy Tibor atyát jelölték ki. Tudomásomra jutott, hogy nemegyszer több beteghez is kellett egy időben mennie, vagy más miatt nem tudott azonnal indulni, amikor hívták. Egyházgelle ugyan már a Pozsonyi Főegyházmegyéhez tartozik, de csupán hét kilométerre van Dunaszerdahelytől, és az egyházközség híveit is az ottani kórházban látják el, ha megbetegszenek, ezért felajánlottam, hogy kisegítem őt. Az osztályra csak speciális védőöltözetben léphetek be. Két-három alkalommal együtt mentünk Tibor atyával, ő mutatta meg, mit milyen sorrendben, hogyan kell felölteni, majd levenni, milyen szabályokat kell betartani.

Rendszeresen tesztelik is önöket?

Hetente járok tesztelésre. Úgy gondolom, ez mindnyájunk felelőssége, és feltételezem, hogy azok a paptársaim is így állnak hozzá, akik a többi osztályra járnak ellátni a betegeket.

Ön védőöltözetben, védőpajzzsal az arca előtt, a beteg oxigénmaszkkal vagy lélegeztetőgépen. Mennyire lehet személyes ilyen esetben a kommunikáció?

Akik lélegeztetőgépen, mélyaltatásban vannak, azokkal már nem lehet beszélni, de imádkozom értük és mellettük. Nekik is kiszolgáltatom a betegek szentségét, ha a rokonaik igénylik, mert ha nem is tudnak válaszolni, hallhatják, amit mondok. Ezért lehet az eszméletét vesztett betegnek is feladni a szentségeket. Akik még észlelnek, gyakran megrendítően kommunikálnak, kézszorítással, fejmozdulattal, vagy csak elered a szemükből a könny. És vannak, akiket még meg is tudok gyóntatni, áldoztatni, a betegek kenetét kiszolgáltatni, és kicsit beszélgetek is velük.

A hozzátartozók kérik meg, vagy sorban megy mindenkihez?

A hozzátartozók, mert a betegek többsége nincs olyan állapotban, hogy bárkivel felvegye a kapcsolatot. Az osztályon a személyzet mutatja meg, hol fekszik az illető.

Papként rendszeresen lát el betegeket, haldoklókat. De ilyen koncentráltan szembesülni a szenvedéssel mégis más, lelkileg is megterhelő lehet.

Sohasem éreztem kényszernek a betegek szolgálatát, hiszen ez a hivatásom, és ebből a szempontból lényegtelen, hogy hetente egyszer vagy naponta többször kell hozzájuk mennem. Krisztus szeretetével, együttérzésével és könyörületével kell odalépni a beteghez. Úgy, amint ezt Jézus tette, amikor odament a bénához, a lepráshoz, a vakhoz, és meggyógyította őket. Mi ilyen csodákra nem vagyunk képesek, de Jézus általunk az emberi léleknek nyújthat némi enyhülést, vigaszt, megnyugvást, a bűnök bocsánatát, sőt akár még a gyógyulást is. A betegek szolgálatában nagy példaképként áll előttem a boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László, sosem felejtem, amit a naplójában olvastam, ezzel én is azonosulni tudok: „Én szeretem hivatásomat, a beteg megtanít, hogy mindig jobban szeressem Istent, és a betegekben Istent szeretem, a beteg többet segít nekem, mint én neki! Imádkozik értem, és elhalmoz békével engem és családomat. A beteg Isten jóságából Cyrenei Simonná tesz engem, mert segítek Krisztus keresztjét hordozni, a felebarát keresztjét a felebaráti szeretet által.” A betegeknek nemcsak arra van szükségük, hogy a testüket gyógyítsák, hanem a lelkük is megerősítésre vágyik. Ezért a hozzátartozókat is bátorítanám, hívjanak lelkipásztort a betegekhez, ne hanyagolják el ezt a kötelességüket, hogy szeretteik ne haljanak meg a szent útravaló nélkül.

Hogy tapasztalja, nagyon magányosak, elhagyatottak ezek a betegek?

Minden jó szónak, buzdításnak nagyon örülnek, még olyanok is szívesen fogadnak, akik nem gyakorló hívők, vagy más vallásúak. Előfordult, hogy imádkoztuk a Miatyánkot egy beteggel, s a másik két ágyról is bekapcsolódtak. Megszólítottam őket is, és nem utasítottak el, sőt egyik-másik felvette a szentségeket is, belekapaszkodott Jézusba. Egy esetben Tibor atyával voltunk bent az esti órákban, és az egyik beteg megszólított a félhomályban, hogy Gábor atya, legyen szíves. A hangomról ismert fel, egyházközségünk egyik tagja volt. Amikor felajánlottam a szentgyónást és a betegek kenetét, elfogadta, mert ilyen kiszolgáltatott helyzetben a reménység minden szikrája fontos. A Covid-osztályon nagy a félelem, senki nem tudja, a következő percekben jobbra vagy rosszabbra fordul-e az állapota. Sok betegért nem tudunk mást tenni, mint hogy imádsággal kísérjük a haldoklását, és imádkozunk a hozzátartozóiért is. Próbálok abban segíteni, hogy a szenvedők megbékéljenek magukkal, másokkal és a világgal, s ebben sokat segít, hogy minden héten felajánlok legalább egy szentmisét, és imádkozom a járvány megszűnéséért, a betegekért, a haldoklókért, az elhunytakért, az orvosokért, az ápolókért és családtagjaikért.

Fiatalok is halnak meg ebben, ők meg tudnak békélni azzal, hogy itt a vég?

Nagyon nehéz ez. Jézus sem kereste a szenvedést, ő is azt mondta: Atyám, múljék el tőlem e keserű pohár. Az elfogadás akkor következik be, amikor az ember eljut oda: Atyám, legyen meg a te akaratod, ne az enyém. Hogy ki-ki eljut-e idáig, egyrészt az isteni kegyelem műve, másrészt pedig tőle függ, de azt gondolom, aki a Covid-osztályra bekerül, biztosan átértékeli az életét. Mindenki küzd a maga módján, én senkinél sem láttam, hogy nem akarna meggyógyulni.

A sors vagy Isten akarata ellen is küzdenek? Gyakran hallja, hogy nem akarok meghalni, igazságtalan, hogy ez épp velem történik?

Inkább csak mélységes alázatot láttam. Ezek a betegek annyira érzik, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, olyan mértékben tapasztalják, hogy itt már az ember tehetetlen, hogy rá kell döbbenniük: Isten kezében vannak. Amikor valaki azt látja, hogyan halnak meg mellette egyik napról a másikra fiatal egészséges emberek, nem is maradhat számára más, mint a Teremtő irgalmába vetett hit.

Mivel lehet egy végsőkig kétségbeesett, a haláltól rettegő embert vigasztalni?

Akikkel beszélni tudtam, azokból nem a keserűség tört fel, hanem a hála és az öröm, hogy ebben a helyzetben valaki meglátogatta őket. Mindegyiküknek mondtam némi bátorítást: Jézus szeret téged, számít rád, nem lesz az áldozatod hiábavaló. Ezek a betegek néha nehezen tudják kifejezni a gondolataikat, nem mindig képesek összeszedetten imádkozni, ezért arra buzdítom őket, hogy próbálják meg a szenvedésüket mint áldozatot és imádságot felajánlani Istennek a családjukért, a bűnösök megtéréséért, egyházközségükért. Úgy vannak ők is ágyhoz kötve, mint Krisztus volt a kereszthez szegezve, és ez a felajánlás, a szeretetből másokért vállalt szenvedés hozhat megnyugvást, hogy szenvedésük nem lesz hiábavaló.

Amint az ön puszta jelenléte is, bár lehet, azelőtt soha nem találkoztak. Mi teszi két idegen ember beszélgetését a steril kórházi környezetben is meghitté?

A közelség. Az, hogy ott vagyok vele, és érte, sőt sokszor helyette is imádkozom, amikor a betegnek nehezére esik kimondani vagy megismételni a szavakat. Van, hogy megfogom a kezüket, a betegek kenetének feladásakor megérintem kézrátétellel a fejüket, megkenem a szent olajjal a homlokukat és a tenyerüket. Ezek az érintések ilyenkor felértékelődnek.

Bevihetik a kórházba a betegek olaját és az oltáriszentséget?

A plébánián előre el kell készíteni a betegellátáshoz szükséges egyszer használatos felszerelést, amit a kórházból nem hozhatunk ki: a fültisztító pálcikákat már odahaza bemártom a betegek olajába, és egy zárható zacskóba helyezem, vagy injekciós fecskendőbe szívom, a szent ostyát pedig csakugyan zárható zacskóban viszem be, amibe aztán kis vizet öntök, hogy a benne maradt szemcséket semlegesítsem. Hasonlóan járok el a betegek olajával is, mert a Covid-osztályról semmit sem lehet kivinni. Még a kinyomtatott imaszövegeket is a veszélyes hulladékkal teli zsákba kell helyezni, amit aztán elégetnek.

A kórházi személyzet is keresi a társaságát, bátorítását?

Ha alkalom adódik, váltunk pár szót, öltözködés közben én is kérdezem a nővéreket, orvosokat a szolgálatukról. Horváth János főorvos úrral többször is beszélgettem, nagyon megköszönte, hogy rendszeresen vállaljuk a betegek ellátását, én pedig mondtam, hogy imádkozunk értük is, hiszen nekik is nagy szükségük van imádságra, bátorításra, lelki támogatásra.

Most a betegekért felajánlott misén sem vehetnek részt még a legközelebbi hozzátartozók sem. Keresik önnel a kapcsolatot?

Fel szoktam hívni őket, miután meglátogattam a beteget, vagy üzenek valakin keresztül. Esetleg átadom a beteg üzenetét, vagy elmondom, milyen állapotban volt, mire készüljenek. Azt is megmondom, ha úgy látom, már eltávozóban van ebből a világból, azért, hogy imádsággal ők is kísérni tudják. Vigasztalást csak Jézus szavai nyújtanak egy hívő embernek, mert ő mondta, hogy „aki belém vetett hittel él, az nem hal meg örökre.”

Mit gondol, maradandó nyomot hagy bennünk ez a tapasztalat? Jobban tudatosítjuk ezentúl, mennyire esendőek vagyunk?

Egyénileg mindnyájan másképpen éljük meg ezt a helyzetet. Akik közel voltak a halál torkához, vagy elveszítették hozzátartozójukat, biztosan másként fognak az életre tekinteni. De sajnos gyakori tapasztalat, hogy amint elmúlik a veszély, a kockázat, és újból felüti fejét a jólét, megfeledkezünk arról, hogy életünk nehéz időszakán az Úr segített át.

Hajlamosak vagyunk csak arról beszélni, mit vett el tőlünk az elmúlt év, pedig adott is. Önnek személyesen mit?

Jobban tudatosult bennem, hogy szükség van ránk a lelkipásztori ellátásban. Segíthetünk ápolóként is, de amit papként nyújthatunk, azt más nem tudja megtenni helyettünk. Ezért ott kell lenni, amikor szükséges. Még dunaszerdahelyi káplán koromban a plébánossal együtt minden csütörtökön a kórház betegeit látogattuk. Az egyik kórteremben egy református bácsi hétről hétre várta, hogy hozzá is odamenjek, vele is beszélgessek és imádkozzam. Máig emlékszem, amikor egy kórházlátogatásom után az egyik nővér azt mondta, ne menjek el, mert amikor végiglátogattam a szobákat, a betegek megnyugodtak és elcsendesedtek. Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem miattam történt, hanem Jézus jelenléte miatt, akit szobáról szobára vittem a betegekhez. Magánemberként pedig megtanultam legyőzni a fertőzésveszély miatti félelmemet. Megpróbálom Istenre bízni magamat, és az elhatározás, hogy segítenem kell, fontosabb, mint az aggodalom, hogy én is megbetegedhetek. A tudat, hogy az Úr velem van, és a betegekhez kell vinnem, mindig segít.

A tavalyihoz hasonlóan ez a húsvét sem lesz igazán örömteli. Sokan gyászolnak, aggódnak a szeretteikért, vagy attól is tartanak, hogy találkozzanak velük. Mit üzen azoknak, akik úgy érzik, a koronavírus-járvány az ünneptől is megfosztott bennünket?

A húsvétnak minden korban és helyzetben reményteli üzenete van az emberiség számára. Jézus értünk vállalt szenvedését és halálát, ezt a megrendítő, szívet-lelket megrázó titkot nem szabad vigasztalás nélkül ünnepelni. A szívünkben az üröm mellett, hogy nem lehet minden úgy, ahogy szoktuk, legyen öröm is, mert meg vagyunk váltva, és az örök élet ajtaja nyitva áll előttünk. Az első húsvét, amikor Jézus értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hasonlóan borús volt. Félelmükben az apostolok is elfutottak és bezárkóztak, de Jézus a zárt ajtókon túl is megjelent nekik, és azt mondta: Békesség nektek, ne féljetek. A bezártság ma sem akadálya annak, hogy belépjen az életünkbe, velünk legyen a szenvedésben, és azt üzenje, van remény.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/13-14. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene