Forrás: Film. at. Barrandov, Canva
Ő nyitott ajtót báli zenész nagyfia hívatlan vendégének, a kis kofferrel beállító vidéki, cipőgyári munkáslánynak. Nem dohogott, nem dühöngött, arra ott volt a felesége. Josef Šebánek az elfogadó, megrakott tányérjához és délutáni szunyókálásához ragaszkodó, fele királyságát az asszonyára bízó cseh férfiember prototípusát hozta Milos Forman remekművében, az Egy szöszi szerelmében.
Nem sokkal később már a Tűz van, babám! bálra készülő tűzoltóegyletének tagjaként mosolyog rajta a világ, amint nagy bevonulásra tanítja a helyi szépségverseny jelöltjeit. Nem kellett csiszolgatni őt. Gyémánt volt ő anélkül is. A hatvanas évek cseh új hullámának felejthetetlen alakja, a Homolka család atlétatrikós nagypapája, aki ízig-vérig kispolgár.
Nem álmodott színészi sikerekről. Meg sem fordult a fejében, hogy akár csak egyszer az életben kamera előtt fog állni. Nem is magától állt oda. Lökdösni kellett, rábeszélni, elhitetni vele, hogy ott a helye.
Milada Ježkovát, aki a feleségét játssza a Szösziben, a villamoson fedezte fel Forman egyik forgatókönyvírója. Ő is nyers, formálható anyagként került a filmesek kezébe, akárcsak Šebánek, akit a neves operatőr, Miroslav Ondříček hozott helyzetbe. Rokoni kapcsolatban álltak. Ha összejött a család, Šebánek történetein szórakozott mindenki. Ondříček társaságában egyszer Milos Forman, Věra Křesadlová, Ivan Passer és Jaroslav Papoušek, az új hullám feltörekvő, azóta ikonikus arcai is megjelentek Šebánekéknél. Forman a Szöszi forgatására készült. Apafigurát keresett a történethez. De azt a mindenki által ismert, hétköznapi férfiembert, aki ritkán csap az asztalra, csak ha már az asszonya nagyon kihozza őt a sodrából, akkor viszont megreccsen a bútordarab, és mindenkinek elmegy a kedve a vasárnapi ebédtől, még nem találta meg. Forman első látásra belelkesedett Josef Šebánektől. Azonnal megérezte, hogy nála ideálisabb férjet, apát aligha talál a szerepre. Valósággal lenyűgözte őt a lénye, jelleme, hanglejtése, gesztusrendszere. Egyvalamivel azonban nem számolt. Hogy nem lesz könnyű megszereznie.
Šebánek ugyanis nem akart filmezni. Egyáltalán nem voltak ilyenfajta ambíciói. Szórakoztatni is úgy szórakoztatta a vendégeket, ahogy az az ő családjában, az ő szintjén szokás volt: csak úgy mellékesen. Nem akart ő a társaság középpontja lenni, végképp nem szerepelni, de úgy tudott történeteket mesélni, hogy mindenki a térdét csapkodta a nevetéstől.
Munkásember volt. Autószerelőnek tanult Prága prolinegyedében. Ott érezte magát igazán elemében. A hozzá hasonlók között, akik a két kezükkel kaparták össze a kenyérrevalót. Mindent onnan hozott. A Karlín-Žižkov-Libeň háromszögből.
Háztartásbeli volt az anyja, villamosvezető az apja. Házmesterek, kocsisok, gyári munkások között nőtt fel. Nagy vágyát, hogy taxisofőrként járhassa Prága utcáit, korán valóra váltotta. De a háborús években, amikor nem jutott elég benzinhez, vidékre ment, erdei munkásnak. Hét évig fát vágott, fűrészelt, szállított. Aztán újra vállalkozó lett. Teherautó-, majd buszsofőr. Később darukezelő. Nyugalomra, békére vágyott, több nem kellett neki.
Nem ijedt meg a kamerától. Lámpalázról nem is hallott. Istenáldotta tehetség volt. A forgatókönyv sem okozott neki gondot. Fütyült a leírt szövegre. A saját szavaival boldogult a legjobban. Elég volt körvonalazni neki a jelenetet, azonnal ráérzett a dolgára. Hogy mit mondhat ki a kamera előtt, és mit nem, mi illik az adott jelenethez, és mivel tudja helyzetbe hozni a partnerét.
Mindez már azután következett, hogy hosszú könyörgés után beadta a derekát Formannak. Amit csak tudott, mindent felhozott maga ellen, hogy válasszon inkább másvalakit a rendező. „Nem vagyok fess, nem vagyok magas, nem vagyok jóképű” – mondta. „De nekem épp ilyen fazon kell a szerepre – érvelt Forman. – Ilyen rokonszenves, ilyen egy tömbből faragott, szeretni való ember.” És győzött az őszinteség.
Minden filmben önmagát adta. Úgy, abban a keretben, ahogy azt a rendező és a történet megkívánta. Első filmszerepét az Egy szöszi szerelmeiben a véletlennek köszönhette. Lakásbelsőt keresett a stáb a filmhez, így jutott el Forman az Ondříček házaspárral Šebánekékhez. Látni akarta, milyen körülmények között él egy becsületes munkásember. Pepík, ahogy a felesége szólította a lakás tulajdonosát, még a bútorok eredetéről is lelkesen beszélt a társaságnak. „Magának játszania kell a filmemben!” – kérlelte őt Forman. „Azt már nem!” – utasította el a helyben kapott ajánlatot Šebánek. A Szöszi után azonban már minden simán ment. Megszerette a kamerát, a közeget, a színészeket, élvezte a játékot, de a siker egyetlen percre sem szédítette meg. Nem is járt el a bemutatókra. Ő volt az egyetlen a szereplők közül, aki mindig otthon ünnepelt. Egy nagy pohár sörrel.
A Tűz van, babám! világsikerében is oroszlánrésze volt.
Kétszer ugyanazt soha nem csinálta, és nem is mondta a felvevőgép előtt. Mindig kitalált valamit. Kiapadhatatlan fantáziával dolgozott. Csak úgy cikáztak a gondolatai. Bármit mondott, minden szava hitelesen hangzott. A leghihetetlenebb történeteket is elhitték neki. A kamera is szerette őt. Aranyköpéseit, szellemes megjegyzéseit, rögtönzött mondatait sokan feljegyezték.
Forman után Jaroslav Papoušek vette kézbe, akitől a Homolka-trilógia méregzsákját, a zsémbes nagypapát kapta. A cseh „kis nagy embert”, aki a sorsába ugyan már rég beletörődött, de a családi perpatvaroknak nemegyszer éppen ő a gyutacsa. Magánemberként általában szelíd volt. Ha viszont lobbant, ha elkapta a düh, kő kövön nem maradt a közelében. Ha lerobbant a kocsija, elkeseredésében órákra képes volt elhallgatni. Ha kiesett a kezéből egy vizespohár, hosszasan káromkodott. Jó ember volt. Még a légynek sem ártott. Aki személyesen ismerte őt, a legnagyobb szeretettel, elismeréssel, tisztelettel beszélt róla. Forman szerint maga volt a megtestesült derű. Nyílt, egyenes ember benyomását keltette. Ki merte mondani, amire gondolt.
Érdekes
Felesége meséli: „Egy napon, amikor a Homolka-filmek egyikét forgatták a hegyekben, két partnerének, Helena Růžičkovának és Jan Hrzánnak este előadása volt Prágában. Pepík megkért, hogy süssek egy kis húst, és küldjek neki kétszáz koronát és tiszta inget is. Csináltam is neki pár rántott szeletet, a kért összeg helyett pedig százzal többet nyomtam Hrzán markába, amikor indultak vissza a forgatásra. Pár órával később már hívott is Pepík telefonon. Soha semmit ne küldj ezek után, fakadt ki dühében. A húsból Helena egyetlen falatot sem hagyott, mindet felzabálta, Hrzán, mire megérkeztek, elitta a háromszáz koronát. Még jó, hogy az ingem nem az ő mérete!”
Horgászni szeretett és jókat henteregni a kanapén. Ha vacakolt a szíve, vagy a víz mellett, valami nagy fogásra várva nyugtatta meg, vagy otthon, de akkor nem volt szabad focit néznie a televízióban. Nagy futballrajongó volt, imádta a jó meccseket. Az infarktus határáig képes volt felhergelni magát. Nem a könyvekből tanult. Az életből lopott el mindent a játékához. „Az intelligens ember mindig talál időt újságolvasásra, hogy megtudja, mi történik a világban” – mondta. Ennyi elég is volt neki. A művelődés szintjén, és a dolgok állásából is.
Ahogy múltak az évek, egyre több betegség gyötörte. Közben egyre fogyott az ereje. Szép lassan elszállt az életöröme is. Gyengébb és gyengébb lett a szíve. Cukorbaj gyötörte. Inzulint szúrnia nem kellett, csak diétáznia, ami a legnagyobb nehézség elé állította. A veséjével is gond volt. Urológusa daganatot talált a húgyhólyagján.
Egy híján tíz filmben játszott. A tizedikben Jan Werich partnere lett volna. Nem vállalta. Úgy érezte, fizikai fájdalmai miatt nem lenne méltó játszótársa a neves színésznek. 1977 tavaszán már sejtette, hogy közeledik a vég. Rettegett a sötétben. Egész éjjel égnie kellett a lámpának az ágya mellett.
Hatvankét évesen halt meg a fia karjaiban, a kórház folyosóján, azonnali orvosi segítségre várva. Mire megkapta volna, megállt a szíve. Nem tudták újraéleszteni.
„Áruszállító vagyok, nagy bevásárlóközpontoknak dolgozom – mondja a fia, Bohumil Šebánek. – Ha bemutatkozom vagy leírom a nevem, azonnal azt kérdezik, maga az ő fia? És már kedvesebbek is velem.”
A cseh filmgyártás nagykönyvéből ugyanis kiragyog Josef Šebánek neve. Aki ismeri, szereti őt. De, ami még ennél is több: távoli rokonának érzi.
Érdekes
Věra Křesadlová
„Hajnali kettőig ettünk-ittunk, beszélgettünk náluk – emlékezik Forman és Passer egykori színésznője, a Meghallgatás és az Intim megvilágításban főszereplője. – Kifogyhatatlan volt a történetekből, minden családtagjáról elmondott valami kacagtatót. Született komédiás volt, az unalom első számú ellensége. Egyszer meg akart szabadulni a mellszőrzetétől, de nem volt kedve leborotválni. Gyertyával leégette. Ezt az egészet úgy adta elő, hogy fetrengtünk a nevetéstől.”
Érdekes
Vladimír Pucholt
„Hivatásos színészeket nem hivatásosokkal, vagyis amatőrökkel összehozni csak a legjobb rendezőknek sikerül. Én már a Forman-film előtt is sokat forgattam, nem a Szösziben játszott prágai zenész volt az első szerepem. Šebánek úrral azonban ebben a történetben találkoztam először. Víg kedélyű, barátságos embernek ismertem meg. Önmagát adta a kamera előtt, de úgy, ahogy azt csak a legnagyobb kaliberű színészek tudják. Semmitől nem jött zavarba. Elsőre ugyanúgy a maximumot adta, mint a hatodik-hetedik ismétlésre. Ma az ilyen színészre azt mondjuk: kreatív, vagy egészen egyszerűen zseniális. Akkor, a hatvanas évek közepén Šebánek urat ösztönös tehetségnek neveztük. Olyan volt ő számunkra, mint egy lakmuszpapír. Azonnal kimutatta, ha valami nem stimmelt a jelenetben. A helyzet igazsága mindig az ő kezében volt.”
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.