A személyes találkozás az iskolában is pótolhatatlan

Sok tanár élete legnehezebb éveként tekint a tavaly március óta tartó időszakra, amelynek még most sem látjuk a végét. Mik az ön tapasztalatai?

Szeretnék még tanítani, úgyhogy megpróbáltam alkalmazkodni az új helyzethez. Úgy látom, nekünk, tanároknak az elmúlt egy év során több lett a dolgunk, az eredmény viszont nem olyan, mint lennie kellene.

Vagyis kevésbé hatékony az online oktatás, mint a hagyományos?

Igen. Hiányzik a személyes kontaktus a diákokkal, és a számonkérés sem olyan eredményes. Feleltetünk persze, de tudjuk azért, mert néha be is ismeri a tanuló, hogy ott van mellette felelés közben az asztalon a kinyitott könyv vagy füzet. Nagyon hiányzik továbbá a leendő óvópedagógusok és nevelők szakmai gyakorlata, a negyedikesek, akiknek három hetet kellene gyakorlatban letanítaniuk, szinte nem is tudták elkezdeni, mert tavaly márciusban átálltunk az online oktatásra.

Hogy tudják ezt pótolni?

Megkapják a feladatokat, elkészítik az előkészületet, segédeszközöket, és online letanítják egymás közt.

Előnyei is vannak a jelenlegi helyzetnek?

Éppen ma kérdeztem erről a diákokat, említve nekik, hogy fogunk beszélni, és az elmaradt szalagavatók, ballagások és osztálykirándulások mellett azt emelték ki, hogy mivel folyamatosabb a tanítás, a tananyaggal is jobban tudnak haladni, mint amikor megszakítja valamilyen iskolai rendezvény. Elég sok projektünk volt az utóbbi időben, hol ide mentünk, hol oda, emiatt sok óra elmaradt. Most pedig mindegyik meg van tartva.

Érdekes, hogy az iskolák vezetése a diákok kedvéért próbálja attraktívabbá tenni az oktatást a rendezvényekkel, most pedig épp a diákok említik, hogy előny, ha a tanítás folyamatos.

Igen, erre én is felfigyeltem, a másik pedig, amit említettek, a kényelmi szempont. Most nem kell utazni, nem kell korán kelni. Távolabbi régiókból is járnak hozzánk, vannak, akik kollégiumban laknak, mások negyven kilométerről is beutaznak naponta, nekik ez az egyébként fárasztó rész most kimarad.

Mi az, amit ebből a kísérleti állapotból esetleg be lehetne emelni a normál rendszerbe, ha visszatérünk a járvány előtti kerékvágásba?

Beszéltünk róla a kollégákkal, hogy ha visszatérünk, házi feladatokat is adhatunk majd fel ily módon, mint most. Személy szerint én jobban szeretem a klasszikus tanítást. Ha külön-külön mindenkinek visszaírunk, vagyis e-mailben vagy egyéb online formában kommunikálunk, az több idő, több munka, és kevésbé hatékony, mint amikor teszem azt leellenőrzöm néhány diák házi feladatát úgy, hogy kihozza a füzetét, és ha mondok neki valamit, azt a többiek is hallják, vagyis tanulnak belőle.

Az iskola közösségi élménye tehát pótolhatatlan.

Úgy gondolom, hogy igen.

Hogy emlékszik a kezdetekre? Miben voltak mások az akkori gyerekek, mint a mostaniak?

1982-től tanítok Losoncon. Nagyon más volt akkor a helyzet, egyrészt óriási volt az érdeklődés. Mondogattuk is nemegyszer a felvételik előtt: ebben az országban minden második diáklány óvónő szeretne lenni? Sokkal több volt a jelentkezők közt a kimagaslóan tehetséges, mind zenében, sportban, mind képzőművészetben, tudtunk tehát válogatni. Érettségi találkozókra sok olyan egykori diákunk jön vissza, akik Dél-Szlovákia-szerte tanítanak, és akikre tényleg nagyon büszkék vagyunk. Továbbá nagyobb osztálylétszámokkal dolgoztunk. Amikor kezdtem, volt olyan osztály, amelyikbe negyvenketten jártak. Királyhelmectől Nyugat-Szlovákiáig mindenhonnan érkeztek diákjaink.

Az utóbbi években melyik régiókból jelentkeznek leginkább?

Főleg a környékről, a Losonci és Rimaszombati, Nagykürtösi, Nagyrőcei, valamint a Lévai járásból. Nyugat-Szlovákiából és keletről mostanában egyre kevesebb, bár Nagykaposról most is van egy diákunk. Az elsőben vannak a legkevesebben, tizenöten, pedig a harmincöt jelentkezőből felvehettünk volna huszonnégyet, végül csak tizenöten jöttek össze, talán a vírushelyzet is hozzájárult. A felsőbb osztályokban huszonkét-huszonötös létszámaink vannak. A mostani helyzet miatt a fenntartónk, Besztercebánya megye csak tizennyolc új elsős felvételét engedélyezte.

Pszichológia–szlovák szakon végzett. Elég ritka kombináció, főleg ha azt vesszük, hogy a 70-es évek végén a pszichológia még nem számított divatos szaknak.

Igen, mi voltunk az első évfolyam Nyitrán, és csak szlovákkal kombinációban nyitották. Ötödikben Lévára jártunk gyakorlatra, akkor volt ott az utolsó magyar osztály a pedagógiai szakközépiskolában, minket kétnyelvűként oda is beküldtek gyakorlatra. Máig hasznát veszem, mindig tanulok, mindig fordítok valamit a tananyaghoz. Sajnos új magyar pszichológia-tankönyveink máig nincsenek. Volt már ilyesmiről szó, de Szlovákiában nem érdemes néhány ember miatt kiadni magyar nyelvű pszichológia-tankönyvet. Egy itteni ellenőrzés idején kérdezte is az illetékes tanfelügyelő, hogy miért nem írok egyet, végül is megvannak a szükséges anyagok a számítógépemben. A válasz, hogy harminc–ötven ember számára ezt nem adnák ki.

Diákként kit tartott jó pedagógusnak? Mi számított megnyerő tanári tulajdonságnak?

Eredetileg bodrogközi vagyok, de Fülekre jártam gimnáziumba, ahol sok jó tanárunk volt. Értékeltem, ha a pedagógus érthetően el tudja magyarázni az anyagot, továbbá az emberséges hozzáállást, hogy ne tartson minket félelemben, stresszben.

Akkor fegyelem alatt is mást értettek, mint ma.

Mást, igen. Úgy gondolom, hogy nagyobb volt a fegyelem. Volt olyan is, hogy még lélegezni sem mertünk valamelyik órán. Persze csak elsőben, utána megenyhült a szigor. És mi sem engedtünk meg magunknak annyit, mint néha a mostani diákok. Szerettük azokat a tanárokat, akik igazságosak voltak, nem kivételeztek, és a humorérzék is nagy plusz egy tanárnál. Magyartanárunk, Fehér László szigorú is volt, nagyon sokat adott, megszerettette velünk a magyar irodalmat, de nagyon sokat is nevettünk az óráin.

A fizikai fenyítés tehát nem hiányzik.

Sosem voltam a bántalmazás híve. A szüleim is pedagógusok voltak, apukám mesélte, hogy az ő idejében még a szülő kérte a tanítótól, hogy ha gond van, csapjon oda a gyereknek, és megköszönte, hogy az iskolában megnevelték.

Mennyire múlik mostanában a tanári szakma megbecsülése a szülőkön, és mennyire a pedagógusbéreken?

Mindkettőn, de inkább az előbbin szerintem. Sok olyan diákom van, akinek az anyukáját is tanítottam. Persze, mostanában a szülők is lazábbak, némelyik túlságosan elfogult a gyerekével, ha valami gond van, elsősorban a tanárt hibáztatja. Az én tapasztalataim szerint nálunk kevés az ilyen eset, de régebben még kevesebb volt. Bejöttek, megbeszéltük, és a szülő sem mindig a gyerekének adott igazat. Mivel nem mindenki tud rendszeresen eljönni a szülői értekezletekre, mostanában a telefonos kommunikáció talán gyakoribb.

Volt olyan osztálya, amelyet nehéz volt elengedni?

Érzelmileg mindegyiket nehéz. Szinte csak magyar osztályaim voltak, legutóbb épp szlovák osztályt kaptam, mert nem tudtunk magyart nyitni, ha jól emlékszem 2012-ben. Aztán jártunk végig Dél-Szlovákia iskoláiba toborozni, és sikerült ismét nagyobb létszámú, jó képességű diákokkal teli osztályt indítani, ami szerencsére a következő években is folytatódott.

Tehát a toborzásnál is a személyes találkozás volt a döntő.

Igen, abszolút azt gondolom, hogy a személyes találkozás ebben az esetben is sokkal hatékonyabb, mint az internetes felhívások. Sajnos idén a vírushelyzet miatt nem tudtunk toborzó körútra menni.

Mit kívánna az idei pedagógusnap alkalmából a tanároknak?

Talán azt, hogy továbbra is ismerjék el a munkánkat, és amit nyilván mindenki vár, hogy legyen vége ennek az időszaknak, hogy újból találkozzunk a diákjainkkal és persze a kollégákkal. Sok új dolgot kellett tanulnunk, erről viszont azt gondolom, hogy amit megtanulunk, az nekünk is jól fog még jönni, hiszen minket is fejleszt.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene