Együttműködésre vagyunk ítélve

Csóka Szilvia biológus szavainak egy részét elfogadom: azért keressük a mások társaságát, mert jó együtt lenni. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ezt nem tartja érdeknek.

Nem tudom, hogy vannak vele mások, de nekem majdnem minden szituációban az a fontos, hogy jól érezzem magam. Hogy hajlandó vagyok-e mindent és mindenkit körülöttem eltiporni, hogy meglegyen a komfortérzetem? Nem. Nem vagyok sem szociopata, sem pszichopata. Viszont a saját komfortom érdekében szükségem van arra, hogy a környezetemben élők, legyenek emberek, állatok vagy növények, jól érezzék magukat. Például, semmi kedvem nincsen porszívózni, ennek ellenére (általában) felhívás nélkül megcsinálom. A saját jóllétem ideiglenesen csökken ugyan, de jobbanesik utána az az érzés, hogy elvégeztem valamit, amivel a szüleimnek most már nem kell foglalkozniuk. Minden, amit másokért teszünk, visszavezethető arra, hogy az ember saját érdekét figyelembe véve tesz jót.

Ez így alakult az evolúció során. Azok az embercsoportok, amelyeknek tagjai jól érezték magukat a mások segítése közben, összetartóbb közösséget tudtak létrehozni. Jobban tudtak védekezni, könnyebben elosztották egymás között a munkát, több volt a termés, nagyobb volt a jólét, több utód született. Egyes egyének nem csak a saját érdekeiket vették figyelembe. A saját érdekük része volt a mások érdeke is. Persze, mindennek megvan a határa, így az emberi együttérző-képességnek is. Kritikus helyzetben az ember általában magát menti először, kivéve, ha az adott embertársával szoros kapcsolata van. Ez a túlélőösztön. Ez volna az én személyes elképzelésem arról, hogy evolúciós szempontból miért is akarunk embertársainknak jót tenni.

A személyes kapcsolatokon alapuló törzsi társadalmak kora már évezredek óta lejárt. Többé-kevésbé bealkonyult a zárt közösségeknek is, amelyek még a 20. század elején sem számítottak teljesen ritkaságnak. Az iparosodással egyre többen vándoroltak el lakóhelyükről, többnyire munka után a városokba, ahol aztán kiszakadva közösségeik szorító, szabályozó mechanizmusaiból, saját elképzeléseik mentén próbálhattak szerencsét. Az emberáradat növekedésével soha nem látott városok és tömegtársadalmak jöttek létre. Emberek millióiról van szó, akik egy „csoportba” tartoznak. Ezeknek már nem a közvetlen rokonság, jól kipróbált értékrend az alapja, hanem a közös nyelv, kultúra, történelmi tapasztalatok és jogi szabályozások. Köszönhetően az ember erős szabálykövető tulajdonságának ezek a nagy csoportok is egyben tudnak maradni, egymással együttműködésre bírhatók. De akármennyire normává vált is manapság a nemzetek közötti együttműködés, az ösztönszerűen irányító erők, mint az ismeretlentől való félelem, olyan csoportok keresésére ösztönöz, ahol saját érzéseinket, késztetéseinket viszontlátjuk, és megélhetjük az „akolmeleget”. Ilyenek a baráti körök, de személyes kapcsolaton nem alapuló, bizonyos eszmék mellett szerveződő társaságok is, teljesen ismeretlen emberekkel. Az utóbbi csoportok akár alaptalan és hibás közös hiedelmek körül is felépülhetnek, egymást támogatva ezekben a téveszmékben. Erősítve egymást, hiszen ebben a társaságban jól érzik magukat, és nincs senki, aki megkérdőjelezné meglátásaikat. Ha akad is ilyen ember, nem hallgatnak rá, mert a bennük megerősödött elképzeléseket megrengeti, személyüket frusztrálja. Nem érzik jól magukat a társaságában. Működésbe lépnek a törzsi beidegződések: aki nem veti alá magát a csoport hiedelemrendszerének, értékeinek, azt kizárják. Az ilyen elvakult emberek csoportjaiból kerülnek ki a különböző fanatikusok, akik aztán képesek egész emberi társadalmak működését aláásni. Ha egy adott közösségnek részei vagyunk, fontos szem előtt tartanunk, hogy nem elég csak a saját komfortunkra figyelni, hanem ezen mindig túl is kell tekintenünk. Nemcsak az együttműködés a fontos, hanem a miértje is.

Ma ez a feladat egyre nehezebb, mivel a fiatalok helyzete bizonyos szempontból eléggé eltérő az előttünk élő generációkéhoz képest. Az én generációm az első, amely úgy nőtt fel, hogy jóformán végtelen mennyiségű információhoz van hozzáférése. Úgy érzem, ez a mennyiség időnként egészen bénító. Megtörtént már, hogy utánanéztem egy adott témának, és annyi információt találtam, ami mellette szólt, és ami ellene, hogy ha az egész életemben ezzel foglalkoznék, akkor sem tudnám minden oldalát sem mérlegelni, sem befogadni. A források hitelességének ellenőrzése sokszor lehetetlen. Ez olyan dolog, ami mondjuk kétszáz éve nem jelentett közel sem ekkora problémát az átlagembernek. Az információk többségét ismerősöktől szerezték, így ismerték a forrást és viselkedését, ezeknek alapján meg tudták mondani, hogy szavahihető-e vagy mégsem.

A mai kor másik furcsasága maga az atomjaira hullott közösség. A családunkon kívül csak nagyon kevés emberrel alkotunk igazán erős szövetséget. Minden ember egy saját világ, saját meglátásaival, vágyaival, amit az információk tömkelegéből alkot és igazít a saját belső meghatározottsága szerint. A mi generációnk sem kivétel. Nem az együttműködésre való készség hiánya veszélyeztet minket, hanem a téveszmékhez való kapcsolódás lehetősége. Fiatalként, mikor az ember világnézete még alakulóban van, könnyen torzítások áldozataivá válhatunk. Előfordulhat, hogy nem ismerjük fel helyesen, miért érdemes csökkenteni a saját komfortunkat, és rossz eszmék mentén kötünk szövetséget. Ennek akár katasztrofális következményei is lehetnek.

A mi generációnk már nemcsak biológiailag van együttműködésre ítélve, hanem a felhalmozódott globális problémák miatt is. Össze kell dolgoznunk a jó célok érdekében. Ha tetszik, ha nem.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/11. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene