Hát te, kedves, te is itt vagy? Hogy kerültél ide? Hiszen úgy hagytalak ott téged, hogy vigyázz magadra, és legyen hosszú, boldog életed nélkülem, ha már én nem tudtalak azzá tenni.
Miért nem lettél boldog, miért nem boldogultál? Mindent megadtam neked, amire szükséged volt. Legalábbis azt hittem, de most mégis itt állsz előttem. Nem is állsz, csak érezlek, úgy, mint rég, akkor, amikor találkoztunk, vagyis nem. Tudtam, hogy létezik ilyesmi, de veled éltem át igazán, milyen elveszni egymásban, egymás lelkében. Úgy hiszem, ezzel egyedül voltam. Sosem tudtam megnyitni azt az ajtót, ami igazán a szívedhez, a lelked mélyére vezetett volna. Ettől szenvedtem igazán. Ettől voltam mindig olyan búskomor. Nem tudtam megmutatni, amit akartam, hogy mindig te voltál az, aki nélkül nem lett volna élet az élet. Hogy lehet, hogy most itt vagy? Hogy lehet, hogy nem boldogulsz odaát a földön? Annyi minden várt még volna rád. Miért vagy itt velem ebben a testetlen állapotban? Hogy pont azért, amit elmondtam? Hogy szenvedtél, mert komor voltam, és bús, miközben azt hitted, nem azt jelentem neked, mint amit? De hát te jelentetted a mindent, a mindenséget. Hogy utánam haltál, hogy együtt legyünk, mert odaát már nem tett téged semmi sem boldoggá? Gyere, kedves, borulj ide, hadd érjen össze a lelkünk. Képzeletben fogom a kezed úgy, mint régen, odaát. Szavakat formálok a nem létező számmal, és elmondom neked, hogy mennyire, végtelenül szeretlek, s te vagy nekem a minden, a mindenség. Igen, tudom, mondhattuk volna odaát is, hogy ez így van…
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.