Schäffer Erzsébet, a nagy mesélő

Hogy éli meg ezt az ingerszegény állapotot, amelyben idestova egy éve létezünk?

Nem könnyen. A korom miatt nem feltétlenül a nagy nyüzsgés, a szórakozási lehetőségek után áhítozom, mert amit nagyon szeretnék, azt megtalálom így is. Csodákra leltem. Ami nagyon hiányzik, az a szemtől szemben leülős találkozások sora. Hiszen a család, az unokák most nagyon vigyáznak, s rám is parancsoltak, hogy most aztán nincs jövés-menés! A karácsonyt is rendhagyóan ültük meg, a kertben nagy tüzet raktunk, az asztal mellett a tiszafát díszítettem fel, az lett a karácsonyfa. Az asztalon ugyan nem volt nagy trakta, hiányzott az igazi karácsonyi menü, de volt forralt bor, bejgli és mindenféle sütemény. Ott a tűz körül énekeltük el a Mennyből az angyalt. Még ha a megszokottól eltérően is, kicsit fázva, de olyan jó volt együtt lenni!

Ilyen körülmények közt hogyan éri el a téma?

Nekem ugyan nincs tévém, rádiót is ritkán hallgatok, viszont sokat olvasok, és ami nagy áldás volt, rátaláltam a filmekre. Nagyon élvezem például azt a világot, amit az ötvenes-hatvanas évek olasz mozija testesít meg. Vittorio De Sica, Visconti, Fellini filmjeire gondolok. Így most sok Sophia Loren-filmet láttam, kíváncsi lettem, és elolvastam az életrajzi kötetét. Bölcs könyv. Én őt mindig érzelmekkel és ésszel élő briliáns színésznőnek találtam, aki fegyelmezett, taktikus, okos, izgalmas, szabálytalan szépsége a ráadás. Fantasztikus az a tartás, amivel rendelkezik. Számomra benne testesül meg az a nagyon szerethető dél-olasz temperamentumos világ, amiben ott a kemény élet, a szegénység, de ott a hit, a család összetartása, a nők terhe és vágyódása, a gyerekszeretet és az emberi esendőség egyben. Ezért az ő Tegnap, ma holnap című önéletrajzi könyvéről írtam legutóbb, a Miért szeretem sorozatban. Hát így jönnek az ötletek az íráshoz. A másik, hogy az ember hátizsákja ebben az életszakaszban jól megpakolt. Onnan is lehet meríteni. Az életritmusom megváltozott, már nem kelek hajnalban. De ébren vagyok, és nagyon jó a hajnali derengésben gondolkozni. Nagyjából fél nyolcig peregnek a jelenetek, jórészt a saját életem tévedései, rossz lépései. Milyen furcsa, ritkán jut eszembe, amit jól csináltam. Pedig tudom, hogy le kéne tennünk az önmarcangolás ostorát, elég helyette bocsánatot kérni. Végül mindig fölsejlenek a kellemes percek is, a férjemmel, a gyerekekkel, barátokkal. Ezek a számvetések örömtelik, hasznosak is. Legutóbb a házasság hete kapcsán kérték, hogy meséljek, s a batyumból előhúzott emlékekkel talán jó üzenetet tudtam közvetíteni.

A legtöbben elvesznek a saját világukban, hiába néznek, nem látják, mi zajlik körülöttük. Ön hogyan tanulta meg, hogy ne hagyja figyelmen kívül a tökéletes mozzanatokat?

Nem is tökéletes történetek ezek, inkább valóságosak. És pont ebben van az esendőségük. Ezért tudnak az olvasók magukra ismerni. Nem tudom, hogy ezt a megunhatatlan figyelmet tanultam-e vagy genetikai adottságként kaptam, de van. Most például egy ablak előtt ülök, mely egy kertvárosi utcára néz. Magam sem tudom, hogy mi az ördögnek veszem állandóan észre, ha lent a járdán elmegy valaki. Azt hiszem, nem a leskelődés sarkall, de mégis magára vonja a figyelmem a kislány, aki ma reggel is pontban fél nyolckor elvonult itt lassú léptekkel, szinte dudorászva. Lassan megy, ha hideg van, ha meleg. Évek óta ismerem, bár nem tudom, kicsoda. Egy fogyatékkal élő kislány. Láttam, ahogy felnőtt, ahogy a kislányos rózsaszínről sötétebb színekre váltott az öltözéke. Amíg kicsi volt, az anyukájával ballagtak reggel, délután vissza. Fogalmam sincs, kicsodák, nem tudom, hol laknak, de valahogy az életem része lettek. A lány most már tizenöt-tizenhat éves. Egyedül jön-megy. Napszemüveget, fülhallgatót visel. Látni, hogy élvezi. Miért figyelek fel erre a lányra minden reggel és minden délután? Magamban elkísérem, és megnyugszom, hogy baj nélkül hazafelé jön. Miért? Magam sem tudom. De nagy tiszteletet érzek, ahogy ennek a lánynak és anyjának a sorsát innen az ablakból nézem. Nem kis dolog, ahogy évek múltával szép lassan ki tudta a világba engedni ezt a gyereket.

E különleges érzékenység mindig ajándék, vagy néha teher is?

Egyszer-egyszer megfacsarja az életemet. Mert néha jó lenne csak magamban lenni, de így hangosan kimondva ez már nem is hangzik olyan jól… Hiába vannak nehezebb pillanatok, az ember nyitottsága, érdeklődése inkább áldás. Annyi ismeretséget, életérzést, belső utat, külső érdekességet, játékot hozott mindig. Mostanság történt, hogy a legkisebb lányom, aki egy közösségi házban programszervező, azt a feladatot kapta, hogy találjanak ki online programokat. Azt ajánlottam neki, hogy csináljunk egy kis műsort Válogatott perceim címmel, melynek minden epizódjában megosztok valamit, ami éppen eszembe jut. Egy idő után örvendezve mondta, hogy tízezernél, majd húszezernél jár a megtekintések száma. Ezzel azt szeretném mondani, hogy az embereknek óriási igényük van az olyan történetekre, amely lényegében az övék is lehetne.

De mi az a titok, amivel mindenkit megszólít?

Szerintem az emberek érzésvilága. Amikor elolvasnak valamit, az önmagukon megy át. Vannak, akikben könnyet fakaszt, mások arcára mosolyt csal. Arra ismernek rá, hogy az ő életük is ott van a sorok között, hogy hány hasonló momentumot mesélhetnénk mindnyájan. Ez egy kettős játék, amelyhez két szereplő kell. Azt, hogy vajon miként látják ezt az olvasók, azt egyik lélekgyógyász ismerősöm, Lea üzenetéből idézett pár sorral tudnám a legjobban érzékeltetni: „Milyen csodálatosak a mesék, mert éreztetik velünk, hogy többek vagyunk egyszerű matériánál. Milyen jó hallgatni a te meséidet, s milyen jó látni az időseket a gyerekkorukról mesélni. Mennyire vágyott mindig az ember arra, hogy eljöjjön az álruhás király és meghallgassa a panaszait. Mennyire vágyik az ember arra, hogy elhihesse, az ő élete is számít, hogy érdemes volt megszületnie, mert van, aki felfigyelt rá. A te írásaidban ez mind ötvöződik. Te vagy az álruhás megfigyelő. Nem kendőzöd el a hétköznapi balgaságokat, de érezteted az írásaiddal, hogy ezeket megbocsáthatjuk magunknak. Ezzel feloldozod az embereket. Legalább, amíg téged olvasnak, letehetik az ostort a sarokba. Ezért letehetetlenek a műveid. Olyan, mint egy mindenkori népmese – felnőtteknek.”

A pályáját odakozmált főzelékek, kifutott levesek és levakarhatatlan lábasok szegélyezik. Miközben az elmúlt évtizedekben mélyre merült a sorsok tengerében, sikerült kellő intenzitással jelen lennie a saját életében?

Azt hiszem, igen. Mivel régóta érzem, hogy az idő szent dolog, aminek meg kell adni a kellő tiszteletet. Minél gyorsabb a világ, annál felületesebb is. Minél pörgőbb egy kapcsolat, annál kevésbé veszünk részt benne. Egyszer fiatal pszichológusjelöltek kitaláltak egy szimpóziumot, aminek azt a címet adták: „Állj meg magadért!”. Rendkívül bölcs és életre szóló tanács. Annak ellenére, hogy régebben irtó rohanós voltam, rájöttem, meg kell torpannunk, hogy képesek legyünk megélni, amit a pillanat hoz. Ha nekem most azon járna az eszem, hogy fel kéne raknom az ebédnek szánt bablevest, akkor a kettőnk közti beszélgetés szépen el tudna romlani. A kulcs, hogy időt adjunk egymásnak.

Az ön által tolmácsolt életutak többeket formáltak, inspiráltak. Voltak olyan találkozások, amiket ön tart felejthetetlennek?

Az egész újságíró szakmában, hivatásban, pénzkeresési lehetőségben – nevezzük, ahogy tetszik – az egyik legnagyobb kincs, hogy olyan ismert és ismeretlen emberekkel, hősökkel, fura figurákkal találkoztam, akiktől valamit mindig tanultam. Ez az, amit nem lehet megfizetni. Talán ezért nem éreztem soha, hogy dolgozom. Mert nem munka volt.

Tilajcsík Dóra

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/10. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene