Színésznő a kolostorban

Főiskolás volt még, amikor 2005 tavaszán Lope de Vega vígjátékában, A kertész kutyájában, Eszenyi Enikő rendezésében megkapta Dorothea szerepét. Komoly belépő volt ez a pályakezdő színésznő részéről. Drámai erejét komikusi vénájával olyan könnyedén váltogatta, mint sokat tapasztalt kollégái.

Hogyan élte meg azt a nem mindennapi antrét, a bemutatkozását egy külföldi rendező és sok ismeretlen kolléga előtt, amikor válogatásra hívták a Nemzetibe?

Semmit nem tudtam a darabról, a szerepről. Ott álltam megszeppenve Enikő előtt. Másodévesen semmiféle színpadi tapasztalatom nem volt. Gyerekként televíziós mesefilmekben játszottam, de az egészen más. A Nemzeti kapuján először belépni bizsergető érzés volt. Sokan gondolnak magabiztosnak, pedig nem vagyok az. Irtózatosan tudok izgulni. Egészen kicsire összemegy a gyomrom. Azon a bizonyos válogatáson sem bíztam magamban. Be sem mertem vallani, hogy táncból egyáltalán nem jeleskedem. De ahogy elkezdtem mozogni, hirtelen felbátorodtam. Emlékszem, ahogy vitt a lendület, és kétszer dobbantottam a lábammal, éreztem, hogy meglesz a szerep. És meg is lett, nagy örömömre.

Ostraván, az egykor bányáiról, ma már a kohóiparáról híres észak-morvaországi nagyvárosban egyházi gimnáziumba járt. Oda íratták be a szülei, vagy magától választotta?

Vallásos vagyok. Templomba járok. Nem rendszeresen, de elég gyakran. A vallás az életem része. Nem volt ez mindig így. A szélesebb családomban sincsenek bigott katolikusok. Nem követtem el nagy bűnöket, őrültségeket, de elmondhatom, elég vad volt a kamaszkorom. Bulikba jártam, otthon rengeteg veszekedést szítottam, csavarogtam, a középsuliban sokat lógtam, ezért ki is rúgtak. Az egyetlen hely, ahová ezek után felvettek, a püspöki gimnázium volt. De oda sem jutottam be könnyen a szörnyű átlagom és a sok igazolatlan óra miatt. Az új osztályfőnököm azonban, Isten tudja, miért, bízott bennem. Nem félt tőlem. Az első félévet még nem vettem komolyan, a sok kereszt látványa sem hatott meg. Aztán történt valami, ami fordított az életemen. Elkezdtem templomba járni.

Hogyan fogadták ezt otthon?

Nem értették, mi történik velem. Kiselőadásokat tartottam a hitről és Jézusról. Addig kilógtam a sorból. Senkinek nem engedtem meg, hogy korlátozzon a szabadságomban. A vallás: rend. A legteljesebb belső szabadsághoz vezető út. És én ezen az úton találtam önmagamra. Ez csitított el, ott legbelül.

Jött még hasonló fordulat az életébe?

A színművészeti. Hogy oda jelentkeztem, és felvettek. Egy olyan iskolából, ahol egészen mélyre merültem a kereszténység tanulmányozásában. És nem egész két évvel később már a Nemzetiben próbáltam. Ott álltam Enikő előtt. Erős volt és szigorú, mint egy ezredes. Meg akartam fejteni, honnan van ennyi ereje. Sokkolt a felkészültsége. Konfliktus sosem volt köztünk. Színpadon addig sosem láttam őt. Később a Činoherní klubban egy sanzonesten léptünk fel. Azt mondta, nincs hangja, nem tud énekelni. Lenyűgözött az előadásmódjával. Elementáris hatással volt rám. Egyetlen másodperc alatt, a szemem láttára képes volt változtatni az érzelmi állapotán. De úgy, hogy nem észleltem rajta a váltás pillanatát. Döbbenten néztem, mire képes. Egyetlen dalon belül rengeteg arcát mutatta meg. Nagyon tetszett. De ez már A kertész kutyája után volt, életem első és nagyon nehéz próbaidőszakát követően.

Robert Wilsonnál, a gesztuspartitúrájáról is híres színházi gurunál az 1914-ben már együtt játszottak.

Érdekes helyzet volt. Enikő, Soňa Červená, Táňa Medvecká, Eva Salzmannová… csupa nagy színésznő, és én. Örültem, hogy a próbák során segíthettem Enikőnek, hiszen én már akkor ismertem Wilson munkamódszerét, elvárásait. Sok kivételes látásmódú rendezővel találkoztam az évek során, de elmondhatom, annyit senkitől sem kaptam, mint tőle, és annyit senki nem változtatott rajtam, mint ő. Stilizált színházából, a stílusából, ritmusérzékéből, feszültséggel átitatott színpadi helyzeteiből, abból, ahogy összerakta az energiáinkat, rengeteget tanultam. Sosem voltam törékeny alkat, bennem tényleg pezseg az erő, izzik az energia. Bob Wilson ezt elsőre meglátta bennem, s onnantól fogva folyamatosan azt hallottam tőle, hogy oké, Pavla, ez így jó, szexi! Eleinte sértve éreztem magam. Mi lehet emögött? – töprengtem. Időbe telt, míg rájöttem, hogy éppen erre a szexuális energiára van szüksége a saját mondanivalójához. Már A Makropulosz-ügyben is jól dolgoztunk együtt. Ha nem válogatott volna be másodszor is a csapatába, az 1914-be, nagyon szomorú lettem volna. De kellettem neki. Szüksége volt néhány emberre azok közül, akikkel már dolgozott, hogy megkönnyítsék az új szereplők dolgát.

Soňa Červená már a kilencvenedik évéhez közeledett, amikor szerepet vállalt az 1914-ben. A vele való szereplés sem lehetett mindennapi élmény.

Megtisztelő volt ott állni a közelében. Rengeteg áldozatot hozott a hivatásáért. Magánemberként sokat veszített az életben, a színészi pályán azonban királynői rangra emelkedett. Nem árasztott el szakmai tanácsokkal. A tartásával, a személyiségével, a sorsával vált izgalmassá előttem. A kiapadhatatlan derűjével. Hogy nem állt meg soha. Hogy szellemileg is, fizikailag is remekül viselte a megerőltető próbákat. Hogy örülni tud minden napnak. Hogy a rosszat egy finom mozdulattal maga mögé hajítja. Egyszer dühösen mentem be a színházba. Szólt, hogy kislány, rossz az irány! Ahogy ezt kimondta, nagyon megijedtem. Igaza volt. Mit spekulálok én örökké, miért engedem, hogy legyőzzön a depresszió? Élni kell. Megélni azt, ami van. És meglátni, élvezni benne a jót. Én nem vagyok dáma, ez nincs a jellememben. De az ilyen erős, elegáns nőket, mint Soňa, aki sok mindent megélt és mégis mindig egyenes derékkal áll, nagyon figyelem. Akárhány éves is, árad belőle a nőiesség. Nyilván ezért is megdolgozott, de megvan az eredménye.

Ostraván, tizenvalahány évesen nézőtéri ügyelőként dolgozott a színházban. Abban a reményben, hogy előbb-utóbb az ölébe hull majd egy kisebb szerep?

Nem gondoltam én még akkor arra, hogy én is színésznő leszek. Dehogyis! Tetszett egy színész a társulatban, akit régebbről ismertem. A cserkészekhez is miatta jártam.

A Nemzetiben aztán a legtehetségesebb és a legkarizmatikusabb fiatal színészeket kapta partneréül.

Csupa szívdöglesztő fiút! Vojta Dyket, Patrik Děrgelt, Igor Orozovičot. Vojtával csoporttársak voltunk a főiskolán. Már a felvételi során közel kerültünk egymáshoz. Később sokat játszottunk együtt. A Radúz és Mahulena mindkettőnk számára fontos előadás volt a Nemzetiben. Vojta maga a megtestesült erő, optimizmus, frissesség. Patrik Děrgellel egy ideig eszelős, vad szerelemben éltünk. Ő még tanult a főiskolán, én már a Nemzeti tagja voltam akkor. Igor Orozovič három évvel utánam szerződött a társulathoz, ráadásul Ostraváról. Alkatilag görög hős. Kedves fiú. A swing ritmusára dobog a szívem című előadásban szerettem meg őt. Csodás fazon. Pár évvel ezelőtt Lanzarote szigetére utaztam a nyári szünetben. Egyedül akartam pihenni a tenger mellett. Nem mehetnék veled? – kérdezte. Velem? Ezt komolyan gondolod? Mit fogunk mi csinálni ketten? Addig könyörgött, míg belementem. Nagyon kellemes hetet töltöttünk el együtt. De nem volt köztünk szerelem!

Filmben is, tévében is, színházban is a legjobb rendezőkkel dolgozik. A tekintetében mégis mindig szomorúság lappang. Ha nevet, kő kövön nem marad, ha meg sír, szem nem marad szárazon.

Ez vagyok én! Rengeteg tragédiával a hátam mögött. Előbb a szüleimet, aztán a lánytestvéremet veszítettem el. A bátyám meg tőlem messze, Torontóban él. A barátaim Drama Queennek hívnak. Minden sarkon szörnyűség leselkedik rám. Ezt nagyon nehéz elviselni. Kínomban sokszor nevetek ezen. Azzal vigasztalom magam, hogy legalább van elég érzelmi tartalékom, színésznőként van mihez nyúlnom.

S hol keres vigaszt, ha úgy érzi, maga alatt van?

Van egy kolostor Prága közelében, oda járok csendmeditációra. Kontemplációs gyakorlatnak is nevezik, tiszta észlelésnek, szavak nélküli imádságnak. Ez a meditáció harmadik lépcsőfoka, ez már a csúcs, amikor azt érezzük, mi magunk vagyunk a megtestesült nyugalom. A kolostorban senki nem szól hozzám, eggyé válhatok a csenddel. Engem színházi öngyilkosnak hívnak a kollégáim, mert a színpadon mindenre hajlandó vagyok. Ott semmitől sem félek. Évekkel ezelőtt, ha egy darabban, egy szerep miatt mélyre kellett ásnom magamban, előtte vagy utána mindig Avilai Szent Teréz szövegeit olvasgattam. Ma viszont, ha nyugalomra vágyom, időnként kolostorba vonulok. Ott mindig a csendet élem meg. Abban tudok mélyre merülni. Meditálni akár séta közben is tudok. De a kolostor csendje rendet rak a lelkemben.

És most, ebben a színházmentes időszakban mivel köti le magát, ha kézzelfogható eredménnyel akarja zárni a napot?

Antik bútorokat restaurálok. Gyalulok, festek, lakkozok. Egyedül. Ebben a munkában is ezt szeretem. Hogy magammal lehetek.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/9. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene