Életünk szótlan társai és a szeretetnyelv

Ezzel persze nem azt állítom, hogy az emberi kapcsolatban nem működik a szeretetnyelv! Az anya-gyerek kapcsolatban eleinte szintén szavak nélkül történnek meg a legnagyobb csodák, amelyek később átmenthetők a mindennapokba, és tovább örökíthetők.

Emberi csodák

Az ember is képes a szavak nélküli szeretetre. Például a lányom, amikor nyomon követ és elhiszi, hogy a legnehezebb pillanatokban futócipőt kell húzni, és mély levegőt véve nekiiramodni a leküzdhetetlennek tűnő távnak. Volt egyszer egy szavak nélküli, igazi szeretetteljes futásunk. Egyre sötétebb felhők árnyékolták be az erdőt, majd rákúsztak a futóösvénynek nevezett töltésre. Bőrig áztunk, megtisztultunk, újjászülettünk a zivatarban. Az út végén kettős szivárvány feszült felettünk, és össze sem kellett néznünk ahhoz, hogy tudjuk, jó úton járunk. Azon a választott úton, mely új távlatokat nyit a test és a lélek épségéhez. A kislány lassan felcseperedett, ma már másutt fut, de sosem felejtem el, amikor az első futások alkalmával megajándékozott egy-egy réti virágcsokorral. Emberi és szeretetteljes csodát rejtett az akkor már nagyfiammal töltött, átvirrasztott éjszaka a konyhaasztalnál. Gyógyító csendben ültünk, kivárva a megoldásokkal érkező pirkadatot. A félreérthető, újabb vitákat szülő szavakat ajánlatos ilyenkor a küszöbön túl, vagy a folyosói fogasra akasztva hagyni.

Kutyavilág, de lehet a miénk is

Teljesen más szeretetnyelvet tanulhatunk az állatoktól. A befogadott, kiszolgáltatott kutyáktól, cicáktól sokat tanultam a feltétel nélküli szeretetről és a szeretetnyelvről.

Volt egy menhelyes kutyusom, a Csöpke, akiről sokszor megemlékeztem a futónaplóban. A szegény, jámbor kutyalány évek óta tengette mindennapjait az üvegházakból kialakított gyeptelepen. Szebb szőrzetű, vonzóbb külsejű, félig-meddig pedigrés barátait mind örökbe fogadták, de ő csak várakozott. Minden nap délidőben megjelentem, hoztam az aznapi finomságokat, amit a parkban, a többi kutyától elkülönítve fogyaszthatott el. Megfésülgettem, dédelgettem, elmeséltem neki, mivel telt a nélküle töltött idő. Tudtam, hogy mennyire várja az érkezésemet. Időnként előfordult, hogy éjszaka is Csöpkével álmodtam, végül egy szép napon úgy éreztem, komoly döntést kell hoznom. Tudom, nehezen hihető, de szerintem Csöpke is erről álmodott titokban. Utolsó érkezésemkor nem futott oda a kerítéshez. Tisztes távolságban megállt, felemelte jobb mellső lábát, és várt. Egész teste megfeszült ettől a várakozástól, de nem közelített! Amikor beléptem és a nevén szólítottam, egy őzike szökellésével hirtelen az ölembe ugrott, és együtt távoztunk: HAZA! Eleinte futva evett, vagy sietve elrejtette a többi kutyatárs elől az elemózsiáját. Később rájött, hogy az ő adagja mindig megvárja, és az erdei sétákra is hivatalos. Lenyugodott, látszólag belekényelmesedett az új életbe, de mindig résen volt. Csöpke időnként átlógott a kerítésen, volt úgy, hogy csak késő este tért haza, alázattal tűrte a szidást, néhány másodperc múlva már úgy simult a gazdi tenyere alá, mintha mi sem történt volna. A kutya tekintete olyan, mint a csiszolatlan gyémánt, saját magamat látom benne. Azt, hogy hol tartok a világ elfogadásában. Visszaélek-e azzal, ha valakit megszelídítettem. Hamisítatlan szeretetnyelvet azoktól lehet tanulni, akik nem beszélik az emberit. Bárkit említhetnék a megmentett négylábúak közül, valamennyien megtanítottak arra, hogy a nagy szeretéshez egymásra kell hangolódni. Érezni kell a finom rezdüléseket, érzékelni a testbeszédet. Van még tanulnivalónk!

Hogy kerül a képbe egy kuvik?!

Pallasz Athéné ókori görög istennő tiszteletére kapta nevét, a kuvikmadár Athéné szent madara volt, de a baglyok közül ő kötődik legszorosabban az emberi lakóhelyekhez.

Az én kis kuvikmadaram fiókaként zuhant ki a fészkéből, egy kisgyerekes anyuka talált rá, így került hozzám. Nem sokat tudtam erről a madárról, talán csak annyit, hogy a római istennő, Minerva jóvoltából a bölcsesség és tudás jelképeként tekintenek rá. Idős emberek történeteiből meg annyi rémlett, hogy amikor az ember halálos beteg volt, az ablakba vagy a háza tetejére szállt a kuvik, amit igencsak baljós előjelnek tartottak. Vijjogó, visító hangja félelmet keltett. Nem tetszett ez a halálmadár kifejezés, holott a komód tetején éjszaka itt-ott előfordult, hogy nem állt be a csőre! De az én kuvikmadaram, annak ellenére, hogy törött volt a fél szárnya, habzsolta az életet és a magam gyúrta zöldséges túrógombócokat. Valószínűleg azért dobhatták ki a fészekből, mert az anyja tudta, hogy nagybeteg. Hiába mentem vele állatorvoshoz, hiába kapott antibiotikumos kezelést, majd amputálták az egyik lábát, a vérmérgezés már átjárta a testét. A rendelőben sandán néztek rám más állattulajdonosok, valahányszor megjelentem kuvikkal a ketrecben, de nem adtam fel a harcot, az utolsó pillanatig küzdöttünk mindketten! A kuvikkal töltött meghitt, szépséges esték feltöltöttek, a madárka időnként széttárta szárnyait, és simogatott. Ez a kis, árván maradt kuvik az erdő fényes és árnyékos titkairól, a mohák hullámzó mélyzöldjéről, az avar alatt ringatózó csigahéjak muzsikájáról mesélt. Egy napon elfogyott az antibiotikum. Kuvikmadaram szervezete nem bírta tovább, szépséges szárnyait kitárva levegőért kapkodott. Engedte, hogy két meleg tenyerem közé vegyem, és elringassam. Vergődései közepette is kivárta érkezésemet, és búcsút vett tőlem.

Időnként nehéz szót érteni az emberekkel, mert játszanak és hivalkodnak a szavakkal. Álarcokat húznak, majd újakra cserélik őket, és nem csak farsang idején. Kivételt képeznek a nagymamák, akik foszlós kaláccsal mondják el, mennyire szeretik az unokát. A nagyapák szeretetnyelve, amikor színes huzalokkal bajlódva sikerül újraindítaniuk a kisvonatot. Ne a szavaktól várjuk a csodát. Maradjunk egy kicsit csendben, és füleljünk!

A szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene