Újraindítás

Eleinte csak tárgyakkal próbálkoztam, például összeragasztottam a porcelánbögrét, vagy fölvarrtam a leszakadt kabátgombot. Aztán a dolgok mélyére néztem, mert ahogy a lottószámok föladásánál is mondják: csak próbálkozni kell, egyszer megtalál a szerencse. Ugyan sosem hittem a sikkes reklámoknak, ez a kósza gondolat mégsem ment ki a fejemből.

Elkezdtem azon gondolkodni, vajon az embereknek mi lehet annyira fontos, hogy időt szánjanak a javításukra. Ma egyszerűen csak „lecserélünk”, ahelyett hogy javítanánk. Talán, mert nem fontos annyira, hogy energiát fektessünk bele. Lehet, sosem érdekelt. De mi is az, ami annyira hidegen hagy, hogy fejünket sem fordítjuk felé?

Sok töprengés után arra jutottam, hogy az ember bármit képes föladni. A törött porcelánbögrétől kezdve, a kapcsolatokon keresztül az álmokig. Eldobja élete lehetőségét, vagy eltaszítja azt az embert, akit a világon a legjobban szeret. És mindezt miért? Mert elfáradt, mert nincs kedve, mert azt hiszi, lehetetlen, mert nem képes túllépni saját gátlásain, büntetve ezzel magát és másokat. Túlságosan egoista.

Következő gondolatként az jelent meg, hogy az ember önpusztító életmódot folytat, talán az egyetlen dolog, amit újra kellene építenie, az saját maga. Mert ő felelős a pusztításért, amit már-már vészesen nagy törekvéssel próbál helyrehozni.

Az ember természetétől fogva többre vágyik, a baj csak az, hogy a kíváncsisága néha túllő a célon, azonnali önpusztításba kezd, még mielőtt annyit mondhatnánk: ezt elrontottuk. És bizony, elég sok mindet rontunk el. Olyanok vagyunk, mint az ajtó, egy idő után nyikorogni kezdünk. Van, aki azonnal megolajozza, és van, aki hónapokkal később sem. A megolajozott ajtó egy új fejezetet kezdett, míg a nyikorgó egyre több hibát halmoz föl. Meg kell látnunk a saját hibáinkat, és meg kell olajoznunk magunkat. Ez nem egyszerű, viszont nem lehetetlen.

El kell hagyunk az előítéleteinket, és kompromisszumokat kell kötnünk. Néha csöndben maradni ahelyett, hogy szólnánk, és néha kiállni az igazunkért. „Az igazi alázat nem az, hogy rossz véleménnyel vagyunk magunkról, hanem az, hogy pontosan látjuk magunkat.” (Max Lucado) A lényeg tehát nem az, hogy magunkat tegyük felelőssé minden apró hibáért, hanem az, hogy mindenfajta szépítés vagy csúfítás nélkül lássuk a lelkünket. Ne áltassuk magunkat fölösleges kifogásokkal, ha tudjuk, úgysem igazak. A tükörben nem a felszínt kell kémlelnünk. A saját, áthatoló tekintetünk elől nem menekülhetünk el, hisz ki más ismerne minket jobban, mint az, aki visszanéz onnan?

„Önmagunkról alkotott kép és a szokásaink jellemzően együtt mozognak. Változtasd meg bármelyiket, és a másik automatikusan változni fog.” (Maxwell Maltz) Miután órákon keresztül farkasszemet néztünk magunkkal a tükörben, kerestük azt, ami elromlott az évek, hónapok, napok során, általában élesen rajzolódnak ki a körvonalak. A kérdések megváltoznak, és fölváltja a kétségbeesett kapálózás a szakadék szélén: min és hogyan kéne változtatni? Én úgy vélem, újra kell alkotnunk azt, hogy kik is szeretnénk lenni ezután, majd lépéseket tenni felé. A tetteink, szokásaink és az önképünk kézen fogva járnak egymással, ahogyan az idézet is mondja. A gondolkodásunk meghatározza a tetteinket, a tetteink meghatározzák a szokásainkat, a szokásaink pedig visszafordulnak a gondolataink felé. Ha úgy kelünk föl reggel, hogy aznap teszünk valami jót, legyen az bármennyire aprócska, a tetteinket egész nap a „jó” felé fogjuk irányítani. Mindennap ezzel a gondolattal induljunk el, akkor is, ha éppen szürke felhők takarják az eget. Észrevesszük, hogy megváltozott a gondolkodásunk. Ezeket követik a tetteink, végül pedig egy teljesen más képet látunk majd magunkról. Újraindítottuk lényünket. Olyan ez, mint egy újjászületés vagy második születésnap. Nevezzük bárhogyan, a lényeg ugyanaz marad: valami megváltozott, az a valami pedig nem más, mint mi magunk.

Természetesen, így gondolatban minden nagyon szépnek tűnik, a gyakorlatban véghez vinni már nem annyira egyszerű. Kell egy ok, hogy miért is akarunk mindent fölforgatva újraindítást végrehajtani. Kell egy erős elhatározás, hogy ne a mentegetőzés mellett kössünk ki. És kell egy pár olyan ember, aki támogat minket ezen a göröngyös úton. Olyanok, akikre az életünket is rábíznánk, és akik akkor sem hárítanak, ha a dolog balul sülne el. Merthogy ez is lehetséges... Annyira próbálkozunk, hogy észre sem vesszük tetteink következményét, mert kimaradt a legfontosabb lépés, az olajozás. Nem az a cél vezérel minket, hogy megjavítsuk a hibáinkat, hanem az, hogy minél inkább megfeleljünk a társadalom, a barátaink, szüleink elvárásainak. Tudatosítanunk kell, hogy a változás elsősorban a mi javunkat szolgálja, azért kell változtatnunk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tudjunk tükörbe nézni a nap végén. S nem pedig azért, hogy mások kezükben egy pohár borral nyugtázzák, ez is sikerült. Úgy kell akarnunk ezt, mint ahogyan kisgyerekként randalírozunk egy zacskó cukorkáért. Ha jól csináltuk, a végére felnövünk, és a cukor is a polcon marad.

Visszanézve talán már nem lesz olyan kellemes a folyamat, ugyanis hirtelen, mintha egy halom hiba tornyosulna mögöttünk, amit nem szívesen mesélünk a tábortűz mellett ülve. De el kell fogadnunk, hiszen az is a mi részünk, ám úgy döntöttünk, megnyomjuk a piros gombot, és egy visszafordíthatatlan lavinát indítunk el. Az újraindítás része az is, hogy elfogadjuk, ami volt, és szégyenkezés nélkül vállaljuk föl, ha megkérdezik, kik voltunk két évvel ezelőtt. Van, aki nevet rajta, milyen buta is volt, és talán ez a legjobb módja, hogy elfogadjuk. Érvelünk a fiatalsággal, a szerelemmel, hogy nem tudtuk igazán, mit csinálunk, akkor még más idők jártak, és követtük a trendet. Aztán elmeséljük a gyerekeinknek, unokáinknak, akik csodálattal hallgatják, és alig várják, hogy ők is hibát hibára halmozzanak, majd megnyomhassák a piros gombot.

Minden meghatároz minket. A tetteink, a hibáink, a változásaink, az, hogy ma milyen esernyővel vágunk neki a viharnak, és hogy félig teli van-e a poharunk, vagy üresen tátong. Ezektől az apró dolgoktól leszünk mi igazán önmagunk, és néha bizony ezek azok a dolgok, amiket újra kell indítani. Az, hogy valahol kisiklottunk, nem jelenti azt, hogy nem kezdhetjük elölről, lehetőségünk ugyanis mindig van, csak élnünk kell vele. Ne hagyjuk, hogy a fejünk fölött repüljenek el a lehetőségek. Ne csak nézzünk utánuk, fogjuk is meg. Ellenben vegyük észre azt is, ha egyszerre túl sokat próbálunk egy kezünkben tartani. Lássuk meg azt, ha a saját viselkedésünk pusztítja a társadalmat vagy a környezetet.

Hogy mit kéne újraindítani? Talán a fél éve elromlott mosógépet, esetleg a filozófia szakkört, vagy a divatból kiment trendeket. Igen, ezek nagyon szép dolgok, értékesek. Bár én azt hiszem, önmagunkon kéne megnyomni a piros gombot, és mindenekelőtt újraindítani.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/7. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene