Nyitrán a helyzet katasztrofális

2021 első napjaiban a nyitrai kórházban odáig fajult a helyzet, hogy a folyosókon egyszerre húsz fulladozó beteg sorakozott felvételre, az orvosok pedig kétségbeesetten várták, mikor szabadul fel egy ágy az intenzív osztályon. Nem mintha nem lett volna elég lélegeztetőgép, oxigénmaszk, de ahhoz, hogy eldöntsék, kit mire lehet és kell rákapcsolni, előzetes vizsgálatokra van szükség, mindehhez pedig orvosokra, nővérekre, laboránsokra, végső soron pedig az elektromos hálózat és a számítógépes szerverek teljesítőképességére. Január 3-án mindegyik a végét járta, órákig úgy tűnt, hogy még oxigénterápiát sem tudnak alkalmazni, mert a kórház elavult elektromos vezetékrendszere ezt a terhelést már nem bírta. Végül nagy nehezen megoldották, de a helyzet súlyosságát igazolja a tény, hogy még aznap (vasárnap!) összeült a járási válságstáb.

Naponta 120 új beteg

„Legfőbb ideje volt. Január 1-jéről 2-ára virradó éjszaka szolgáltam a sürgősségi felvételen, 86 mentőautót fogadtam. Huszonegy kétoldali tüdőgyulladásban szenvedő beteget hoztak, akiket a folyosón támogattak oxigénnel, mert azt sem tudtam, hová kapjak. Arra vártam, mikor hívnak az intenzív vagy az aneszteziológiai osztályról, hogy meghalt valaki, és elfoglalhatjuk a helyét. A folyosón ellenőriztem a betegeket, a legsúlyosabb eseteket röntgenre küldtem, vért vettünk, az enyhébbeket a mentősök látták el, ami azt jelenti, hogy ez alatt az idő alatt máshol hiányoztak. Hiába szabadítunk fel további ágyakat, ha ezeknél nincs monitor, lélegeztetőgép, és főleg nincs ember, aki értene ezek kezeléséhez. Ma már mindenki a Covid-osztályokon teljesít szolgálatot, nőgyógyászok, szemészek, orr-fül-gégészek, ezek a kollégák menet közben tanulnak. Jó, hogy tudják, mi az a véroxigénszint, de soha nem kezeltek tüdőgyulladást, nem találkoztak lélegeztetőgéppel. Minden fontos döntést konzultálniuk kell a belgyógyásszal, aneszteziológussal, de gyakran fél óra is eltelik, mire elérik, márpedig itt perceken múlik egy ember élete. Egy nagy káosz az egész, oda-vissza rohangálunk, telefonálunk, a műszak végén pedig mindenki úgy megy haza, hogy hiábavaló volt az egész” – mondta el lapunknak egy nyitrai tüdőgyógyász, neve elhallgatását kérve. Úgy véli, a kórház vezetése is hibázott abban, hogy az utolsó pillanatig lojális volt a minisztériumhoz, és csak az alkalmazottak szakmai tisztességére hagyatkozott.

„Már az ünnepek előtt ki kellett volna mondani, hogy a kapacitásaink végesek, mert már akkor koronavírusos volt az alkalmazottak negyede. Az is nagy hiba volt, hogy csak a nagy állami kórházakra hagyták a covidos betegek ellátását, a magánkézben lévők nyugodtan mondhatták, hogy náluk nincs erre személyzet és kapacitás. Ők optimalizáltak a profitot tartva szem előtt, mi meg tartsuk szem előtt az orvosi esküt, és dögöljünk bele. Naponta 100–120 mentő érkezik Covid-betegekkel. Ebből 40 súlyos tüdőgyulladással küzd, és ha nem tudjuk őket felvenni, ötoldalnyi nyomtatványt kell kitöltenünk, tizenöt percig telefonálnunk, mire más kórházban találunk helyet. Nem lenne egyszerűbb, ha eleve koordinálná valaki, hová vigyék a mentők a betegeket? Szigorú krízismenedzsment kellene, pontos protokollal, hogy mindenki tudja, mikor milyen körülmények között mi a dolga, de ehelyett hetek óta improvizálunk” – mondja kollégája, Tomáš Debnár szülészorvos, aki hetek óta szintén a Covid-betegek mellett teljesít szolgálatot.

„Meg tudnám pofozni”

Ő maga is leküzdötte a fertőzést, tudja, mi az a magas láz, izomfájdalom, szűnni nem akaró köhögés, de azt mondja, a tehetetlenség érzése még ennél is rosszabb. „Egymás után jönnek a mentők a fulladozó betegekkel, és én nem tudom hová helyezni őket. Van olyan beteg, aki négy órát is vár a folyosón, megkékül, mire jut neki egy ágy, ahonnan két perce vitték el zsákban az elhunytat. Néha már nem is tudom, mit érzek, megkönnyebbülést, hogy felszabadult egy hely, szomorúságot, hogy megint meghalt valaki, akin nem tudtunk segíteni, vagy már csak ürességet. Úgy dolgozom, mint egy gép, csak az kattog az agyamban, hogy röntgen, CT, vérvétel, oxigén, sokszor azon kapom magam, hogy eltelt nyolc óra, és nem ittam, nem voltam vécén, csak izzadok a szkafanderben, és már magam is alig kapok levegőt. Amikor egy ilyen szolgálat után azt hallom, hogy valaki még mindig kétségbe vonja a vírus létezését, meg tudnám pofozni. Nem csak azért, mert mi a végkimerülésig dolgozunk, hanem mert minden munkanap és minden szolgálat után azzal az érzéssel megyünk haza, hogy nem tudtunk mindenkit kellő módon ellátni. Erről senki nem beszél, de gondoljunk bele, hogy a Covid-betegek hallják, ahogy mellettük szó szerint megfullad valaki, látják, ahogy egy nejlonzsákban kiviszik a holttestét. Arról meg fogalmunk sincs, mennyi rákos, szívbeteg, magas vérnyomással küzdő páciens nem kap most megfelelő kezelést. Tényleg mindenki csak akkor fog észbe kapni, amikor már őt érinti a dolog?” – kérdezi Tomáš Debnár.

Nincs jó döntés

Tüdőgyógyász kollégája azt is bevallja, hogy már került olyan helyzetbe, amikor döntenie kellett, melyik beteget részesíti előnyben. „Itt még nem is szabad lélegeztetőgépről vagy oxigénterápiáról, csak felvételi vizsgálatról volt szó. Január 3-án éjszaka kimentem a folyosóra, tizennégy beteg várt felvételre, mindegyik nehezen szedte a levegőt, és lázasak voltak. Köztük egy harminchét éves nő, akiről a mentősök mondták, hogy a férje már a kórházban fekszik koronavírussal, és a négyéves gyerekére a tizenkét éves testvére vigyáz. Mellette egy nyolcvankét éves néni pihegett, akit hamarabb hoztak be, de én úgy döntöttem, hogy a fiatal nőt hamarabb vizsgálom meg. Mire a nénire került volna sor, meghalt, a fiatal nő oxigénterápián van, súlyos az állapota. Remélem, legalább ő életben marad, mert naponta gondolok arra, hogy az az idős néni is valakinek az anyja, nagyanyja volt, pont úgy siratják, mint a fiatalokat. Itt nincs jó döntés, és mégis döntenünk kell, ezért lenne szükség szigorú protokollra. Ezt a felelősséget nem lenne szabad csak ránk ruházni, mert a mi erőnk is véges. Valamennyien féltjük a családunkat, arról nem is szólva, hogy semmiféle lelki támogatást nem kapunk, a kórház vezetése csak arra hivatkozik, hogy önfeláldozónak kell lennünk, mert erre esküdtünk” – teszi hozzá a nyitrai orvos.

Volt ennek értelme?

Ám az önfeláldozásnak is vannak határai, például akkor, amikor maga az egészségügyi dolgozó vagy hozzátartozója betegszik meg, ne adjʼ isten hal meg a koronavírus következtében. Egy lapunknak nyilatkozó egészségügyi nővér a hatvanéves fivérét veszítette el három nap alatt úgy, hogy az elhunytnak semmiféle krónikus betegsége és túlsúlya sem volt. „Tehetetlenül néztem, ahogy megfullad. Az egész családom megbetegedett, többen a temetésre sem tudtak eljönni. Azóta nem dolgozom, betegállományban vagyok, mert nem akarom még nagyobb veszélynek kitenni a szeretteimet. Sajnos, minden lépésnél hatalmas felelőtlenséggel találkozom, szilveszterkor a szomszédunkban legalább húszan buliztak. Mind huszonévesek voltak, de náluk is lehet a betegség súlyos lefolyású, arról nem beszélve, hogy terjeszthetik is a vírust. Amikor ezt láttam, komolyan megfordult a fejemben, volt-e értelme tavasztól mostanáig dolgoznom a Covid-betegeket ellátó osztályon, megfertőzni a családtagjaimat, eltemetni a testvéremet” – mondta a nővér.

Lapzárta idején a több mint 700 férőhelyes nyitrai kórházban 230 férőhelyet alakítottak át a koronavírusos betegek részére, közülük húszan szorultak lélegeztetésre. Miután a kórház igazgatója az egészségügyi minisztériumhoz fordult, a szaktárca a Svet zdravia hálózathoz tartozó galántai kórházzal állapodott meg, hogy az január 7-től vörös kórházzá, vagyis csupán a Covid-betegeket ellátó intézménnyé alakul át – ez 110 férőhelyet jelent, amiből 10 alkalmas mesterséges lélegeztetésre, 80 oxigénterápiára. A galántai kórházban más diagnózissal kezelt betegeket Nyitrára, Érsekújvárra, Nagyszombatba, Nagytapolcsányba és Pozsonyba szállították, Galántán csak sürgősségi ügyelet, gyermekgyógyászat és szülészet maradt. Nyitrán továbbra is a túlélésért küzdenek, a város vezetése azt kéri a nagyvállalatoktól, hogy zárjanak be, az emberektől pedig azt, hogy csak szükség esetén mozduljanak ki otthonról. A járókelőket rendőrök ellenőrzik, akinek nincs a városban lakhelye, annak igazolnia kell, hogy a munkáját végzi, vagy halaszthatatlan dolga van.

Lehet még rosszabb is

A helyzet már most kritikus, de lehet még rosszabb, figyelmeztet a fent idézett Tomáš Debnár. „Egy hajszál választ el attól, hogy a segélyhívó központokban azt mondják az idős betegek hozzátartozóinak, hagyják a szeretteiket békében meghalni otthon, mert a rendszer semmit nem tud tenni értük.”

Peter Visolajský, az Orvosi Szakszervezet elnöke és a kormányfő által létrehozott válságstáb tagja ugyancsak a nyitrai kórházban dolgozik. Gyermekorvos, aki már hónapok óta részt vesz a Covid-betegek ellátásában, és egyáltalán nem derűlátó. Azt mondja, január 15-ig hatalmas lesz a nyomás a kórházakban, elsősorban az ünnepek közti szabad mozgás miatt. „Megjósolhatatlan, hogy ezt hogyan fogjuk bírni, mert hiába van elég műszer, ha nincs ember, aki ezeket kezelni tudja. A lélegeztetés nem arról szól, hogy benyomunk egy gombot, ezeket a betegeket folyamatosan figyelni, forgatni kell. Bírjuk, amíg bírjuk, de közben imádkozunk, hogy ne történjen súlyos autóbaleset, ne hozzanak újabb betegeket, akik mesterséges lélegeztetésre szorulnak. Lehet, hogy ha megtelik a kórház, bezárunk, és se ki, se be. Az biztos, hogy egyre több Covid-beteg fog meghalni. A kórházakban már most húsz százaléknál tartunk, és elérhetjük a negyvenet is, miközben folyamatosan halnak meg otthon is betegek, és ezeknek a száma is nőni fog. Ha a körzeti orvosokat behívják kórházi szolgálatra, nem lesz, akihez forduljanak a más megbetegedésekben szenvedők, ennek a következményei szintén megmutatkoznak majd a halálozási statisztikákban. Csak a járvány lecsengése után fogjuk tisztán látni, mennyi veszteséget okozott a kormány engedékenysége és a saját könnyelműségünk” – teszi hozzá Visolajský.

Temetés a korona idején

Az Covid–19 fertőzésben elhunytak temetése külön probléma, mert nemcsak hogy várni kell, a szertartás sem végezhető a megszokott rend szerint. Gyászmise nincs, a résztvevők száma korlátozott, az elhunyttól sem lehet végső búcsút venni egy szenteltvizes keresztvetéssel. A leginkább fertőzött járásokban most két hétbe is beletelik, míg sor kerül a temetésre, mert a temetkezési vállalatok nem győzik a munkát, vagy a papok is betegek és karanténban vannak. Nyitrán már olyan súlyos a helyzet, hogy a holttesteket hűtőkocsikban tárolják, és arra készülnek, hogy a helyi jégkorong-stadion edzőpályáját bocsátják rendelkezésre erre a célra. A helyi krematóriumból Pozsonyba küldik a holttesteket, ahol napi huszonnégy órában hamvasztanak.

Megrázkódtatást okoz az elhunytak hozzátartozóinak az is, hogy szerettüket zárt koporsóban kísérik utolsó útjára. Tény, hogy a fertőzésben elhunytakat a legtöbb temetkezési vállalat nem öltözteti, abban a nejlonzsákban kerülnek a koporsóba, ahogy a kórházból kiadták őket. „Nincs egyértelmű, az országos tisztifőorvos által aláírt rendelet arra vonatkozóan, hogyan kell bánni a Covid–19-ben elhunytak holttestével. A temetkezési vállalatok alkalmazottainak bátorságán múlik, felöltöztetik, elkészítik-e az ilyen holttestet. A nyitott koporsós temetés lehetséges, azzal a feltétellel, hogy a gyászolók nem érnek a holttesthez” – tudtuk meg a Temetkezési és Hamvasztási Szolgáltatók Szlovákiai Szövetségének elnökétől, Ladislav Strížtől.

Nem tudunk elbúcsúzni

Lényegében tehát a temetkezési vállalaton múlik, vállalja-e az öltöztetést, de a hozzátartozóknak tudniuk kell, hogy ez pluszköltséggel is jár, mert a művelet csak védőöltözetben, a higiéniai előírások betartásával végezhető. „Mostanáig senki nem mondta ki egyértelműen, fertőzhet-e a koronavírus következtében elhunyt személy holtteste. Arra várunk, hogy az országos tisztifőorvos állást foglaljon a kérdésben. Ugyanakkor szeretnénk elérni, hogy a temetkezési vállalatok alkalmazottait is minél előbb sorolják be az oltási rendbe, mert szintén a veszélyeztetett kategóriába tartoznak” – mondta Ladislav Stríž.

Az ünnepek után lapunkhoz is számos megkeresés érkezett, hogy olvasóink nem tudtak méltó módon elbúcsúzni elhunyt hozzátartozóiktól. Borzasztó érzés, hogy szerettünket zárt koporsóban temetjük el, nem adhatjuk rá azt a ruhát, melyet még életében kiválasztott, nem búcsúzhatunk el tőle, de tekintettel kell lennünk a temetkezési vállalatok alkalmazottaira is, mert nélkülük még így sem tudnánk temetni. Ez pontosan az a helyzet, amikor mindenkinek igaza van, csak igazság nincs – mint általában a katasztrófák idején.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/2. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene