Pozsonyból egy vajdasági tanyára

Zuzana Kizáková produkciós és marketingmenedzser, szervező, édesanya, a környezettudatosság elkötelezett híve, aki Pozsony forgatagából költözött ki párjával egy vajdasági falu, Orom melletti tanya csendjébe. S ettől azért fenekestül felfordul az ember élete. Vagy mégsem? Kenyérsütés után elküld néhány e-mailt, egy szlovákiai filmfesztivált és az oromi Malomfesztivált szervezi két virágültetés között, enni ad az állatoknak, majd néhány nappal később autóba ül, és Szlovákiába utazik. A csendből a hangzavarba, a nyugalomból a rohanó városi nyüzsgésbe. Sokban hasonlítunk. Például mindketten májusban születtünk.

Öt év telt el azóta, hogy először beszélgettünk rólad. Akkor a szerb–magyar határ mellett dolgoztál önkéntesként, a menekülteket segítetted. A probléma nem oldódott meg azóta sem, te viszont már egy ideje nem jársz ki.

Akkor jöttem Szerbiába, amikor Magyarország lezárta a határait, s ezzel több ezer ember ragadt a szerb oldalon. Úgy éreztem, segítenem kell, tehát hagytam csapot-papot, és jöttem. A határon két történet zajlott, ami egyik napról a másikra megváltoztatta az életemet. Egyik a már említett óriási humanitárius katasztrófa. Tanúja voltam annak, hogy az általam oly nagyra tartott Európa nem fogadja be azokat a kétségbeesett embereket, akik a háború sújtotta országokból érkeztek a békés Európába. Erőszakkal és visszautasítással találkoznak. Megbukott az illúzióm arról, hogy milyen Európában is élünk. A másik történet pedig Asztalos Kristóf, akit itt ismertem meg, együtt élünk, és van egy fiunk. Gyorsan egymásra találtunk, önkéntesként segítettünk a menekülteknek a szerb–magyar, a szerb–horvát, a szerb–macedón határzónákban, Szabadkán, Belgrádban, Sidben… Élelmet, ruhát szállítottunk, meleg ételt főztünk nekik a saját konyhánkban, takarókat vittünk ki 2016 telén, amikor azok a nagy mínuszok voltak, és több száz ember aludt a szabad ég alatt.

Azért ezek az élmények megváltoztatják az embert egy kicsit, nem?

Nem is kicsit. Találkoztam kétségbeesett édesanyákkal, akik rettegtek, hogy a sátrakban reggelre megfagynak a gyerekek. Annyi tragikus történet jött velünk szembe, hogy végighallgatni is nehéz volt. S mindez előtt a világ becsukta a szemét. Mi abban hiszünk, hogy minden embernek jár az emberséges bánásmód. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik ez a helyzet. Azt hittem, a gazdag és demokratikus európai országok majd megtalálják a megoldást a problémára, de a mai napig sem történt meg. Emberek ezrei élnek borzasztó körülmények között a görög menekülttáborokban. Harmincezren a háromezer emberre épített táborban. Az erőszak pedig csak nő. A befogadóközpontokat felgyújtják, önkénteseket és menekülteket vernek meg, német extrémisták érkeznek a görög szigetekre. Emlékszem, öt évvel ezelőtt a magyar és a szerb emberek segítették a menekülteket. Volt, aki megengedte, hogy a kertjében sátorozzanak, emlékszem, hogy egy idős magyar bácsi az unokájával házi sajtot hozott nekik, egy anya és mozgáskorlátozott lánya, akik bár maguk is szegények voltak, néhány ruhát hoztak a menekülőknek. Szolidaritásra emlékszem. De ahogy az évek múltak, s kezdett kialakulni ez a soha véget nem érő történet, jött a propaganda, az erőszak, a gyűlölet, s már senki nem akarja őket itt látni. Megrekednek Szerbiában, Boszniában, Görögországban. Egyre bonyolultabbá vált a segítségnyújtás, s azok is kevesen maradtak, akik segíteni akarnak. Mi egyébként akkor hagytuk abba az önkénteskedést, amikor teherbe estem. Most egyéves Simon, a fiunk, s én csak jót kívánok ezeknek az embereknek. Mert továbbra sem hiszem, hogy ártani akarnak. Senki nem hagyja el az otthonát, kivéve, ha nyomós indoka van rá.

Te miért hagytad ott Szlovákiát, az otthont?

Nekem továbbra is Szlovákia az otthonom, így nem mondhatom, hogy otthagytam. Inkább azt, hogy két ország és két otthon között létezem. Anno segíteni jöttem, s logikusnak tűnt, hogy itt maradjak. Kristóffal béreltünk Szabadkán egy házat, aztán amikor a tulajdonos eladta, eldöntöttük, hogy kiköltözünk egy farmra, Kristóf szüleinek falujába, Oromra, hisz ő mindig úgy érezte, hogy tanyán szeretne élni. Én egy kisvárosban nőttem fel, de több mint tíz évig éltem a fővárosban, Pozsonyban. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ez nem így lesz. De az életet nem lehet így tervezni. A döntésemet, hogy tanyára költözzünk, nagyban befolyásolta, amit ezekben az években tapasztaltam. Láttam rendszereket összeomlani, tanúja voltam az erőszaknak, megismertem ezt a sok tragikus emberi sorsot, s sokszor én magam is depressziós voltam, a kiégés szélén álltam, ahogy Kristóf is. Kellett nekünk is egyfajta elmenekülés.

Mi elől menekültetek?

Az elől a világ elől, melyet már nem egy jó helynek láttunk. Nekem ez tényleg nagy csalódás volt, mondhatni, egy személyes ráébredés időszaka. Nem gondoltuk, hogy globális problémákat fogunk megoldani, s másoktól sem várjuk el, hogy megtegye a kedvünkért. Úgy éreztük, felelősek vagyunk azért, hogy milyen lesz a világunk a jövőben, ezért választottuk ezt az életformát. Hogy segítünk egymásnak, és nem ártunk senkinek. Sem embernek, sem állatnak, sem a környezetnek. Ez egy folyamat, miközben létrehozzuk saját életfilozófiánkat, s megpróbálunk olyan életet élni, melynek van értelme. Nem vagyunk a rendszer rabjai, ami arra kényszerít, hogy dolgozz, dolgozz, dolgozz és még többet dolgozz, hogy legyen fizetésed, amiből új ruhát, házat, laptopot, autót tudsz vásárolni. Minél többet. Mi láttuk, mennyire kevés is elég az élethez, szeretnénk teljesen szabadok és függetlenek lenni. Minimális pénzből élünk, ételre és üzemanyagra költünk, nem vásárlunk felesleges dolgokat, hosszú távú tervünk, hogy még ennél is függetlenebbek legyünk pénztől és rendszertől. Hogy csak annyit dolgozzunk, amennyit mi szeretnénk, maradjon időnk önkéntes munkára s olyan dolgokra, melyeknek van értelmük.

Akkor nem bántad meg, hogy „tanyasi” vajdasági lány lettél, vagy van valami, ami hiányzik?

Én nem érzem magam vajdaságinak. S az emberek sem tartanak annak. Itt azt érzem, hogy a vajdasági magyarok között nagyon erős közösségi összetartás van, s nem olyan egyszerű a közösség tagjává válni. Mint minden közösség, sokszor ők is kizárólagosak. A kezdeti időszakban egzotikumként tekintettek rám, érdekes voltam, hisz innen ugyebár mindenki inkább elköltözik, én pedig ideköltözőben voltam. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint egy egzotikus állat az állatkertben. S meg is maradtam annak, hisz nagyon kevesen jöttek oda hozzám, s kérdezték meg, ki is vagyok igazából. Kristófot már ismerték, sok barátja van, úgyhogy rajta keresztül ismertek meg lassan engem is. Sokaknak még mindig Kristóf Szlovákiából érkezett barátnője vagyok, Zsuzsinak hívnak, pedig Zuzana a nevem. De nem bánom. Nekem sem volt könnyű megnyílnom. Ha harmincévesen új országba költözöl, nem vagy könnyű helyzetben. Vágyódom a szülőföldem felé, hisz ott vannak a gyökereim. Karriert, barátokat, családot hátrahagyva érkeztem, nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem az embereket, egy számlát sem tudtam befizetni a postán, s ez egy olyan ember számára, mint én, óriási sokk volt. Otthon, Szlovákiában nemzetközi filmfesztiválokat szerveztem, ismerték a nevem művészi és kulturális közösségekben, itt pedig csak valakinek a valakije voltam. Óriási pofon ez az identitásnak és az egónak.

Hiányzik Szlovákia?

Természetesen. Érdekes, hogy amíg otthon éltem, soha nem gondolkoztam el az otthon értékén. Az valami természetes dolog mindenki számára. Amikor elhagyod az otthonod, akkor kezdesz gondolkodni azon, milyen sokat is jelent. Hiányoznak a barátaim és a gyerekeik, a családom s az a bizonyos biztos talaj érzése a lábam alatt. Amikor tudod, hogy mindent el tudsz intézni magad, mert ismered a lépéseket. Egy új országban ezeket is tanulni kell. Nekem mindig Szlovákia marad az otthon, s ha őszinte vagyok, még mindig remélem, hogy egyszer visszaköltözöm. S most is minden hónapban ott töltünk egy-két hetet. Szerbia mellett az is szólt, hogy itt tudtunk venni magunkat egy tanyát. Szlovákiában sokkal drágábbak az ingatlanok, banki hitel nélkül esélytelen lett volna sajáthoz jutni, ebbe pedig mi nem akartunk belemenni. Tudod, mi hiányzik néha? A városi élet zaja és dinamikája. De nagyon élvezem a csendet és a nyugalmat a tanyán.

Milyen különbségeket érzékelsz Szerbia és Szlovákia között?

Nehéz összehasonlítanom, hisz csak Vajdaság kisebb városait, falvait ismerem. Szlovákiában pedig főleg Pozsonyban éltem, az ország nyugati részén, tehát azt sem ismerem eléggé. Amit általánosságban érzékelek, hogy a vajdasági emberek sokkal lazábbak, nem veszik túl komolyan a dolgokat. Másrészt érzek egy jó nagy adag depressziót és kétségbeesést is a levegőben. Egyre többen hagyják el az országot, s én sem azt érzem, hogy Szerbia lenne a tökéletes hely. Aggasztó belegondolni abba, hogy mivel most itt élünk, a gyermekünket is egy olyan országban kellene felnevelnünk, ahol a depresszió egy általános állapot, s ahol nem érzem, hogy ha vannak álmaid, azokat megvalósíthatod. Én pedig azt szeretném, ha a fiam megvalósíthatná az álmait, s nyitott szívvel és elmével szeretném őt felnevelni. Sok jó ember vesz körül Vajdaságban, s mindenkin érzem, hogy a szíve óriási, a nyitott elmét azonban hiányolom.

Jól látod. Kár, hogy ezt mi csak ritkán vagyunk hajlandóak beismerni. Beszéljünk egy kicsit a nyelvről, a nyelvtudásról. Nagyon jól beszélsz magyarul.

Mindig mosolygok magamban, mikor valaki megdicséri a magyarnyelv-tudásomat. Én Galántáról származom. Vegyes nemzeti összetételű városka ez, szlovákok és magyarok lakják, hasonló Magyarkanizsához. Gyermekkoromban számomra természetes volt, hogy mindkét nyelvet beszéljük vagy legalább értjük. Édesanyám testvére egy magyar férfihoz ment férjhez, két unokatestvérem is Magyarországon él, velük együtt töltöttük a hétvégéket és az ünnepeket, szóval tinédzserként tényleg nagyon jól beszéltem a magyart. Vajdaságba több mint tíz évvel később jöttem, s ez idő alatt nem igazán használtam, úgyhogy úgy beszéltem, mint egy kisgyerek. De az alapok ott voltak a fejemben, jól elraktározva. Mivel Kristóf magyarul beszélt hozzám, s vajdasági magyar környezetbe kerültem, visszajött a magyarnyelv-tudásom is. Éreztem, hogy muszáj lesz visszahoznom, amit tudok, különben nem fogok tudni szocializálódni itt.

És Simon? Ő kétnyelvű családban nő fel, a szlovákot és a magyart ajándékba kapja.

Én szlovákul beszélek vele, Kristóf magyarul. Szeretném, hogy lássa a világot. Az a tervünk, hogy veszünk egy lakókocsit, és útra kelünk. Rövidebb-hosszabb időre megállunk egy-egy ökofaluban, önkénteskedünk Európa országaiban. Szeretném, ha a fiam megismerné a különféle kultúrákat és hagyományokat, nyitott legyen minden iránt, és befogadó. Fontos, hogy minél előbb tudatosítsam benne, hogy a határok nem emberek között vannak, mert minden ember valahol egyforma. Ugyanúgy érez, vágyik otthon, család, egészség után, s éjszakánként álmodik. Szeretném, ha egy jobb világban élhetne.

Újságírás, PR, marketing, produkciós menedzsment, ezek olyan szakmák, amelyek általában megkövetelik, hogy az ember nagyvárosban éljen. Legalábbis eddig ez így volt. De ma már egyre többen dolgoznak online, digitális nomádként, például te is.

Tizenkilenc évesen kezdtem egy sajtóügynökségnél dolgozni, amikor elkezdtem az egyetemet. Újságírást tanultam, s ezek alatt az évek alatt a fő és legnagyobb szlovák napilapnak dolgoztam, majd átváltottam a PR, marketing irányra, mivel a média helyzete és a politika elkezdett változni. A szakmában körülbelül tizenöt éve dolgozom, úgyhogy nem vagyok kezdő. Amikor Szerbiába költöztem, már a legnagyobb szlovák színházi és filmfesztiváloknak dolgoztam, valamint a legtöbb díjat kapott szlovák filmek reklámkampányát is én vittem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt tudom majd folytatni Szerbiából, de akkor nem is ez volt a fontos. A klienseim azonban: fesztiváligazgatók, producerek, kiállításszervezők továbbra is úgy gondolták, velem szeretnének dolgozni. Ennyi év után pedig megengedhetem magamnak, hogy egy másik országból dolgozzak. Természetesen a legfontosabb találkozókra hazautazom.

Hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat a tanyán, s hogyan, mondjuk, Pozsonyban?

Két otthonom van: Szlovákia (amint Pozsonyba érek, otthon érzem magam) és a tanya. Nem Szerbia, nem Vajdaság, a tanyánk. Ez a kis sziget, amit kialakítottunk magunknak. A napok, amiket itt töltünk, nagyon átlagosak. Korán kelünk, Simon és Kristóf megetetik az állatokat, begyújtanak a kemencébe, aztán reggelizünk, Simon alszik, én készítem az ebédet, Kristóf kint dolgozik a tanya körül, ebéd után kimegyünk az udvarra játszani, aztán vacsorázunk, a kicsit elaltatjuk. Nem hagytam abba a munkát a gyerek születése után sem, így én általában este és éjjel dolgozom, hétvégenként filmezünk, meglátogatjuk a barátainkat s a nagyszülőket, a szombat piacnap. Simon születése előtt a tanyát csinosítgattuk, újraépítettünk, renováltunk, az állatokat rendeztük, kertészkedtünk. Egy tanyán mindig van mit csinálni. Rendszeresen főzök, a kenyeret is mi sütjük. Egyszerű családi életet élünk. Szeretem, hogy mi hárman egy család vagyunk. Az, hogy tanyán élünk, rengeteg munkát követel, de nagyon nyugodt és könnyű is tud lenni, te döntöd el, mit mikor csinálsz. Amikor Pozsonyban vagyok, mindig meglátogatom a barátaimat, és a családommal is töltök időt Galántán, emellett rengeteget dolgozom. Szervezem a filmfesztivált, filmbemutatókat, sajtótájékoztatókat, különféle találkozókat. Teljesen más rezgésszint, más élettempó az. Sokszor megkérdezem magamtól: hogyan lehetséges ilyen skizofrén életet élni – két egymástól ennyire különböző életet folytatni? Egy festő barátom, Marek mondta, hogy meg kéne békélnem magammal, mert az élet, amit magamnak választottam, ez egy tükör. Azt hiszem, igaza van.

Végül nézzünk bele egy kicsit egy elképzelt kristálygömbbe. Hol látod magatokat öt év múlva?

Ha öt évvel ezelőtt megkérded ugyanezt, biztos nem azt mondom, hogy az a tervem, hogy Szerbiába költözök, ahol lesz egy tanyám az élettársammal, és megszületik a fiam. Hát ezt nem gondoltam volna öt évvel ezelőtt. Most pedig még azt sem tudom, mit hoz a holnap. Szeretném azt mondani, hogy nincsenek terveim, de ez nem lenne igaz, mégis, az elmúlt öt év tapasztalata alapján azt mondom, az élet, a szíved és a vágyaid lehet, hogy egészen más irányba visznek el, mint tervezted. Például idén nyáron, miután minden határt lezártak, végül négy hónapot kellett várnom, hogy meglátogathassam a családom és a barátaim Szlovákiában. Az volt a terv, hogy két hetet maradunk, amiből három hónap lett. S ezalatt valami szerencsés véletlennek és egy belső hangnak köszönhetően egy szlovák ökofaluban kötöttünk ki Zaježovában (Tótpelsőc), ahol több mint egy hónapot töltöttünk egy kedves ökoközösségben önkéntesek között. S azt hiszem, megtaláltam a harmadik otthonom. Egyébként is úgy érzem, hogy az emberi civilizáció komoly változások elé néz. Mi, emberek szeretjük azt gondolni magunkról, hogy istenek vagyunk, uralkodunk a Földnek nevezett bolygó felett, mi több, saját életünket is mi irányítjuk. Hát, a mostani vírusos szituáció szépen rácáfol erre. Azt kívánom, történjen egy óriási változás. Még akkor is, ha a nagy változások fájdalmakkal járnak.

Szerda Zsófia

Az írás a Podolszki József publicisztikai pályázaton 3. helyezést ért el, elsőként a vajdasági Hét Nap hetilapban jelent meg

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/1. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene