Nosztalgiamozi Gobbi Hildával

Munkát, lakást, ennivalót szerzett rossz helyzetben levő kollégáinak. Színészmúzeumot alapított, idős, magukra maradt színészeknek otthont teremtett, végrendeletében díjat alapított az epizodisták jutalmazására, visegrádi nyaralóját szeretett kollégáinak ajánlotta fel, az új Nemzeti Színház felépítésére országos gyűjtést szervezett. Gobbi Hilda a nap huszonhárom órájában másokért élt. Csak a maradék egyet hagyta meg magának, akkor viszont kirúgott a hámból. Imádott mulatni, konyakozni, s ahogy ő mondta: bagózni.

Egy nagy korszak utolsó nagy oszlopa volt, ahogy Darvas Iván jellemezte, Ruttkai Évának pedig ő volt a varázsló, a sámán, a csodatevő.

Olasz, német, osztrák ősök apai ágon, lengyelek anyai részről. Dédapja mantuai muzsikus, nagyapja zeneszerző és karmester. De mire bakfis lett a kislányból, a család elszegényedett. A szülők elváltak, a gyerek az édesanyjánál maradt, ő nevelte fel – nyomorúságos körülmények között – egyedül. Már a Színművészeti Akadémia növendéke, de még mindig támogatásra szorul. Osztálytársai, tanárai etetik, nincs pénze semmire, még lábbelire sem. Bajor Gizitől, az érző szívű dívától kapott több párat, hogy télen is legyen miben járnia.

A színiakadémia elvégzése után rögtön szerződtette a Nemzeti Színház. Huszonöt évig volt a társulat tagja. Egészen addig, amíg legjobb barátja, Major Tamás ki nem rúgta. Az indoklás úgy hangzott: „Botrányos viselkedése miatt.” Botrányról azonban szó sem volt, csak Major mint igazgató sem tudta megfogalmazni másként abbéli nemtetszését, hogy egyébként szeretett Hildája a kolléganői körében keresi a szerelmet. Azokban az időkben, egészen 1961-ig Magyarországon bűncselekménynek számított a homoszexualitás. Gobbi, az öntörvényű, a betörhetetlen, az engedetlen azonban mit sem törődött ezzel. Vagány, belevaló nőként és megzabolázhatatlan bohémként eszébe sem jutott, hogy akár csak látszólag is feladja a vágyait. Férfiakkal nem volt viszonya, vállaltan a nőket imádta. Szenvedélye felett a legmagasabb körökben is szemet hunytak, egyedül Major büntette. Tíz évig nem is beszéltek. Gobbi a József Attila Színházba szerződött, és egy jeles csapat tagjaként, Darvas Iván és Bodrogi Gyula mellett ott is jelentős szerepeket kapott.

Baloldalisága a legkényesebb helyzetekből is kirángatta. 1956-ig hithű kommunista volt, s bár kilépett a pártból, vezetőivel továbbra is jó viszonyban maradt. Kádár Jánosnál és Aczél Györgynél mindig megértésre talált. Tudták róla, szívből gyűlöli a fasizmust, s nekik ez bőven elég volt. Röplapokat osztott, ha kellett, szavalt, baloldali irodalmi esteken lépett fel, illegális összejövetelekre járt. Amikor a nyilasok üldözték, megleste, ahogy zsidókat lőttek a Dunába, hogy később, amikor majd eljön az ideje, tanúskodhasson ellenük. A háború után épített, szervezett, áramot szerzett, mindent kitaposott, amire vállalkozott. Szerepei hosszú sorát azzal magyarázta: Mindenféle érdekes figurát szeretek játszani. Volt is már akkor sok minden. Sasfiók, Aase anyó, Szent Johanna, Nyilas Misi, Karnyóné, Margit királyné. Voltak persze feljelentőim is – mondta. – Kis vacak emberek. Nem hiszek a tehetséges feljelentőkben. A haragja legfeljebb három percig tartott. Több időt nem fecsérelt rá.

Azon a tavaszi napon, 1988-ban, amikor a pasaréti házában órákon át hallgathattam, azt is elmesélte, honnan eredt a Bajor Gizi Színészmúzeum ötlete.

Életem egyik legnagyobb élménye Telč – mesélte nagy meglepődésemre. – Hát az a főtér… rendkívül gyönyörű! Ott álltam egyszer, és a múzeumot kerestem. Mutatták, hogy hol van, elindultam, erre megállít valaki, hogy ne azt nézzem meg, hanem a másikat. Két vagy három szoba, nem emlékszem, csak azt tudom, hogy leesett az állam, amikor beavattak, hogy valamelyik helybeli vezető kérte meg a telči polgárokat, hozzák el az otthoni régiségeiket, legyen a házban múzeum. Volt ott vagy ezer táncrend, pipa, szipka, kés, bicska, mit tudom én, micsoda, és ez megrendítő élmény volt számomra.

És elvitt a ház talán legkisebb szobájába, amelyet ő csak dühöngőnek nevezett. Hemingway, Albert Schweitzer, Déry Tibor képei lógtak a falon.

Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik nem anyagi érdekből, hanem egyszerűen csak humánus szempontból cselekednek – mondta. – Ha még egyszer húszéves lehetnék, elvégezném az orvosi egyetemet, és ott élnék én is az afrikai bennszülöttek között. Mert azzal, hogy elmondok néhány verset, vagy bohóckodom, legfeljebb megnevettetni vagy megríkatni tudom az embereket, ami lélektani kérdés, a lelkükkel azonban manapság nem törődnek az emberek. Tudom, én úgy nézek ki, mint egy erőszakos, dragonyos őrmester, és néha úgy is viselkedem, de az igazság az, hogy mérhetetlenül szentimentális keljfeljancsi vagyok. A fenekembe öntöttek öt kiló ólmot, és bármi történik is velem, mindig talpra állok.

Évei száma soha nem érdekelte. Nem félt az öregedéstől. Fiatalon is idős volt már, koránál jóval idősebb. Lélekben is, alkatilag is. Ilyennek született. Színpadon vagy kamera előtt még rá is rakott, ha lehetett. Mert csúnya lenni, zsémbes lenni, kiállhatatlan lenni. Volt is dörgő hangú trampli, konyhaszagú udvarok vén szipirtyója. De szeretni sem volt nehéz. Szabó nénijét a rádióban hosszú évekig rajongva hallgatta a közönség.

Annyi színésznő van, mint a nyű – fogalmazott. – Nem lehet őket megszámolni. Termelik őket, és ezek a piszok írók Shakespeare-től kezdve írják a magukét, jót, rosszat, zseniálist, és mindenben van harminc férfi és két nő. Mit lehet csinálni ezzel a sok tehetséges színésznővel? Semmit. Szenvedtetni kell őket. Mert szenvednek. Én nem. Én annyi mindent játszottam! Legalább ötszáz szerepet színpadon.

Rögtön a pályája elején Phaedrát, Mirigyet, York hercegnét, aztán Gertrudist, Vassza Zseleznovát, pályája utolsó szakászában a Csirkefej Öregasszonyát, a Pisti a vérzivatarban Rizijét. Szerepálmai nem voltak. Nem kellett ez ügyben álmodoznia. Kapta sorra, amit neki kellett eljátszania. Válogatás nélkül mondott igent minden feladatra. Komédiázni akart, nem maradandót alkotni.

Több tucat film- és tévészerepéből sem könnyű kiemelni párat. De amit mindenképpen meg kell említeni, az a Mágnás Miska lopós nagymamája, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pepi nénije, az Amerikai cigaretta utcaseprője, a Circus Maximus zsidó asszonya, a Szent Kristóf kápolnája Linkai Pálnéja, a Használt koporsó zsugori Berta nénije, a Százéves asszony sötét múltú Gizi nénije és a Galgóczi Erzsébettől kapott Bolondnagysága. Plusz a megunhatatlan Indiába sóért Hullám Izabellája, egy ingatlan forgalmi iroda lerázhatatlan titkárnője, aki tudja magáról, hogy nem Greta Garbo és nem is egy Marlene Dietrich, ettől függetlenül őt is lehet önzetlenül szeretni. Elvégre úriasszony, akit nem lehet terrorizálni. És imádja a rendet. Adakozó szellemű. Irányítóképes. S ha mindez nem elég, akkor tessék: römizni is tud. És nyomja mindezt ezerrel, lenyűgöző bájjal, briliáns színészi eszköztárral.

Férfiasan élt, férfiasan öltözködött, férfiasan szeretett. Erővel, íratlan szabályokkal. Temessy Hédihez sok év kötötte, de Galgóczi Erzsébethez sem kevés.

Furcsa, izgékony, tenni vágyó pasas vagyok – állította magáról. – Nem kávéházi típus, hanem kocsmázó, aki becsülettel végigvacakolja az életét.

Nem szégyellte bevallani azt sem, hogy otthon csak krimit olvas. És pasziánszozott. A kanárijával szórakozott. A kacagó gerléivel társalgott. A reggelije is olyan férfias volt. Fél hatkor kelt, egy deci teába három deci rum, az átmosta, ahogy ő mondta, fél óra múlva egy cigi, utána kávé, majd egy kis tatár beefsteak pirítóssal, és nyolcra már össze is szedte magát.

Szabadszájú, impulzív ember volt.

„Agresszív is tudott lenni – emlékezik rá Cserhalmi György. – Sok emberért intenzív rárohanás vezette eredményhez. Undorítóan igazságosnak tartotta magát. Mások érdekéért szívből, boldogan üvöltözött.”

A színháznál egyvalamit szeretett csak jobban, az életet. Még akkor is, amikor már gyógyíthatatlan beteg volt. Nem akart elmenni. Hamvait végakarata szerint nem koporsóba, hanem vasládába helyezték. Mellé egy-egy tégla került a lerombolt Nemzeti Színház épületéből és a visegrádi nyaralójából, egy patkó, amely a híres Imperial nevű versenylóé volt, az öt világvallás jelképe, és egy marék fűmag. Ugyanis nem a földöntúli életben, hanem a reinkarnációban hitt.

Ha újjászületek, fű leszek – mondta. – El lehet taposni, de újra kihajtok.

Eszembe is jut mindig, ha azt látom valahol: „A fűre lépni tilos!” Ő megengedi. Életében is csak a halál tudta eltiporni.

Gálffi László

„Aranykorszakát élte a Vígszínház, amikor Gobbi Hildával játszottam a Tangóban. Már főiskolásként Sulyok Mária, Bulla Elma, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Várkonyi Zoltán partnere lehettem. A Tangóban is… jobbra néztem, balra néztem, ott állt Ruttkai Éva, Darvas Iván, közben betipegett Páger Antal, jött utána Hilda, Eszenyi Enikő játszotta a páromat, és ott volt még Szilágyi Tibor. Ők lubickoltak a szerepükben, annyira jól érezték magukat, én meg csak söpörtem-kapartam köztük, alig tudtam labdába rúgni. Ők négyen ugyanis annyira egymásra találtak, hogy minden helyzetben domináltak. Bármit csinálhattam, akkor is minden róluk szólt. Ők voltak a rakoncátlan öregek. Szerepük szerint a színpad hátterében kártyáztak, piáltak. Darvas odáig elment, hogy bizonyos mozdulataimat átvett az Equusból, amelyben együtt játszottunk, és láttam az arcán, hogy mire gondol. Na, erre üssél egy lapot! Nem lehetett. Mindenki nevetett, mert tudták, miről van szó. Az Equusban én játszottam a szemtelent, most meg ő. Nagyon sok időt töltöttek ott hátul. Óriási hangulat volt. Cigiztek, szállt a füst, nekem meg, aki a szerepe szerint át akarta nevelni őket, szörnyülködnöm, háborognom kellett.

Hilda kezdettől fogva egyenrangú partnerként kezelt. Haver volt, nincs rá jobb szavam. Nagyon jókat lehetett vele dumálni, sztorizni.

Főiskolás koromban két színészotthonba hívott meg karácsonykor verset mondani idős pályatársainknak. Ő vitt át egyik helyről a másikra. Kis autója volt, de ment vagy százhússzal. Dőltünk jobbra-balra. Úgy kapaszkodtam, mint a villamoson vagy a hullámvasúton. Ő meg közben dumált, cigizett. Imádnivaló ember volt. Hihetetlenül közvetlen. A magyar színháztörténet legendája. Háború előtt, háború után, az újrakezdésnél elképesztő, mi mindent tett másokért.

Mindenki imádta őt. Kartonszámra hordták neki a színházba az örmény konyakot, az Araratot, azt nagyon szerette.

Eljött megnézni az Equusba, vele volt Galgóczi Erzsébet. Előadás után beültünk az Annába, akkor még jó kis találkozóhely volt a színészeknek a Váci utcában, pár lépésnyire a Pesti Színháztól. Nagyon jót beszélgettünk. Úgy érezte, be kell mutatnia a barátnőjének.

Emlékszem, imádta az aszpikot, salátával. Enikővel a premierre hatalmas aszpiktortát csináltattunk neki a Gerbeaud hidegbüféjében. Imádta.

Amikor már nagyon beteg volt, meglátogattuk őt Kútvölgyi Zsikével a kórházban. De ott sem magára gondolt. Megkért bennünket, hogy látogassuk meg két szobával lejjebb Sulyok Máriát is. Melegszívű, figyelmes ember volt.

Visegrádi nyaralójában kézzel írt levél feküdt az asztalon azzal a szöveggel, hogy: Kedves betörő úr! Igyon a konyakból, amit ide készítettem. Egészségére! Csak arra kérem, ne vigye el a régi Nemzeti Színházból megmentett kincseimet, amelyek magának semmit sem jelentenének. Köszönöm. Tisztelettel, Gobbi Hilda. Hát ilyen volt ő! Még az esetleges betörőhöz is emberi hangon szólt.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene