Fotó: Unsplash
Advent 18. napja – december 16. – SZERDA
Hanna és Fedor kipihenten ébredtek fel a lemmingüregben. A kedves kis rágcsálók csipkebogyóteával és mézes mandulával várták a gyerekeket a nagyüregben, ahol reggelihez készülődött a közel ötvenfős társaság.
– Eleget egyetek, ezer méteres üreget kell négykézláb megtennetek – figyelmeztette őket a szőrös kis sapkára emlékeztető házigazdájuk.
– Miféle szerzetek vagytok ti? – kérdezte Hanna, aki a kisegér ajándékának köszönhetően magas, cincogó hangon beszélt, így megértették őt a lemmingek.
– Nem néztél még természetkönyveket? – kérdezte csodálkozva a házigazda. – Mi, lemmingek a hörcsögfélék népének részét képezzük – cincogta.
– A hideg északi vidéket kedveljük – szólt közbe egy apró lemminggyerek.
– Hanna, úgy hiányzik már anya meg apa. Haza akarok menni – szólalt meg nagy búsan Fedor, aki a beszélgetésből alig értett többet néhány elcincogott szónál, és már nagyon magányosnak érezte magát a lemmingüregben.
Hanna megköszörülte a torkát, és normális emberhangján vigasztalta meg kisöccsét:
– Hazamegyünk, Fedor, de előbb még megkeressük Reménykét és a kutyákat, hogy tudják, nem esett bajunk. A Télapó biztosan segít abban, hogy karácsonyra otthon legyünk, el se tudom képzelni, hogy anyáék mennyire aggódhatnak miattunk.
– Miről beszélnek ezek a gyerekek? – kérdezték egymástól a lemmingek, akik egy szót sem értettek az emberbeszédből.
– Szerintem eleget reggeliztek, előremegyek az üregben, ellenőrzöm a terepet – jelentette be a vendéglátójuk, és sebesen elkocogott a szűk járat mélye felé. Hanna és Fedor is összeszedelőzködött, majd a lemmingektől kapott apró szentjánosbogár-lámpájukat a karjukra akasztva négykézláb mászni kezdtek az üreg mélye felé.
A nyirkos földalatti járatban semmit sem láttak volna a lámpásuk nélkül, de még így is csupán néhány centimétert világítottak meg a búra alatt röpködő szentjánosbogarak.
– Vigyázz a fejedre, Fedor! – figyelmeztette öccsét Hanna egy kiálló vastag gyökérsátor előtt.
– Olyan szűk és hosszú ez a járat – panaszkodott Fedor.
– A hóban sem volt valami kellemes a séta – vetette ellen Hanna.
– Támadt egy ötletem! – mondta Fedor. – Kössük össze magunkat a sárkánytól kapott felhősállal, hogy nehogy eltévedjünk az alagútban.
– Okos ötlet, Öcsitojás – dicsérte meg Hanna, ugyanis a sötét alagútrendszerből úton-útfélen nyílt egy-egy járat vagy útelágazás.
Miután derekukra kötötték a sálat, Hanna úgy érezte, mintha kétszer olyan lassan haladnának előre. Biztosan a fáradság teszi – gondolta magában. Fedor viszont a hátára fordult, ráfeküdt a hosszú sálra, és hagyta, hogy a nővére húzza egészen a kijáratig.
– Végre, látom az alagút végét, és ott a lemming is, aki befogadott bennünket – mutatott nagy boldogan egy távoli fényes pontban kirajzolódó szőrös kis sapkára Hanna. Mivel Fedor nem szólt egy szót sem, hátrafordult, hogy megnézze, ott van-e még az öccse. Erre mit lát? Fedor fekszik a sálon, és húzza a lóbőrt, Hanna pedig Fedort húzza végig a hosszú alagúton.
– Öcskös, ébredj fel, nem szégyelled magad, hogy én kell, hogy cipeljelek végig az úton? Mássz előre, most te húzol engem, én pedig pihenek egyet a sálon – teremtette le öccsét Hanna. Fedornak minden erejére szüksége volt, hogy kimásszon az alagútból, Hanna pedig keresztbe tett lábakkal biztatta: – Gyí, te fakó, gyí, lovacska, így jár, aki mást becsapna!
*
Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.