Adventi mesekalendárium 10.: A jégbe fagyott kutyaszán

Hanna és Fedor összebújva elaludtak a rénszarvasszánon. Reményke félig hunyorogva az álmosságtól, félig a szemébe csapó északi széltől vakon szelte a kilométereket a levegőben. Csak ösztöneire bízhatta magát, remélte, hogy időben visszaér a Télapó jó meleg istállójába, és pár napot pihenhet is szenteste előtt, mert olyan fáradtnak érezte magát, mint egy ló.

– Olyan fáradt vagyok, mint egy ló – motyogta maga elé, hátha a beszéd kissé felrázza, és nem alszik el útközben.

– Nem alhatok el útközben – mondta alig hallhatóan, és azon nyomban elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy megérkezik a Télapó kifutópályájára, az egész csorda ott van már a réten, a Télapó lelkesen integet piros jelzőfényeivel. Jégcsapretek és Mentatea díszsorfalat állnak a tiszteletére. A szarvaslány pedig olyan parádés landolást mutat be a pályán, mint egy aerobata. Ezt a szót talán csak ő találta ki, de a gondolatra elmosolyodott.

Fedor már csak azt vette észre, hogy Reményke csukott szemmel, zuhanórepülésben, mosolyogva száguld a föld felé. Pillanatok alatt duplájára nőnek a lábuk alatt katonás rendben, dárdaként feléjük meredő lucfenyők, vészjóslóan csillogtak a befagyott folyó pengeéles jégtáblái, és közel sem tűnt puhának a fagyott talajt borító hópáncél.

Fedor száját egyetlen hang sem hagyta el a rémülettől, de erősen ütögetni kezdte nővére karját, aki erre felébredt.

– Reményke! Ébredj! – sikolt fel Hanna a szánon, amint átlátja a helyzetet. Belekapaszkodik a kantárként használt ugrálókötélbe, és teljes erejéből fékezni próbálja az ütközést. Az utolsó pillanatban Reményke is felébred. De a karambol elkerülhetetlen. A szarvaslány előrenyújtja mellső lábait, a fékezés miatt azonban a szánkó utoléri Reményke tomporát, így már hárman ülnek a száguldó szánon, és csúsznak egyenesen a zubogó folyó felé.

– Végünk van! – kiáltott Reményke.

– Végünk van! – kiáltott Hanna is.

– Az micsoda? – kiáltott Fedor, de mielőtt választ kaphatott volna, a micsoda megragadta kabátja ujját és lerántotta a száguldó szánkóról.

– Micsoda? – kérdezte Hanna hátra pillantva öccsére, de már csak a hűlt helyét találta a szánkón, na meg egy hófehér hegyes fogsort, amint belekapaszkodik lógó kapucnijába. Reményke a szeme sarkából látta, hogy minkét utasát elveszítette, már csak egyedül száguld a végzetes hullámok felé. De alig egy arasznyival a zubogó folyó partja előtt éles fájdalom hasított az amúgy is érzékeny bal lábszárába, és valami lerántotta a szánkóról, ami másodpercekkel később fogpiszkáló nagyságú szálkákká tört egy lezúduló jégtáblán.

A menekülés öröme szinte azonnal elillant Reményke lelkéből, amint megpillantotta, hogy a két testvérkét néhány lépéssel távolabb már egy szörnyűséges farkasfalka vette körül farkcsóválva. Támadója őt is éppen arrafelé vonszolta.

– Hát itt a vég – sóhajtotta Reményke reménytelenül, miközben egyre közelebb értek a testvérekhez. Egyszerre csak Hanna kacagására lett figyelmes a rénszarvaslány, Fedor pedig egyenesen gurgulázott a nevetéstől.

– Ezek ketten meghibbantak – gondolta Reményke. – Eszüket vette a fájdalom.

– Jaj, hagyd már abba, menten megfulladok a nevetéstől – kacagott Hanna.

– Jaj, ne csiklandozz a nyelveddel – nevetett teli szájjal Fedor is.

Reményke végre feltápászkodott, és látta, hogy a két gyerek simogatja, lapogatja a fejük felett lihegő farkasokat.

– Olyan édesek vagytok – dögönyözte Hanna a hófehér agyarú, kék szemű állatot, akinek a nyála is kicsordult a gyönyörűségtől.

– De hiszen ezek nem is farkasok! – csodálkozott Reményke –, hanem kutyák. Igazi szánhúzó kutyák!

Basity Gréta

Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.