A kokettáló angyal, Reider Péter

Nagy berepülése a Liliomban szavak nélkül is mennyei volt. Sötét öltönyös, fehér szárnyú angyalként úgy ereszkedett alá, majd úgy lengett, forgott, pörgött a magasban, hogy személyiségének varázsát is éreztetni tudta. Mauglit játssza A dzsungel könyvében, Cselét A Pál utcai fiúkban, Baracsot a Mágnás Miskában. A nyílt színi tapsot azonban a Liliomban nyújtott teljesítményéért is megkapta, hiszen hat méter magasban egy ponthúzó tartotta.

Nagy viharok közepette lépett a pályára.

„A színművészeti egyetem körül zajló eseményekből ugyan kimaradtunk, az ottani történéseket már kilépő lábbal érzékeltük, energiánk nem is maradt rá. Az utolsó három év során minden csapásból kijutott az osztályunknak. Csupán az első két évünk telt klasszikus módon, a harmadik elején kirobbant a Marton-ügy. Marton László volt az osztályfőnökünk. A Szentivánéji álmot már nélküle vittük ki Birminghambe, s amint hazajöttünk, belecsöppentünk a média által keltett fertőbe. Onnantól kezdve pedig már nem igazán volt hagyományos értelemben vett oktatásunk színészmesterségből, bár a két társosztályfőnökünk próbálta menteni, amit lehetett. A harmadik év végén néhányan bekerültünk ifj. Vidnyánszky Attila Kinek az ég alatt már senkije nincsen című rendezésébe a Pesti Színházban, a többiek pedig mentek más társulatokhoz. Az egyetemi oktatásban már nem vettünk részt. Marton tanár úrtól egyébként rengeteget tanultunk. Hosszasan tudnék beszélni róla, de most csak annyit mondok: mérhetetlen alázatot a szakma és a kollégák iránt.”

Különös, sőt egészen rendkívüli hónapokat élt meg ebben az évben. Egyetemtől, színháztól, a végén még A Pál utcai fiúktól is elzárta a koronavírus.

„Molnár Ferenc darabja egy pici sziget mindannyiunk életében, akik szerepelünk benne. Amint kiderült, hogy az egyik társunk érintett a járványban, azonnal karanténba kerültünk. Bár a tesztünk negatív volt, nem produkáltunk tüneteket, a járványügyi protokoll szerint négy fal között kellett maradnunk. Ez már életre szóló emlék marad, de akármilyen fájó, keserű érzés, rá kellett jönnünk, hogy színház nélkül is van élet. Elvonási tüneteket tapasztal magán az ember. Jelzi a szervezete, hogy valamiből hiányt szenved, nem kap eleget. A színház hiánya a lelkemre volt hatással. Mondok egy érdekes példát: valamikor júliusban, egy beszélgetés során kiszakadt belőlem, hogy Úristen, már nem is emlékszem, mikor kellett a legutóbb sírnom. Igen, hiányzott. Mazochista dolog a színház, de jólesik néha, amikor egy szerepben sírnom kell. Olyankor összeér a lelkem a figura lelkével. Szerencsére van még sok minden az életemben, amihez hasonló szenvedély köt, mint a színházhoz. A barátaim híresztelik rólam, hogy kelt tésztában verhetetlen vagyok. Azt nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy tegnap éjjel mind a tíz ujjukat megnyalták, olyan aranygaluskát készítettem nekik. A vitorlázással kapcsolatban is bármit kitanulnék. Mennék hajókat felújítani. Szívesen beállnék egy műhelybe. Felmerült bennem annak a gondolata is, hogy egy pékségben helyezkedem el. Vagy egy cukrászdában, ahol a házi sütemények dominálnak. A magyar ízeket, a magyar pékség kultúráját akár Szicíliába is kivinném. Meg tudnám honosítani ott is például a kakaós csigát, ami magyar találmány. Ha el kellene hagynom a színészi pályát, vagy egyszerűen csak ellehetetlenítenék a helyzetemet, hobbiból akkor is kitartanék mellette. Pedagógiai programokat csinálnék. Öt év van a hátam mögött, ami tiszta, profi színházi tapasztalat, de ezzel a szakmával én már egy életre eljegyeztem magam. Mindig velem lesz.”

Vitorlás jogosítványát korábban megszerezte, mint a színészi diplomáját. Klasszikus kishajóvezetői engedélye van. Természetesen hajóval együtt. Csiszolt, festett, csavarozott is nem keveset tavasszal.

„A mi családunkban mindenki barkácsol. De van, aki a betonozás szakembere, holott nem kőműves, van, aki a drótozásé, holott nem drótos tót. Talán innen az affinitás az ezermesterkedéshez. Az én kishajóm hat és fél méteres vitorlás, de azzal is meg lehetne kerülni a Földet. Szívesen lennék hivatásos kapitány is, aki az Adrián vitorláztat embereket.”

Rendezői közül a legtöbb munka ifj. Vidnyánszky Attilához köti. Vízkereszt, Ahogy tetszik, Kinek az ég alatt…, Liliom, Míg fekszem kiterítve. Ez utóbbi William Faulkner híres regénye nyomán készült, Törőcsik Mari rendhagyó részvételével. Két gépelt oldal a szöveg, amellyel a színpadtól már távol élő színésznő jelen van az előadásban, pusztán a hangjával. Kórházi ágyán olvasta mobiltelefonba, így került a felvett anyag a rendező kezébe, majd a színpadi műbe.

„Hallatszik a kórházi kocsi csörömpölése, az orvosa végig ott állt mellette, ő engedélyezte a felvételt. Adjon már nekem egy Unikumot, mondja Törőcsik Mari a nővérnek. Halljuk, ahogy megissza, majd leteszi a poharat, és jelzi: Na jó, akkor kezdjük! Az egyetem padlásán hallgattuk meg először az anyagot. Egy részletes megbeszélés után Attila azt mondta: Várjatok, van még egy meglepetésem! És elindította a felvételt. Hátborzongató volt. Nem találok rá jobb kifejezést: megmozgatta a teljes lényünket. Egy olyan művész mondja ezt a szöveget, akinek a háta mögött ott van nyolcvanvalahány év, és kórházban fekve kelti életre a figurát. A puszta hangjával is képes volt hatni ránk. Ez tartotta a lelket az egész csapatban a próbafolyamat során. Atihoz az is erős szálakkal köt, hogy ő is Marton László osztályában végzett. Külső szemmel ez nyilván nem észrevehető, nekem is sasolnom kell, de örülök, ha azt mondhatom, hogy hopp, ezt ismerem, én is így tanultam, és most te is így adod tovább. Ehhez tartozik mindaz, amit a szüleitől kapott, az orosz színházi iskola. S amit centire pontosan kigyakorolt, a bohóc- és zsonglőrmutatványok sora, amitől annyira egyedi tud lenni.”

Hogy miképpen dolgozik együtt két ilyen rendkívüli tehetségű fiatal művész?

„Sok mindenben különbözünk. Hagyományos külső az enyém, az övé inkább jelenkori, s ahhoz társul az ő 21. századi játékstílusa. Én a klasszikus iskolát képviselhetném, ő pedig a mai iskola megtestesítője. Nagyon szeretem hallgatni őt. Minden rendezésében a világ pörgését hangsúlyozza. Erre alapoz. Ezt a már-már videoklipszerű színházat ütközteti egy másik világgal, amelyben csend van a színpadon, és a színésszel együtt a néző is megnyugszik, és átértékelődik az imént felfestett helyzet. Szerintem ez foglalkoztatja őt a leginkább. A mai világ működése.”

Magasságát, arányos alkatát Reider Péter elegánsan viseli. A néptánc nem csak lelkileg, fizikailag is formált rajta.

„Tizenhat éves koromban meg kellett szoknom, hogy nyúlik a testem, de frusztrált, hogy hirtelen mindenkire lefelé kellett néznem. Ez azt jelentette, hogy mindenki engem néz, amitől zavarban voltam. Ezt is meg kellett tanulnom kezelni. Egy színpadi kompozícióban előbb meg kellett találnom a helyemet, a lehető legjobb beállást. A Liliom cirkuszi mutatványt kívánt tőlem. Nem mondták el, milyen magasra fognak felhúzni. Két héttel az olvasópróba után Attila közölte velem: Itt majd repülni fogsz! Amikor elérkeztünk a túlvilági képhez, hozták a hevedert, és becsatoltak. Először csak egy méterre emeltek fel. Kipróbáltuk, mit lehet így csinálni, aztán a vége az lett, hogy harmincöt percig fel voltam függesztve, és hat méterrel a nézőtér első sora fölött, két méter hosszú angyalszárnnyal a hátamon kokettáltam a nézőkkel. Két tengelyen pörögtem teljesen szabadon, miközben láttam, mi van az arcokon. Döbbenet, bámulat, elképedés, kíváncsiság, ragyogás vagy kiábrándultság. Vagy az, hogy minek kellett embert ilyen magasra felhúzni, ez milyen színház? Igen, elkaptam néha ilyen reakciót is. Mindennap máshogy játszik az ember, hiszen mindennap másfajta élményeket él meg, más impulzusok érik, ezért az angyal szerepében is minden este más gondolatok foglalkoztattak. Volt, amikor már az első percben azt mondtam, de jó lenne leszállni, máskor meg észre sem vettem, hogy már a negyvenötödik percen is túl vagyok, mivel egy nézőcsoport kint ragadt a szünetben, és meg kellett várni, míg elfoglalják a helyüket. Akkor is fel kellett találnom magam. Egyébként szórakoztató is volt a helyzet, hiszen a Vidámparkban fizetni kell ezért.”

Egyetemi évei előtt több hangszeren játszott. Furulyán, trombitán, citerán. Kertészmérnökök a szülei, szőlész-borász szakirányon végeztek. De mindkét oldalról volt zenész a családban. Édesanyja nagyapja a kaposvári kaszárnya trombitása volt, apai apja klarinétosként fújta egy katonazenekarban.

„Pont az egyetemi éveim alatt vesztettem el a hangszertudásomat. Nem vettem a kezembe sem a furulyát, sem a trombitát, a citerához pedig le sem ültem. Egyszerűen nem maradt rá időm. A karantén idején sem vettem elő egyik hangszert sem, amit nagyon sajnálok. Pedig biztosan jó agyfrissítő lett volna. Ahelyett, hogy játszottam, gyakoroltam volna, ettem, ittam, aludtam. Amikor mindennel telítődtem, kezdtem elölről. Megnéztem egy filmet, és megint ettem, ittam, aludtam. Időbe telt, míg észbe kaptam, és elkezdtem foglalkozni a már futó előadásokkal. Átvettem a szerepeimet, és kezembe vettem Az öreg hölgy látogatása szövegkönyvét. Ebben az évadban csak Dürrenmatt darabjában kaptam szerepet, de nem vagyok nyugtalan. Tudom, hogy az idő nekem dolgozik. A Vígszínházban vettem át a diplomát pompás körülmények között. Nekem már az is ajándék volt.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 49. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene