Advent 5. napja – december 3. – CSÜTÖRTÖK
Fedor ébredt fel elsőnek. Csendben odalopódzott a ruhásszekrényhez, kitapogatta a legmelegebb csíkos kezeslábasát a sötétben, zoknit húzott, aztán odalopakodott Hanna ágyához. Megsimogatta nővére göndör feje búbját és halkan a fülébe súgta:
– Hanna, ébredj fel! Reményke már az udvaron vár ránk, láttam az agancsát az ablakon keresztül.
Hanna szótlanul pislogott a sötétbe, beletelt néhány másodpercbe, mire minden az eszébe jutott: rénszarvaslány, szánkóépítés, kalandos út, hófelhőkutatás. De amint beugrottak a kulcsszavak, rögvest céltudatosan ledobta magáról a Minnie Mouse-os takaróját, és ő is a szekrényhez somfordált, nehogy más is felébredjen a zajra. Vakon kitapogatott egy vastag sínadrágot, hozzá illő pólót meg kötött pulcsit keresett. Két zoknit is gyömöszölt a zsebébe. Aztán irány az előszoba, ott magára kapkodta a ruháit, a vízhatlan csizmácskáját, és segített Fedornak is belebújni a hosszú szárú, tépőzáras cipőjébe.
Reményke tényleg ott várt rájuk az udvar közepén, sokkal jobban érezte magát, de még bicegett egy kicsit. Fedor kihúzta a szánkójukat a fűre, Hanna pedig egy ugrálókötéllel ügyesen felkantározta Reménykét. Kihozták a garázsból a görkorcsolyát is, amit Dédimama kötözőspárgájával erősítettek a szánkó talpaihoz. Már éppen indultak volna, amikor meglátták a kilincsen lógó kockás tarisznyát.
– Nézzétek, Dédimama tudta, hogy mire készülünk! – állapította meg meglepetten Hanna.
– Tudta, mire készülünk – ismételte elkerekedett szemmel Fedor is.
– Sejtettem, hogy csakis egy jótündér lehet a ti dédikétek – mondta cseppet sem megilletődve Reményke. – Tegnap a kapuból rám kacsintott. Csak egy jótündér ismerheti fel ránézésre az olyan varázslényeket, amilyen én is vagyok. Vigyük el a tarisznyát, biztosan segítségünkre lesz majd az úton – biztatta a szarvaslány a gyerekeket, akik tarisznyástól felkapaszkodtak a görszánkóra, és Reménykével az élen lassan kigurultak a nagykapun.
– Menj egy kicsit odébb! – szólt rá Hanna Fedorra, és közben nagyot csípett kisöccse combjába, mire ő durr, belebokszolt nővére vállába. Reményke dühösen rázta meg a sörényét:
– Ezzel nem segítetek nekem, még nem gyógyult meg a bokám, ti pedig úgy ficánkoltok, hogy inkább egy részeg bálnavadász bandát vinnék a hátamon a sivatagban, mint benneteket, amikor így veszekedtek.
– Szánom-bánom – viccelte el Hanna a dolgot.
– Szánom-bánom – nevetett Fedor is.
Reményke rosszallóan prüszkölt egyet, aztán szótlanul vontatta az imbolygó szánt az északi határ irányába. A Halasi úton alig egy-két teherautó hátsó lámpája világított csak a sötét hajnalban. A rénszarvasfogat észrevétlenül haladt előre a ködben. Már csaknem elérték a határt, amikor Fedor álmélkodva megszólalt:
– Az micsoda? – kérdezte a fenyőerdő legmagasabb pontjára szegezve álmos kék tekintetét.
– Már megint mi az, ami micsoda? – mérgelődött öccse kíváncsiságán Hanna.
– Hát az! – mutatott egy hatalmas gomolygó ködfelhőre Fedor, amit immár mindhárman földbe gyökerezett lábbal és elkerekedett szemmel bámultak.
– A nemjóját! – lódult meg hirtelen Reményke a felhő felé – Hiszen ez az én gomolyfelhőm, Gorgiás. Azt hittem, már rég a Balkán-hegység fölött prüszköli magából a jégkristályokat meg a hódarát. A csibész, megállj, Gorgiás! – kiáltotta Reményke, és úgy nekiiramodott a szánnal, hogy a két testvér alig tudott megkapaszkodni, hogy le ne forduljanak a fakutyáról a nagy rohanásban.
Basity Gréta
Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.