A disztópia, amiben élünk?

A Csernobil című sorozat (amelyről a Vasárnapban is írtunk) végkimenetelét mindenki ismeri, hiszen a múltat mutatja be, témája az 1986-os atomtragédia (sikere tehát azt jelzi, hogy mással is képernyőhöz lehet tapasztani a nézőket). A Fekete tükör (Black Mirror) alkotói ezzel szemben lehetséges jövőbeni világokat ábrázoltak, de ha most, mindössze néhány év távlatából nézzük meg a részeket, ijesztően sok ijesztő jóslatot láthatunk beteljesedni. Ez várna ránk egy másik sci-fi, a Westworld világával is, vagy megmarad (tanulságokat is kínáló) disztópiának?

(Mindkettő megtekinthető magyar szinkronnal vagy felirattal is.)

Luxuskalandpark

Akár egyfajta emberkísérletként is nézhetjük a Westworld című három évados sorozatot, mert még ha eredendően nem is erről szól, végső soron azt figyelhetjük meg benne, miként viselkednek az emberek, ha bármit elkövethetnek társaik ellen következmények nélkül. A western rajongói némileg előnyben, hiszen ezt a világot idézi meg a történet középpontjában álló különleges kalandpark: a 2050-es években járunk, és a technológia már lehetővé teszi, hogy emberszerű robotokkal (androidokkal) népesítsék be ezt. Aki megteheti, befizetheti magát, hogy aztán a parkban a robotemberek vagy emberrobotok minden kívánságát teljesítsék, de úgy ám, hogy a szolgáltatás használóját nem érheti bántódás. A kalandpark forgatókönyve napról napra ismétlődik, a robotok pedig mindig úgy ébrednek, mintha addig mi sem történt volna – és jönnek az újabb kuncsaftok. A zavart a rendszerben természetesen az okozza, hogy egyes robotok mintha öntudatra ébrednének, ami önmagában egy izgalmas jelenség (ezért thriller is a sorozat a besorolása szerint), és aki még nem látta, megnézheti magának, ennek tükrében mik történnek. Amin viszont különösen érdekes lehet elgondolkodni a képernyőről elemelve a tekintetünket, hogy ha (vagy amikor) a világunk fejlettsége ezt lehetővé tenné, lenne-e igény efféle kalandparkra, és mikre vetemednének az ügyfelek. No, amikor minden borzalmat magunk elé képzeltünk, csak jusson eszünkbe, hogy jelen valóságunkban is létező jelenség az emberkereskedelem, és a rabszolgatartás sem veszett ám ki örökre, esetleg a mikéntjeiben történt változás – ez csak az igazi borzalom. Aztán szembe jön a hír: „Jeffrey Epstein botrányában különösen nagy figyelmet kapott a néhai üzletember 70 hektáros magánszigete, a karibi szigetvilágban elhelyezkedő Little St. James. A sajtó korábban csak pedofil szigetnek vagy orgia szigetnek nevezte a helyet. Korábban a Vanity Fair azt írta: tucatjával szállítottak ide fiatal lányokat helikopterrel, akik valószínűleg szexpartikon vettek részt.” Szóval, nem a robotoktól kell rettegni.

Túl nyomasztó?

Hasonló következtetésre juthatunk a Fekete tükör minden egyes epizódját követően – ennek az öt évados sorozatnak ugyanis minden része egy különálló, valamilyen módon a rész végén lezáruló történet, mindig egészen új szereplőgárdával, és rendre olyan helyzeteket mutat be, amelyek a technológiai fejlődés, az információs társadalom veszélyeit mutatják be. Ezek egy része akár a jelenben is játszódhatna, mások a jövőbe visznek – de meglepő lehet ráeszmélni, hogy mennyire nem a távoli jövő ez. A sorozat alkotója, Charlie Brooker még 2011-ben arról beszélt, hogy azt kívánja bemutatni, miként élünk most, meg azt, hogy milyenné válhat az életünk tíz perc múlva, ha nem vagyunk elég ügyesek. „Márpedig, ha valami tudunk az emberiségről, az az, hogy általában ügyetlenek vagyunk.” Egy évtizednek sem kellett eltelnie, és a hatodik évad kapcsán már azt mondta idén májusban, hogy nem tudja, kinek lenne gyomra további olyan történetekhez, amelyekben darabjaira hullik a társadalom. Ebben elsősorban azért lehet logika, mert a nyilatkozat már a világjárvány kipattanása után érkezett, másodsorban pedig azért, mert a részek önmagukban is elég nyomasztóak tudnak lenni, hát még ha idővel valóra is válnak.

Koronától valós

Bizonyos részeknek nem is kell feltétlenül egy az egyben megvalósulniuk, allegóriaként már akár a jelenben érvényesek lehetnek: A csótányirtók című részben például a katonaság mutáns lényeket vadászik le, de az egyik harcos a fejében levő csip meghibásodása után meglátja, hogy valójában a szörnyek normális emberek, csak a hatalom akarja őket ellenségként láttatni, ezért torzítják a kinézetüket a katonák szemében – tudjuk jól, ehhez még implantátum sem kell. Van azonban, ami hús-vér valójában jelenik meg a szemünk előtt: a Fémfej című rész robotkutyáinak kiköpött másairól már látni fotókat és videókat, csak épp ezek nem fordultak az emberiség ellen (de lám, ugyanaz a félelem jelenik meg itt, mint a fentebb említett sorozatban). Ennek tükrében jó kérdés, hogy vajon a beporzásban segítségül hívott robotméhek megjelennek-e majd körülöttük a levegőben, ha igen, mikor, és kinek az irányítása alatt állnak majd. És ez csak néhány példa.

Nemrég sokat hallhattunk a hologramkoncertekről, amelyek újdonságként hódítanak, és akár halott énekeseket, sztárokat hoznak el újra a rajongóknak – hát hogy ne jutna eszünkbe róla a sorozat Ashley Too-ja, akivel egy valós popsztárt akartak helyettesíteni, miközben őt magát kómában tartották. Az idei évben tapasztalható fokozott digitalizálódás, a virtuális kapcsolattartás felértékelődése pedig végképp olyan forgatókönyveket eredményezett, hogy valóban nincs már szükség újabb részekre: emlékezetes például a szerbiai államfő nagygyűlése, amelyet egy képernyőkkel teli szobában tartott meg, hívei pedig otthonról kapcsolódtak be, vetültek elé a falra, hallgatták meg őt, és tapsoltak neki, amikor kellett.

Csavarok

A Westworld című sorozatban sincs hiány a különféle fordulatokból – emiatt folytatja a néző a következő és a rákövetkező epizóddal, végigkövetve a robotok lázadásának folyamatát –, de a Fekete tükör minden egyes része képes mellbevágó kanyarokkal szolgálni, és ezzel egy újabb látószöget vagy csattanót adni az addig látottakhoz. Mi történik akkor, ha lehetőségünk van az elhunyt szerettünk kiköpött mását (itt is androidok) házhoz rendelni? Vagy ha úgy kell eltitkolni egy gyilkosságot, hogy már mindenki emlékeiben lehet vájkálni, visszaidézni a látottakat? És ha egy animációs, kitalált karakter akkora népszerűségre tesz szert, hogy akár választáson is indulhatna? Netán, ha meglépjük azt, hogy mindenki a közösségi hálókon kapott pontjai alapján vehet részt a valós közösségi életben? Ezeket elképzelni már alaphelyzetként is izgalmas és hátborzongató, de a sorozat megmutatja egyfajta eszkaláció lehetőségét is – mindezt leckeként vagy intelemként is felfoghatjuk, mert a technológia csak mellékszereplő, a bajokat tetézi vagy kipattintja. A valódi kiváltó az emberi gyarlóság, amiből aztán nincs hiány a valóságban sem.

Futurisztikus epizód?

Jövőképeket felvillantó sorozathoz illően a Fekete tükör előrukkolt egy önmagában is futurisztikus résszel (címe: Bandersnatch). Eszerint a filmezés jövője az lehet, hogy mi, a nézők dönthetünk arról, merre ágazzon tovább az épp nézett történet. Megkérdezi tehát tőlünk a lejátszó, hogy mit reggelizzen a főhős, hol végezze a következő feladatát…

Hogy mi van akkor, ha „rosszul döntünk”, és mondjuk a vesztébe sodorjuk? Hát semmi különös: visszaugorhatunk a sorsfordító pillanathoz, és nekifuthatunk újra. Aztán nagyot nézünk, ha a főszereplő „öntudatra ébred”, és nem azt csinálja, amit akarunk, sőt annak ellenkezőjét. Vagy akkor az csak egy régimódi film?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 48. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene