Juhász Anna a bölcsész, akinek volt egy álma

Amit mi, kívülállók elképzelni sem tudunk, azt ön megélte. Az irodalom nagyjaival ült egy asztalnál. Mit jelentett Juhász Ferenc lányaként felnőni? Milyen impulzusoknak, tapasztalásoknak köszönheti a mai Juhász Annát?

Pont a napokban beszélgettem Karinthy Vera barátnőmmel – akinek a vezetékneve szintén be van ágyazva a magyar irodalomba több generáció óta –, hogy számunkra természetes az alkotáshoz közeli létezés. De az írólét mellett nekem ugyanúgy volt egy apukám, aki a kertben homokozót épített, hintát csináltatott, játszott velünk. Igaz, hogy amikor esti mesére került sor, leginkább fejből mesélt. Ez pedig olyan izgalmas volt, hogy alvás helyett inkább a történetet élveztük Eszterrel, a nővéremmel. Papa egy intenzív, de hétköznapi apa volt, miközben folyamatosan azt éreztük, hogy tanító és alkotó is, akinek a világa a mi világunk is lett. Bevont minket a munkafolyamatokba, felolvasta a műveit a családnak. Együtt készültünk a vendégségekre, nekünk ez volt a levegő, a mindennapjainkba beépült az ő költészete. S nemcsak elméleti síkon, hanem ténylegesen, hiszen bekerültünk a verseibe. Ha valaki olvasta például a Halott feketerigót, abban már az új család létrehozásának minden pillanata benne van. Amikor játszunk a homokozóban, ahogy összefirkáljuk a könyveket, vagy kitépjük belőlük a lapokat, ahogy felnövünk, sírunk és nevetünk. Miközben haladok előre az életemben, egyre több helyzetet ismerek meg, élek át, mind jobban kezdem érteni az édesapámat, valamint becsülni azt a hihetetlenül tiszta világot, amit ő mutatott nekünk, amelyben felnőhettünk.

Költő lányaként látta, hogy mennyi veríték, kín, öröm, boldogság van egy-egy mű mögött. Ilyen élményanyaggal a tarsolyában képes tárgyilagos maradni, tehát megragadni magánál a műnél? Vagy szüntelenül kutatja az alkotás mögött álló embert?

Engem az ember érdekel, az alkotó, gondolkodó, fogalmazó ember. Érdekel önmagában a végeredmény, egy vers vagy könyv, de nem tudom a szerzőtől függetleníteni az írást. Mit tegyek, így nőttem fel – egy költő mellett, akinek a munkafolyamatát végigkísérhettük a családdal. Ez nagy hatással volt ránk. Foglalkoztat az író tekintete, szíve, kapcsolata, hallása, látása, mindaz, ami a tolla hegyét vezeti. Izgat, hogy ki írja a verset, s mi történt az életében, milyen alkata, habitusa volt, mi sűrűsödött benne össze. Munkám során leginkább ez vezet: estjeimen a művek mellett az alkotókat mutatom be közönségemnek, és azt a környezetet, melyben a magyar vagy világirodalom megszületik.

Az irodalom eléggé zárt világ, ahol gyakran tapasztaljuk, hogy a férfiak uralkodnak. A szépet szerető, csinos hölgyként nem lehetett egyszerű letennie a védjegyét. Főleg, hogy ott volt az a batyu is, amit a neve jelentett. Hogyan sikerült mégis elérnie, hogy komolyan vegyék, s önmagáért szeressék?

Az, hogy ki szeret, ki nem, azt nem tudom, de talán nem is ez a fontos. Nekem az számít, hogy a közönség a munkámat becsülje, hogy lássák, érezzék, értük teszem, amit mindennap elvégzek: azért dolgozom, hogy minél több ember olvasson. Nagyon bízom abban, hogy aki tényleg ismer, követi a munkásságom, látja azt a büszkeséget és harcot, amit egyetemista korom óta folytatok a nevemmel. Kaptam egy ajándékot, azt, hogy egy ilyen kivételes családba születhettem bele. Nem privilégiumnak fogom fel, nekem ez soha nem teremtett kivételes helyzeteket. Mivel az irodalmi közegben szerettem volna mozogni, arra jutottam, hogy csak akkor sikerülhet, ha mindent az elejétől kezdek. Ha létrehozok egy olyan környezetet, ami az én szűrőmön keresztül mutatja be az irodalmat, közben pedig minden egyes lépésért megharcolok. Küzdelmes és szép út ez onnantól, hogy könyvvásárokat szervezek, vagy 2010-ben belépek egy kávéházba, és elkezdek tenni az álmomért, az irodalmi szalonért. Ez épp tíz éve volt, azóta fantasztikus, de nehéz utat járhatok be. És igen, aki pedig kevésbé ismeri el a törekvéseimet, idővel remélem megérti, hogy nekem egyetlen tiszta szándékom van: az irodalmat és az olvasást népszerűsíteni.

Önnél a klasszikus és a kortárs kéz a kézben jár. Mi a titka annak, hogy ezt a két ellentétes pólust ilyen tökéletesen tudja ötvözni?

A kettő együtt lélegzik, együtt adja ki azt az egészet, ami az irodalom. Ez a legfőbb gondolat, amit eddig a világról megtanultam. Otthon történeteken keresztül, de élőben is: legendákkal voltam körülvéve. Édesapám, Juhász Ferenc egy Nobel-díjra jelölt költő, akinek pótapja Tamási Áron és Ferenczy Béni volt. Legjobb barátja Pilinszky János, Weöres Sándor, Hantai Simon vagy Nagy László. Gyergyai Albert tanította irodalomra, és sorban állt gyerekként Móriczhoz dedikáltatni. Mi ezt az örökséget kaptuk a nővéremmel. Én pedig szerettem volna ezeket az alkotókat a történeteiken keresztül megismerni, s ahogy elkezdtem létezni az irodalomban, egyre több fiatal is megtalált. Már nemcsak a régi nagyok izgattak, hanem mindazok, akik itt vannak körülöttünk, akik a kortársaink, és a pályakezdő, fiatal generáció is. Estjeim tematikája gyakran egy friss kötet bemutatója kapcsán épül fel, de vannak klasszikus, kerek évfordulós programok is. Mindegyik kihívás, és alapos készülést igényel. Nem tudok Grecsó Krisztiánt elolvasni, ha nem veszek a kezembe Mikszáthot. Ha nem találkoztunk egy japán vagy akár Kosztolányi írta haikuval, akkor nem tudjuk, Fodor Ákos miben újító.

Mára szállóigévé lett, hogy az irodalom világnézet, ez pedig önnek köszönhető. Mennyire volt rögös az út, ami idáig vezetett?

Amikor megalapítottuk az Irodalmi Szalont, Bonta Gáspár volt mellettem, aki szintén művészcsaládból származik. Mi egy olyan szlogent szerettünk volna létrehozni, ami meghatározza azt a kettősséget, amiről az előző kérdésben beszéltünk. Hagyomány és újítás, múlt és jelen, valami az ellentétek mögötti állandóságból, ami nekünk az irodalom. Pont tízéves a Szalon, ami a legfontosabb munkám és a legnagyobb tükröm lett az életben. Emlékszem az elejére, amikor néhányszor sírva érkeztem haza. Nem voltam elégedett a munkámmal, nem voltam elégedett azzal, ahogyan beszélek, ahogy kapcsolatot teremtek a közönséggel, teljesen tapasztalatlan voltam. Én egy bölcsész vagyok, magyar szakot végeztem, csak volt egy álmom, amit nem akartam elengedni. Örülök, hogy akkoriban nem adtam fel. Mára látszik, hogy nagyon megérte a befektetett energia. Félek attól a szótól, hogy siker, de az igazi boldogság számomra pont ez az út, amin végigmentem. Nem valamit lemásoltam, hanem a saját álmomat valósítottam meg. Nemrég több egyetem is hívott előadni, én pedig azon kezdtem töprengeni, hogy mi is a legfontosabb üzenet, amit át szeretnék adni a diákoknak. Ez pedig talán az, hogy bízzanak magukban és a céljukban. Ha rájövünk, hogy hol hibázunk, merünk és tudunk változtatni, képesek vagyunk lebontani a saját egónkat, akkor elérhetjük, amit szeretnénk. És nem baj, ha nem rajong érte mindenki, a lényeg, hogy őszintén és munkával tegyük a dolgunkat.

Kétségtelenül nagyon különleges kapcsolata volt az édesapjával. Az ő elvesztése után ismerkedett meg a férjével, aki a papájához hasonlóan egy teljesen új világot nyitott meg ön előtt a filmekkel. Elképzelhető, hogy ez a találkozás az édesapja gondviselésének köszönhető, s bezárult egy kör?

Attila (Csáky Attila producer – a szerk. megj.) valóban egy nagyon nehéz pillanatban érkezett, de azonnal felismertük mindketten, hogy ez egy fontos találkozás, és talán nem is történhetett volna másképp. Azt gondolom, hogy csak úgy tudtam felé nyitni, hogy az addig ismert kapocs megszűnt édesapámmal, a gondoskodás elkezdett átalakulni értékőrzéssé. Nyilván nagyon sokan hordozzuk magunkban a gyerekkorunkat, a szüleink példáját jó vagy rossz értelemben is. Már az első beszélgetésben kiderült, Attila világa nagyon hasonlít az enyémre, számos dologról ugyanúgy gondolkodunk, értjük a másikat. Ráadásul a film nekem is fontos lett – el is kezdtünk közösen dolgozni. A karantén alatt rengeteg ötletünk támadt, egy izgalmas úton kezdtünk együtt járni. Az elkövetkező időszakban két dokumentumfilmen dolgozunk. Az egyik Csernus Tiborról, a másik Karinthy Mártonról szól majd.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek egyszer önre?

Tudom, hogy a kezdetektől nagyon sűrűn élek. Egyébként a családom úgy is hív, hogy Sűrű, mert nagyon intenzív a jelenlétem, rengeteg mindent csinálok egyszerre. Szerteágazó munkaestektől a videón át az irodalmi útig, tárlatvezetések, könyvírás, filmforgatás... A munka mellett pedig a legfontosabb az anyaság, a kislányom kétéves. Soha nem tudhatjuk, mennyi idő jut nekünk, ezért mindig azzal ébredek reggel, hogy hasznos szeretnék lenni. Elolvasok egy verset, és indul a nap. Talán azt szeretném, hogy úgy jussak eszébe valakinek, mint a lány, aki az irodalmat népszerűsítette, aki azt akarta, hogy mindannyian olvassunk, aki sokat tett azért, hogy olvasók legyünk. Én akkor vagyok a helyemen, ha másokért tudok tenni, és átadhatom azt az üzenetet, amit otthonról hoztam.

Tilajcsík Dóra

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 47. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene