Mihály bácsi, a számadó

Zemplén községben is így volt ez, ahol gyermekéveimet töltöttem. Gyakran jut eszembe még ma is Mihály bácsi, aki kanászként szegődött a faluba. Különös ember, jóformán semmi közelebbit nem tudtak róla. Egy családnál volt elszállásolva a hátsó kis szobában. A ház asszonyától, Maris nénitől hiába kérdezgették az emberek, hogy kiféle ez a Mihály bácsi, ő sem tudta megmondani. Nem beszél ez semmit, mondta, kuka, mint a föld. Nem volt semmije, csak egy batyucskában néhány váltó szegényes ruhája, a rovásbotja és egy tülök szarvából szerkesztett kürt, amit olyan erővel fújt reggelenként, mintha legalábbis Lehel kürtjét fújná. Ahogy kiért a kondával az alvégre, elhallgatott a kürt, és kezdte a maga nótáját fújni elég érthetetlenül, mivel a fogsorának csak bizony hányada fehérlett a szájában. De azért csak fújta: pújja a szél, pújja, hazapelé pújja. A falusiak alig várták, hogy kiérjen az utcából, mivel az éneklése legalább olyan gyatra volt, mint a kürtszó. De Mihály bácsit ez nemigen zavarta, jól megvolt ő mind a kürttel, mind az énekléssel. Ahogy kiértek a Bodrog partjára, lerakta a holmiját egy szalmatetős kunyhóba, hogy rágyújtson a rövid szárú pipájára. Kell az igen ilyenkor, hogy elűzze a remeteélet egyhangúságát. Mellette hevert a rovásbot meg a fekete szőrű puli kutyája. Délután, amikor vége lett a tanításnak, a suhancok kimerészkedtek a Bodrog-partra, hogy megnézzék, mivel foglalatoskodik Mihály bácsi. Megcsodálták a rovásbotot, és kérdezgették, minek az. Időnként Mihály bá kisebb-nagyobb vonásokat vésett a botra a réznyelű bicskájával. Elmondta a fiúknak, hogy számolás. A bot segítségével adott számot a gazdáknak a jószágállományról. Hol elhulltak, hol megszaporodtak. Mihály bácsi minden disznót ismert már, hiába hasonlítottak úgy egymásra, mint száz tojás, amit egy tyúk tojt. Különben írástudatlan volt, de a jószág állását mindig pontosan tudta. A fiúk szerették volna kipróbálni a kürtöt, de nem ment nekik. Azt mondta Mihály bácsi, hogy még gyenge a tudójuk. Azért nem bírják. Aztán elküldte őket a boltba dohányt venni, de cukorkára is adott pénzét nekik, aminek nagyon örültek, hiszen abban az időben nagy dolog volt az, ha valaki cukorkát ropogtatott. Szegény világ volt az. Különben jól megvolt a falusi emberekkel. Egy reggel azonban elmaradt a kürt és a nótázás. Mihály bácsi beteg lett. El is vitték őt orvoshoz a szomszéd faluba, de már nem került vissza. Valami idősek otthonába vitték. Ott halt meg, még azt sem tudtuk, hová temették, mert nem voltak hozzátartozói. Így, halottak napján érte is gyújtunk gyertyát, hiszen sok éven át szolgálta a falut. Bizonyosan odafent is rója a botot, és fújja a Lehel-kürtöt, mint annak idején a szülőfalumban.

Tóth Éva, Kassa