Az élet kegyetlen tud lenni. Nem válogat. Bekövetkezik, amitől legjobban félünk. Vagy amire gondolni sem merünk. Belénk hasít a fájdalom, elsötétül minden, alig jutunk levegőhöz.
Azt, hogy életben maradtam, csak abból észlelem, hogy mindenem zsibbad, és reszketek. Hogy fogjuk ezt túlélni? Jobb lenne most nem érezni semmit, nem gondolni, elfelejteni, elmúlni. Vele együtt lenni, a semmiben, az ismeretlenben, bárhol, nem számít, csak ne nélküle! Elmennék én is. De nem tehetem.
Magamra maradtam, de mégsem egyedül. Itt vannak a megszentelt kapcsolatunk gyümölcsei, a gyerekeink. Milyen gyorsan megnőttek. Bennük látom a mozdulatait, a tekintetét, a vidámságát. Vele biztonságban éreztem magam, mindent meg tudtunk beszélni, a vitáinkat általában közös győzelem követte. Mind ez egy szempillantás alatt elveszett, eltűnt. Nehezen alszanak el. Nekik is hiányzik a szeretet, a biztonság, amit jelenléte nyújtott.
Egy biztos: semmi sem lesz már olyan, mint eddig volt. Hiányát senki és semmi nem pótolhatja. Emlékezni akarok rá, örökké, de ez azt jelenti, hogy örökké érezni fogom hiányát. Azt hiszem, a gyermekeim is hasonlóan éreznek. Próbálom őket vigasztalni, meggyőzni, hogy idővel jobb lesz, de csak azért teszem, hogy könnyítsek lelkük fájdalmán. Nem akarnak megvigasztalódni, nem akarják elfogadni. Igazuk van. Hiszen ezt elfogadni olyan, mintha beleegyeznénk, egyetértenénk ezzel a szörnyűséggel. Eszembe jut a Viskó könyv. Amikor olvastam, sok minden átjárt és megfordult a fejemben. Ott is érezhető volt az elvesztés súlya. Magamban vitatkoztam, háborogtam, lenyugodtam. Igen, ez történik most is bennem, de sokkal mélyebben! Nem egy könyv, amit le lehet tenni a polcra. Magamban hordom, és ez így is marad.
Tegnap a nagyobbik odabújt hozzám, pedig már rég volt ilyen, és megkérdezte: „Ugye még mindig szereted őt?! Ugye, akit szeretünk, azt akkor is szerethetjük, amikor nincsen itt?! Olyan, mint Isten, akit nem látunk. De mi értelme van, ha úgysem jön vissza? Hülyeség az egész! Ez így nem igazságos! Tudtam, hogy fölösleges templomba járni! Úgysem segített az Isten! Pedig, ha valaki, akkor neki biztosan lehetősége lett volna rá. Mégis engedte, hogy egyedül maradjunk!” Nagy zokogásba fulladt, és perceken át csak sírt. Nem mondtam semmit. Pedig mondhattam volna, hogy hasonlóan Jézus is egyedül maradt. De nem mondtam. A szavak nem gyógyítják olyankor a sebet. Csak magamhoz öleltem, és együtt sírtunk. Sokáig. Aztán elfogytak a könnyek. Este, lefekvés előtt halkan megjegyezte: „Tudom, hogy van Isten, de ha ilyen, akkor lehet, jobb is, hogy nem láthatjuk őt. Azt hiszem nem is ismerem őt.”
Az irodában velem szemben egy kedves, jómódú, középkorú, de megtört ember ül. Csend. Elmélyülés. Könnyek. Nagy levegő. Csend. Aztán lassan rám néz, és egy „mégis mosollyal” áttöri a gyász fájdalmát. Szinte suttogva fogalmazza meg, mint egy hiteles dogmát: El kell engednem, nem hadakozhatok a sorssal, nem vagyok mindenható, hogy visszahozzam közénk, és ezt senkitől sem várhatom el. El kell fogadnom az elfogadhatatlant!
Még ha nem is tudom, hogyan kell elengedni. Lehet, most tanulom csak, mert ezt előre képtelenség megtanulni. Lehet, hogy nem is leszek ebben jeles. Lehet, hogy meg is bukok. De a gyermekeink miatt ezt nem engedhetem meg magamnak. Hiszen akkor hogyan várhatnám el tőlük, hogy fogadják el, az életnek így is tovább kell mennie?! Ennek a vizsgának lehet, sohasem lesz vége. Amíg élek, minden ébredésnél keresni fogom őt, minden lefekvéskor hiányozni fog.
Esténként elolvasok egy zsoltárrészt a Bibliából. Nem azért, hogy megértsem a miérteket. Csupán úgy érzem, hogy a lelkem érti, érzi, megerősödik. Mintha magába szívna valamilyen erőt, és egyszer csak megnyugszik. Így el tudok nyugodtan aludni. És ez nagy dolog. Fontos, hogy kipihenve ébredjek. „Segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek! Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár. Belefáradtam a sírásba, kiszáradt a torkom, szemem elhomályosodott, míg Istenemre vártam. … De én hozzád imádkozom, Uram, a kegyelem idején, Istenem. Nagy szeretettel hallgass meg, hűségesen segíts meg!” (Zsoltárok könyve)
Meg kell tanulnom, hogy ezentúl már ez az életem része, a hiány, amit senki sem tud pótolni. Egyelőre úgy érzem, hogy Isten sem, de azért megerősít, hogy tovább tudjak haladni. Egyszerre vagyok erőtlen és erős. Keresem, hogy ennek van-e így értelme, de nem lényeges. Azt sem tudom, hogy van-e értelme itt ezt mind elmondani, de jólesik. Köszönöm, hogy meghallgat.
Süll Tamás, a ZIPS – Család- és párkapcsolatsegítő központ vezetője, református lelkész, mentálhigiénés szakember, egyetemi tanár
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.