Soós Tibor hetvenedik születésnapjára

Mostanában, pénteki hetvenedik születésnapján a szokottnál többen gondolnak rá. A sport szűkre szabott folyosóin is beszédtéma lehet. Neki ünnep, másoknak alkalom a visszapillantásra (de ez fordítva is érvényes!), arra amit átéltek vele. Sok derűs percre, órára, izgalmas napokra. Vízen, tóparton, nyilatkozatok közben. Ott volt a szlovákiai kajak-kenu felemelkedésénél, négyes egységekre épített térnyerésénél, saját merítésből táplálkozó komáromi forrásánál. S mi csak azt láttuk, hogy minden megy a maga rendjén, akár a karikacsapás. Kétszer csónakház (sz)épült a Vág/ Duna partján, védencei közül hat világbajnok lett, sikert sikerre halmoztak a hajókban.

Abban a néhány perces könyörtelen küzdelemben, amit nem lehet szenvedés nélkül túlélni. Mert a kajak-kenu nem a primadonnák, hanem a kemény legények, lányok sportága. Ezt Soós Tibor is nagyon tudja, mert már fiatalon megismerte, amikor a kenuba térdelt. Aztán mégis azzal tűnt ki, hogy védenceivel összefonódva vitték, sodorták a győztes áramlatok. Nem firtatta soha, milyen érdemei vannak a komáromi, szlovákiai sikerekből. Ott volt a helyén, ahol kellett lennie, és addig maradt, amíg az érdekek belső ütközése elviselhető volt számára. Leadta, másoknak kínálta fel azt a szerepet, amit magáénak tartott, ami híressé tette az országban, a sportágban.

A hírnév elszáll, a sikerek már csak a sportkrónikákban lapulnak. De ott vannak, kitörölhetetlenek, s bármennyi nemzedék múlva feleleveníthető lesz a századforduló előtti és utáni évek komáromi aranykorszaka. Kajakban arattak a Duna-parti legények, s mellettük mindig felbukkant egy ember, aki annyira hozzájuk tartozott, mint a csónakház vagy az a közeg, amelyben világhírességekké váltak. Soós Tibor korábbi szerepét csendesen átruházta a fiatalabbakra, de ott maradt köztük, mert a kora még nem ok arra, hogy végleg távozzon. Valami mindig visszatartja. Akárcsak ismerőit, akik jókívánságaikkal maradandó emlékeket juttatnak a mester eszébe.

Jómagam is közéjük csatlakozom soraimmal.