Jó pár évvel ezelőtt történt katonai élményeimet szeretném megosztani a kedves olvasókkal. Megszokott dolog volt akkor, hogy Szlovákia területéről Csehországba sorozták be a kiskatonákat, úgyhogy minden fiatal vágya az volt, hogy Szlovákia területén tölthesse el katonai éveit, minél közelebb az otthonához.
Ezzel a vággyal indultunk el mi is két jó barátommal Kassára a katonai behívóért. A kiosztásnál betűrend szerint szólítottak, így én voltam az első, aki megtudtam, hogy Domažlicére kell mennem. Nagyon elkeseredtem, hiszen majdnem 1000 km-re kerültem az otthonomtól. Két jó barátom keserű mosolyával fejezte ki részvétét. Utánam Lacit szólították Klatovyba irányítva, jó 30 km-re Domažlicétől. Már ketten szomorkodhattunk, és vártuk Karcsit, akinek még volt reménye. Kíváncsian figyeltük az arcát a behívó átvétele után, hát, nem volt vidám, Janovicére, Domažlicétől 25 km-re küldték. Így a három jó barát egymástól 30 km-es körzetben tölthette le katonai éveit, jó messze az otthontól.
Pár hónap után elkerültem Střelské Hošticére altiszti iskolába, hogy tíz hónap alatt megismerhessem a katonaélet kihívásait. Nem sokkal azután, hogy már mint altisztek visszatértünk Domažlicére, október 1-jén azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk fogadni a vasútállomásra az újonc katonákat, és kísérjük őket a kaszárnyába. Kellemes feladatnak tűnt, és nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak ránk. Kisvártatva megérkezett a regrutavonat, mely az ország egész területére szállította a besorozottakat. Hihetetlen volt a látvány, a vonatról több mint száz katona szállt le, 80 százalékuk tök részeg, alig álltak a lábukon, soknak még az üveg is a kezében, énekeltek, ordibáltak, csak éppen négyünket nem vettek észre. Terelgettük őket szép szóval, hangossal, józan győzködéssel, mindhiába. Már attól féltünk, hogy bennünket fognak tehetetlenségünk miatt megbüntetni, amikor támadt egy végső ötletem. Felkapaszkodtam egy vasúti szerelőkocsira, és torkom szakadtából elordítottam magam: – Katonák, befejezni! Katonák, vigyázz! Önök ettől a perctől már katonák, tehát minden fegyelmezetlenséget a katonai törvények szerint fogunk büntetni, vagyis aki rendbontó, az akár egyenesen a börtönbe vonulhat be. Irány a főút, négyesével sorakozó!
Az ötlet hatásosnak bizonyult. A józanabbak a három altiszt segítségével kezdtek sorakozni, lassan a többiek is csak odaálltak. Nem mondom, hogy minden teljes sikerrel járt, de végül elindulhattunk a kaszárnya felé, ami jó hosszú út volt még. Persze az alatt is állandóan fegyelmezni kellett a lemaradókat, ordibálókat. Ahogy kísértük őket a sor szélén, egyszer csak magyar szavakat hallottam. Rezzenéstelen arccal haladtam mellettük, és mit hallok egy csoport magyar ajkú regrutától? Hát ez a szigorú altiszt jó nagy marha lehet, csak ne az ő keze alá kerüljünk, és hasonlók. Pár száz méterrel a kaszárnya előtt ismét melléjük mentem, és megszólaltam magyarul. Látni kellett volna azokat a meghökkent, keserves arcokat! Mondtam, hogy nem így van, fiúk, csak legyenek mindig fegyelmezettek, kötelességtudók, és meglátják, könnyebb lesz a katonaéletük is, én majd segítek mindenben, amiben tudok. Hogy mennyit jelentett nekik akkor e pár biztató szó, azt abból tudtam lemérni, hogy megérkezésünk után nem fért a szekrényembe a tőlük kapott sok hazai, édesség, gyümölcs, miegymás.
S ha a kedves olvasókat érdekli, még elmondom, hogyan alakultak az elkövetkező napok, hát nagyon jó barátság alakult ki közöttünk. Mindig figyelmeztettem őket, mi következik, mit ne tegyenek, mire figyeljenek. Ahol csak tudtam, segítettem őket, és a legjobb katonák közé tartoztak. Szabadidőnkben együtt fociztunk, sokat beszélgettünk. Aki rászorult egy kis lelki segítségre, az mindig számíthatott rám. Pár hónap alatt kialakult egy nagyon jó magyar baráti közösség, több mint tízen voltunk. Amikor eljött a kiképzés vége, és a katonáknak vizsgázniuk kellett a megtanultakból, engem szedtek elő tolmácsnak a szlovákul gyengébben beszélők mellé. Szokatlan szerep volt ez számomra, és szégyenkeztem is az eléggé halvány tudású katonák miatt. Meg sajnáltam is őket, hogy mennyire megdorgálják a feleltető tisztek, így rizikót vállaltam, és a segítségükre keltem. A megkapott kérdést lefordítottam nekik, amire a válasz általában az volt, hogy nem tudom. Mondtam, nem baj, csak beszélj valamit. Néha még azt is megkérdezték, hogy mit. Bármit, mesélj a kislányról, akivel jársz, milyen színű a haja, a szeme, ilyenek, csak beszélj. Aztán én ezt úgymond lefordítottam, vagyis elmondtam a feltett kérdésre a helyes választ. Sikeresen vettük így az akadályokat, de az ötödik katona után valamelyik tisztnek feltűnt az általam fogalmazott feleletek hasonlatossága, és jól leteremtett, hogy nem az én tudásomra kíváncsiak, hanem a kérdezett kiskatonákéra.
Köszönöm, ha elolvastak, jó volt visszaemlékezni a régi katonaidőkre, a barátságokra, talán a Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben akad valaki, aki részese volt ezeknek a történéseknek, és most szívesen emlékezett vissza velem.
Halász József, Jászó
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.