vasárnap
Közeleg a tél, úgyhogy megérkeztek az új figyelmeztető táblák. Például arról, hogy vigyázzon, aki arra megy, mert a fejére zúdulhat a tetőről a hó.
Előtte viszont időzzünk egy idézettel Gabriel García Márquez Száz év magányának 1980-ban megjelent magyar kiadásánál. Kulin Katalin utószót írt a regényhez, megállapítva például, hogy a Száz év magány Dél-Amerika szellemi nagykorúságáról tanúskodik, egy Latin-Amerikával nem számoló kulturális horizont pedig többé már nem elég tág. Azzal folytatja, hogy az író „1928-ban született Aracatacában, egy kis kolumbiai faluban. Ott töltötte nagyszüleivel élete első kilenc esztendejét. Vallomása szerint kilencéves kora után nem is történt vele többé semmi említésre méltó.”
Most pedig nézzük, milyen figyelmeztető táblák kerültek ki az „Ötszáz lakás” néven ismert pozsonyi városnegyedben.
Amint a képen is látjuk, a háromsoros szöveg arról tájékoztat, hogy a tetőről tetemes hómennyiség van leesőben, és sérülés veszélye fenyegeti az arra járót. Fel van rajzolva a ház ablakokkal, a tető, amelyről a nagy mennyiségű szilárd csapadék éppen zúdul, és a járókelő alakja is, amelyet esetünkben egy űrhajós fejet ábrázoló matricával ragasztottak le.
Mi lehetett a matricát ragasztók (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért wandáloknak) célja? Elvonni a figyelmet az esetleges veszélyhelyzetre figyelmeztető tábláról? Akkor talán leszedték volna, vagy a szövegre ragasztottak volna űrhajóst. De nem, ők éppen a járókelő szürke alakját ragasztották le – az áttetsző matrica alatt át is tetszik picikét. Talán az űrkutatást akarták népszerűsíteni? Vagy felhívni a figyelmet arra, hogy ha az emberi civilizáció már a világűrbe is betette a lábát, miért gyártunk és szereltetünk zúduló hóra figyelmeztető táblákat ahelyett, hogy hófogókat szereltetnénk a tetőre, amelyek a hó zúdulását megakadályozzák, illetve mérsékelik? Talán a hétköznapi ember szürke ábrázolásába voltak képtelenek beletörődni, és a maguk módján megüzenték, hogy az arra járó szürke akárki lehet, akár még egy űrhajós is? Vagy úgy vannak vele, mint Márquez, aki az említett utószó szerint „egyszerűen csak hisz az élet kimeríthetetlen variációs gazdagságában, amely – véleménye szerint – a legfantasztikusabb írói ötleteket is igazolja?”
Nem, nem, egyik sem. Arról van szó, hogy ezek csak jól ki akarták wandálkodni magukat. Mi meg csak nézünk, mint köszörűs a majmát.
Kép: A szerző felvétele
Kizárólag online felületünkön elérhető Vasárnap-tartalom
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.