Milyen jókat lehetett volna beszélgetni a határon túl élő dombi papával és dombi mamával, ha akkoriban létezik internet! Évente kétszer találkozhattunk mi, gyerekek a külföldön, több száz kilométerre élő dédszülőkkel.
Időnként, ünnepnapokon gyöngybetűkkel, nagy gonddal kiválasztott és megfogalmazott képeslapokat küldtünk egymásnak, azokat, amiket ők küldtek, kiraktuk a folyosói hűtőszekrényre a virágcsokor mellé. Távoli szeretteink jelenlétének hiányát a szüleink történetei tették elviselhetőbbé.
Rendszeres csevegések
Egy nagymama, nagyon kedves rokonom osztotta meg velem az élményeit azzal kapcsolatban, hogyan beszélget az unokáival a világhálón keresztül, és hogyan dolgozzák fel mindannyian a közös találkozások hiányát.
A hatvanas évei végén járó riportalanyom elmondta, szerencsésnek érzi magát, mert járt már Amerikában, tudja, hogyan és hol él a lánya a családjával, és milyen környezetben nevelkednek a kis unokák. „Ez azért annyira fontos, mert valahányszor kapcsolatba lépünk, el tudom képzelni a környezetet, a szobájukat, sőt még azokat a boltokat, parkokat is, amerre jártak. Két fiú unokám van a tengerentúlon, az ötévessel már egészen komolyan lehet beszélgetni a Skype jóvoltából” – árulta el az érsekújvári nagymama. A helyzet különlegessége, hogy két fiatal szakadt külföldre, az egyik Oroszországból, a másik, ebben az esetben a riportalanyom lánya Szlovákiából, de magyar anyanyelvvel. A két unoka az anyukával magyarul, az édesapával oroszul is beszélget, de tudják, hogy a környezetükben mindenki angolul beszél. Kicsi koruk óta ebben élnek, ezzel a helyzettel csak a tacskónak nincs semmi gondja, aki szintén családtag, mert ő mindenkivel barátságos, és szavak nélkül, gondolati síkon értekezik. Rokonom elmondja, hogy rendszeresek a csetelések, a Skype-találkozások, és ebben nagyon nagy része van a lányának, aki arra ösztönzi a gyerekeket, hogy néhány közösen, személyesen eltöltött hét után is pont úgy viszonyuljanak a több ezer kilométerre élő nagyszülőkhöz, mintha továbbra is velük lennének. Az ötéves nagyfiúnak van úgy, hogy az érsekújvári nagymama mesét olvas, a fiúcska büszkén mutatja a rajzait, mesél arról, mi történt vele, merre járt, kivel barátkozott, játszott, és hogyan érezte magát. A kisebbik még nem tud kommunikálni, de figyeli a nagy tesót, és amikor meglátja a mamát, a papát, örömmel, hevesen reagál.
Nagy szerepe van a szülőnek
A nagymama elmondja, rendkívül hálás a lányának, hogy magyar verseket, mondókákat tanít a gyerekeknek, a nagyfiú szívesen bemutatja, mit tanult, és meghitt, szeretetteljes közös perceket élnek meg a mielőbbi viszontlátás reményében. Idekívánkozott egy nem éppen kellemes kérdés.
Hogyan lehet egy ilyen kicsi gyereket rákényszeríteni arra, hogy odaüljön a képernyő elé, és beszélgessen a távoli nagyszülőkkel. Rokonom elmondta, hogy ebben óriási szerepük van a szülőknek. Akik elmondják, ez az a nagymama és nagypapa, aki nemrég itt járt, akivel játszottak, akivel kirándultak, ezek ugyanazok az emberek, csak nagyon messze élnek, és nem tölthetnek velük annyi időt, amennyit igazából szeretnének. Érdekes, izgalmas történeteket is hallok, amikor Skype közben az anyukának váratlanul sürgős teendője akad, és a nagymama az, aki figyeli a két, gyerekszobában játszó csöppséget, és úgymond felügyeli őket. „Nem sokat tehetnék ebben a helyzetben, nem is igazán avatkozhatnék közbe, mégis jó érzéssel tölt el, ahogy figyelhetem az unokákat, ők meg valamiért tudják, hogy ott vagyok velük virtuálisan, és nem maradtak teljesen egyedül. Érdekes élmény, soha nem gondoltam volna, hogy ilyenben lesz részem, de hálás vagyok a technika ilyenfajta vívmányainak, hogy nem maradok le az unokák jelentős életszakaszairól, és kicsit jelen lehetek mindenben. Rendkívül jó kapcsolatunk van a lányom családjával, amihez mindenképpen hozzájárul az is, hogy szinte napi szinten tudunk egymásról” – árulja el a nagymama.
Filléres emlékeim
Fellapoztam megfakult kis naplómat, amelyben tetten érhető, hogyan ápoltam a kapcsolatot a harminc kilométerre lévő nagyszülőkkel a kilencvenes években.
Ha nem tudtunk felkerekedni, mert vonatozni kissé körülményes lett volna két kicsi gyerekkel, akkor telefonáltunk. Úgy telefonáltunk, hogy nem volt otthon még vezetékes telefon. Ez akkoriban kiváltságot jelentett, hosszas utánajárást és várakozást. Maradt a telefonbódé Érsekújvár főtere közelében, a babakocsi a nyitott fülke ajtajának támasztva, és hosszasan beszélgettünk arról, ami nagyon szép és megható az anyaságban, meg azokról a nehézségekről is, melyek a nagyszülők hiányából, távollétéből fakadnak. Néha dobni kellett egy újabb koronát, hogy tovább pergessük a történések fonalát, de ennél több lehetőségünk nem volt egymás megtalálására és érzékelésére. Ugyanez volt a helyzet a más országban rekedt nagyszülők, dédszülők kapcsán, néhány képeslap, néhány évi találkozás, de onnantól kezdve maradtak a telefonbeszélgetések, a visszanyelt mondatok, elhallgatott pillanatok, soha el nem küldött mosolyok. A végtelen hiány.
Ma már más a helyzet, és szívemből kívánom a távolba szakadt gyerekeknek, unokáknak, szülőknek és nagyszülőknek, hogy bátran éljenek a modern kor vívmányaival.
A szerző az Új Szó munkatársa
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.