„A fene vigye el, de komolyan, nem hiszem el, hogy már megint nem tudod rendesen megcsinálni. Elmondtam már százszor, hogy ezt hogyan kell, miért nem érted meg, hogy úgy nem jó, ahogy csinálod. Na jó, még egyszer utoljára elmondom, de most aztán tényleg utoljára, úgyhogy figyelj, különben lesz ne mulass.”
Mondta az anya a gyermekének, aki éppen szemét lesütve gubbasztott a földön. Talán a könnycseppek is megjelentek a szeme sarkában, de ha így is volt, tudta, valami zsigeri ösztönből, nem sírhatja el magát, mert attól most anya nem megsajnálná, hanem még rosszabb lenne a helyzet. Nem találta rá a szavakat, még kicsi volt ehhez, de úgy érezte, jobb, ha csendben tűri azt, hogy az anyja idegesen újra megmutatja majd neki, szerinte századjára, hogy hogyan is kell bekötni azt a cipőfűzőt.
„Éva, kedves, az, amit maga csinál, lassan már kiborító. Értem, hogy eddig nem ezen a területen dolgozott, és időre van szüksége, mire minden munkafolyamatot átlát, de mégis mennyire? Azt hittem a maga képességeivel ez a betanulási folyamat rövid lefolyású lesz. Ehhez képest a felettese jelezte, a betanításra kijelölt munkatárs már szinte unja ismételni a folyamatokat önnel. Én elhiszem, hogy az ismétlés a tudás anyja, de mégis meddig várjak még, mire méltóztatik felfogni és megérteni a feladatát? Súlyos pénzveszteség ér minden egyes így eltöltött nappal.” Éva érezte, hogy a könnycseppek megjelentek a szeme sarkában, de tudta, valami zsigeri ösztönből, nem sírhatja el magát, mert attól most nem megsajnálnák, hanem rosszabb lenne a helyzet. Nem találta a szavakat, úgy érezte, jobb, ha csendben tűri a helyzetet. „Na jó, kap még egy utolsó esélyt, de tényleg egy utolsót. Ne mondja, hogy rajtam múlt.”
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.