Vendégünk a jogállamiság-felügyelő

Mi fán terem a megfigyelési kapitalizmus?

Dr. Demeter Áron az Amnesty International Magyarország jogállamisággal, nemek közötti egyenlőtlenséggel és magánszférával foglalkozó munkáját felügyeli, valamint a szervezet külső kommunikációját irányítja. Az elmúlt időszakban egyre inkább a technológia és az emberi jogok kapcsolata iránt érdeklődik. Interjúnkban elsősorban arra keressük a választ, hogy az állami és vállalati tömeges megfigyelés milyen hatással van az életünkre és az emberi jogainkra.

Megfigyelési kapitalizmusként vált ismertté az a fogalom, amely a modern kori megfigyelési módokat jelenti. Ön szerint mindez hogyan változtatta meg a világot?

A megfigyelési kapitalizmus kialakulása és fejlődése az elmúlt közel húsz évben alapjaiban változtatta meg a világot és az életünket, még akkor is, ha ez sokaknak még mindig nem egyértelmű. Ilyen kiterjedt, az egész emberiséget érintő változásra a történelemben korábban még nem volt példa, egyrészt azért, mert egy teljesen új jelenséggel állunk szemben, másrészt azért, mert az elmúlt években a megfigyelési kapitalizmust elsősorban működtető techvállalatok (például a Google, a Facebook vagy a kínai Baidu) és a működésükből profitáló más vállalatok (hirdetők), valamint az államok elhitették velünk, hogy ez egy természetes fejlődési folyamat, amely végeredményben az ember érdekében történik, az emberiséget szolgálja. A valóságban azonban az ember vált erőforrássá, az ő adatai, érzelmei, gondolatai, vágyai és az azok (száz)millióiból levont előrejelzések lettek a világ legértékesebb nyersanyagai. Miközben nem figyeltünk oda, mi lettünk ennek a rendszernek a fenntartói és az elszenvedői is.

Hogyan működnek a modern kori megfigyelési rendszerek? Milyen algoritmusok érvényesülnek?

A rendszer nagyon egyszerű alapelvre épül: minden adat értékes, ha elég sok van belőle. A Google zsenialitása abban állt, hogy már a 2000-es évek elején rájöttek, hogy ha minél több – korábban értéktelennek tartott – adatot gyűjtenek és elemeznek, annál több pénzt kereshetnek azzal, hogy a nekik fizető, valamilyen szolgáltatást kínáló cégeknek pontosan előre tudják jelezni, hol és hogyan hirdessenek, hogy sokan vásárolják meg a termékeiket. Annak érdekében, hogy ez a rendszer egyre pontosabban működjön, a cégeknek rengeteg adatra van szükségük egy sor olyan területről, ahonnan korábban nem gyűjtöttek adatot, így egy sor olyan terméket fejlesztettek, amelynek az eredeti tevékenységükhöz semmi köze: e-könyvolvasókat, okosórákat, fitneszkarkötőket, webböngészőket, drónokat, okoshűtőket stb. A Facebook találmánya arról szólt, hogyan lehet az embereket a lehető legkönnyebben, észrevétlenül rávenni arra, hogy olyan személyes adatokat megosszanak, amelyeket korábban csak a családjuknak és a barátaiknak árultak el. A Facebook meggyőzte a felhasználóit, hogy ha nincsenek fent a Facebookon, és nem aktívak a felületen, akkor „nem léteznek”, kimaradnak a világ és a közösségeik történéseiből. Azért, hogy az emberek minél több adatot generáljanak önmagukról, és ezekből minél pontosabb előrejelzéseket lehessen készíteni, a lehető legtöbb időt kell eltölteniük a Facebookon, minél több Google-terméket kell egyszerre használniuk, stb. A rendszer úgy lett tervezve, hogy függőséget okozzon. Fontos megemlíteni, hogy bár általában a Google és a Facebook merül fel, ha megfigyelési kapitalizmusról beszélünk, számtalan és egyre több kisebb-nagyobb cég működik ugyanígy. A Google és a Facebook felelőssége egyrészt abban áll, hogy részben ők találták ki és tökéletesítették a módszert, másrészt ők érik el a legtöbb embert a világon, így a megfigyelési kapitalizmus legfontosabb tartóoszlopai is ők.

Közismert a nézet, mely szerint egy algoritmus dönti el, hogy rákattintunk-e egy cikkre vagy sem. Manipuláció szempontjából rendkívül érzékeny a téma. Milyen nagyhatalmi előnyöket szolgál ez a megfigyelési mód?

Ha egy cég vagy egy állam előre tudja, hogy várhatóan milyen tartalmat fogyasztunk és osztunk meg még több emberrel, akkor nagyon könnyen irányíthatja a közvéleményt és a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a fake news (álhír – a szerk. megj.) lett az egyik legegyszerűbb és legkönnyebb módja a politika befolyásolásának. Ennek csak az elmúlt négy évben olyan konkrét következményei voltak, mint a rohingyák elleni gyűlöletkampány, amely etnikai tisztogatáshoz és több mint 700 000 menekülthöz vezetett, Oroszország beavatkozása a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba, vagy a Brexit-népszavazás. Nagyon leegyszerűsítve: egyre egyszerűbbé és olcsóbbá válik akár kívülről, akár belülről manipulálni az embereket.

Úgy vélem, valamennyi felhasználó jóváhagyja (vagy valaha jóváhagyta), hogy az adataival kereskedjenek, piacot csináljanak belőle. Mindez hogy lehetséges?

Nagyon sokszor az embereknek fogalmuk sincs, hogy valójában mi történik az adataikkal, a direkt rettentően hosszan és bonyolultan megfogalmazott felhasználói hozzájárulásoknak pedig pont az a célja, hogy senki se olvassa el vagy értse meg őket. A legtöbbször azonban ahhoz, hogy egyes termékek vagy szolgáltatások teljes körben elérhetőek legyenek, az emberek kénytelenek hozzájárulni ahhoz, hogy róluk adatokat gyűjtsenek, mert csak így működik megfelelően például az okosórájuk, amiért egy csomó pénzt fizettek. Ez nem egy valódi választás, hanem leginkább zsarolás: ha akarod élvezni a terméket, akkor cserében mindent tudni fognak rólad. Amit nem árt hangsúlyozni, hogy a techcégek számára nem az egyes emberek adatai a fontosak, hanem a sok millió, százmillió felhasználói adataiból levont következtetések. Azt is fontos megemlíteni, hogy a kutatások egyértelműen igazolják, az emberek nagy részét zavarja, ha kiderül, hányan és hányféleképpen figyelik meg. Az már megint más kérdés, hogy tud-e és akar-e ez ellen tenni. Legtöbbször nem a felhasználókkal van baj, hanem a cégek működési modelljével.

Milyen típusai vannak ennek a megfigyelési módnak, hogyan gyűjtik be rólunk az információkat?

Az egyik legfontosabb jellemzője a megfigyelési kapitalizmusnak, hogy a számunkra látszólag értéktelen tevékenységek is értékes adatokat generálnak. Azt fontos tudni, hogy lényegében bármit csinálunk az interneten, az adatokat generál. Tehát, ha mondjuk megnézünk egy képet a Facebookon, a Facebook nemcsak azt tudja, hogy megnéztük, hanem azt is, hogy mikor, hányszor, mennyi időt töltöttünk el a kép nézegetésével, stb. Ezekből az adatokból és az egyéb aktivitásainkból már le lehet vonni következtetéseket az életünkre, vágyainkra, preferenciáinkra nézve. Ha ezek az adatok több százmillió vagy milliárd embertől származnak, akkor szinte korlátlanná válik a tudás. A történelemben még soha nem fordult elő, hogy lassan az egész emberiségről egy cég vagy csoport ekkora tudással rendelkezzen. Épp ezért az a legfontosabb cél, hogy a felhasználók minél több időt töltsenek a rendszerben, a vállalat minél több termékét használják egyszerre. Nem véletlen, hogy az egyes termékek igazán jól csak egymással működnek. Ha van egy telefonunk, laptopunk, okosóránk, okosporszívónk és okoshűtőnk, sőt még egy személyi asszisztenst is beszereztünk, akkor lényegében nincs olyan pontja az életünknek, amelyről ne keletkezne rengeteg adat.

Az ENSZ arra hívja fel a figyelmet, hogy a megfigyelőcégek az elmúlt húsz évben szinte egy emberi jogoktól mentes zónában működtek. Ön szerint egy ilyen horderejű dologban hogy lehetett kikerülni az emberi jogi kérdést?

Ennek sok oka van, egyrészt nagyon sokáig szinte senki sem ismerte fel, hogy baj van, mert nem értettük, hogyan működik a megfigyelési kapitalizmus valójában. A platformok kínálta fejlődés és előnyök mellett sokáig senki sem figyelt igazán arra, hogy mi történik a háttérben. Erre igazából csak az utóbbi pár évben kezdtünk el odafigyelni, és még most sem tudunk sok mindent. Másrészt az óriásira növő vállalatok még ma is nagyon hatékonyan tudják blokkolni az állami szabályozásokat, nagyon leegyszerűsítve: sok esetben gazdagabbak és befolyásosabbak lettek, mint az őket szabályozni akaró országok. Harmadrészt a megfigyelési kapitalizmusból bőven profitálnak az adott országok kormányai is, a titkosszolgálataik számára például elképesztő aranybányát jelentenek a velük nyíltan vagy nem nyíltan együttműködő cégek. Nem véletlen, hogy egy sor tömeges megfigyelésre építő cég mögött állami befektetőket találunk szerte a világban. Az adat óriási érték, amely egyszerre fontos az állami szerveknek és a magáncégeknek is, igaz, más miatt.

Mely korosztály a legkiszolgáltatottabb a megfigyelési kapitalizmus által?

Egyértelműen a tinédzserek, hiszen ők azok, akiknek a legfontosabb, hogy mit gondol róluk a világ, ők azok, akik alakítgatják még a személyiségüket. Az ellesett minták pedig nagyrészt a közösségi médiából jönnek, a kortársak igazolása vagy éppen elutasítása pedig a korábbinál sokkal könnyebben mérhető le számukra videónézettségekben, lájkokban és kommentekben. Nem véletlen, hogy 2010 óta az Egyesült Államokban ugrásszerűen megnőtt a depressziós fiatalok száma, ahogyan az öngyilkosságot megkísérlőké is. Ebben óriási felelőssége van a közösségimédia-platformok üzleti modelljének, amely egyrészt arra szoktatja rá már korán a felhasználókat, hogy minél több időt töltsenek a felületeiken, másrészt, hogy az életük sikerességét lájkokban mérjék. De ez nemcsak a fiatalok számára veszélyes. A célpont az, hogy minél korábban kialakuljon ez a függőség, amely aztán felnőttkorban is ugyanúgy megmarad.

Mi, kisemberként mit tehetünk, hogy felszámoljuk a megfigyelési kapitalizmust?

Az első dolog, amit tehetünk, hogy a lehetőségeinkhez képest megértjük a rendszer működését, és értjük azt, hogy ebben a történetben mi nem felhasználók vagy ügyfelek vagyunk, hanem erőforrás, amely pénzt termel. A szülőknek különösen nagy a felelőssége, hogy már minél korábban megértessék a gyermekeikkel, hogyan működik a rendszer, és odafigyeljenek arra, hogyan használják az internetet. Szerintem az egy tévhit, hogy majd a cégek magukat szabályozzák, vagy hogy változtassanak az üzleti modelljeiken, hiszen éppen ez tette őket a világ legértékesebb vállalataivá, ezért a lehető legjobb, amit tehetünk, hogy a saját országunkat próbáljuk meg arra kényszeríteni, hogy olyan szabályozást vezessen be, amely véget vet a megfigyelési kapitalizmusnak.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 40. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?