Kis utak, nagy utak

Szőgyénből indult, a komáromi gimnáziumban érettségizett, Pozsonyban végzett a színművészeti egyetemen, Nyitrán kapott szerződést, a tavaszt és a nyarat Bazinban töltötte a párjával. Ezt az utat járjuk most be élete fontos eseményeit megidézve.

„Kulturális falu a miénk. Sokat formált rajtam. Több mindenre adott lehetőséget. Beléptem a cserkészcsapatba, néptáncoltam, népdal- és történelmi versenyekre jártam. Szőgyén testvérkapcsolatot ápol Tatával, oda képzőművészeti táborba jártam. Szüretelni a papáékkal szoktam. Van egy vicces története apunak: jött haza reggel hétkor a buliból, vette le a cipőjét, meglátta a papa, te már fel is keltél, kérdezte tőle, akkor mehetünk a szőlőbe! Persze, már veszem is a cipőmet, felelte apu. Hatéves voltam, amikor meghalt az anyukám. Beteg volt. A keresztanyukám mondta el, hogy innentől kezdve fent van a csillagokban. Elhittem neki. Kíváncsian vártam, hogy mikor fogom látni anyukám arcát a csillagok között. Nem tudom, milyen volt a személyisége. A kedvessége maradt meg bennem. Az illatát sokáig éreztem. Nyitott gyerek voltam, lefoglaltam magam. Két évvel később lépett be az életembe a nevelőanyukám. Együtt dolgoztak apuval. Bandor Évával úgy ismerjük egymást, hogy anyukám legjobb barátnője volt. Mindketten kéméndiek. Szavalóversenyen szerepeltem harmadikos gimnazistaként. Éva volt a zsűri elnöke. Tett egy kedves jelet az oklevelemre. Odarajzolt egy mosolygó fejet. Felhívott, ahogy mentem hazafelé a versenyről. Elmondta, hogy tudja, ki vagyok, mert jól ismerte az édesanyámat. Később találkoztunk, és bevallottam neki, hogy én is színésznő akarok lenni. Biztatott, hogy ne féljek. Segített felkészülni a felvételire. Azóta harmadik anyámként tekintek rá.”

Első állomás: Komárom

„Nagyon vártam, hogy elszakadjak otthonról. Önállóságra törekedtem. Gyerekként jó volt Szőgyénben, felnőni is, de amikor már több mindent meg akartam élni, kellett a város. Új impulzusokra vágytam. A nevelőanyukám lánya Komáromba járt gimnáziumba. Négy-öt évvel idősebb nálam. Komárom engem is vonzott. Profi táncos akartam lenni, és koreográfus. De ott a színház, ami érdekelt, ezért választottam a komáromi gimnáziumot, és az apukám is biztatott. Nem volt elég a tiszta egyes bizonyítvány, a sok oklevél, felvételiznem kellett. Presztízse volt az iskolának. Ma már majdnem mindenkit felvesznek. Az első két év nehéz volt. Szőgyénben sok mindent elértem, büszkék voltak rám, Komáromban egy voltam a sok közül. Nagyágyúk mehettek szavalóversenyre, azt is limitálták. A Gimisszel sem volt szerencsém. Kiss Péntek József azzal fogadott, hogy már ki vannak osztva a szerepek, te nem férsz be. Elküldött. Fájt nagyon. Szlovákra a legszigorúbb tanárt kaptam, aminek ma már örülök, de akkor…! Bármennyire igyekeztem, hiába tudtam mindent irodalomból, ha nyelvtani hibát követtem el, kettest kaptam. A ragozás nagyon nem ment. Harmadikban és negyedikben eljutottam Rimaszombatba, az országos szavalóversenyre. Bandor Éva előtte meghallgatott, sokat segített. Nyertem vers- és prózamondó kategóriában is. Hegedülni is tanultam gimis koromban, mert nemcsak táncolni akartam népzenére. Hangszerrel is meg akartam szólaltatni a dalokat. A színművészeti felvételijén a harmadik rostáig jutottam el. Összetörtem. Elveszettnek éreztem magam. Hiányzott a sikerélmény. Elmentem marketing- és reklámügyintézést tanulni Budapestre, de rohadtul nem érdekelt. Viszont sokat jártam színházba, főleg a Katonába és az Örkénybe. Megismertem a várost, futni jártam a Margitszigetre. Ez hozott ki a depresszióból. Bodó Viktor Kafka-rendezése, a Ledarálnakeltűntem nagyon erős élmény volt a Katona József Színház Kamrájában. A Portugált is láttam. Kassán, ugyanebben a darabban, most én játszom Masnit. Kapóra jött hozzá a palóc tájszólásom. Önmagamat adhatom, mert az egész darab palócul zajlik. De még mielőtt bejutottam volna a főiskolára, rendezőasszisztensként dolgoztam a Komáromi Jókai Színházban. Ezt is Bandor Évának, az őrangyalomnak köszönhetem. Imádtam, hogy ott lehettem, hogy mindent láthattam, de zűrös ügyeim is voltak. Szerencsétlen találkozások rendezőkkel. Az egyiknél egy adott helyzetben nem írtam fel az észrevételét, mert tátott szájjal néztem Mokos Attilát. Addig mindent becsületesen feljegyeztem, de abban a pillanatban, amikor belefeledkeztem a színészi játékba, kitört a balhé. Színésznő akartam lenni, engem a játék mindennél jobban érdekelt. A szlovák rendezőnél, a hangulatembernél az is baj volt, hogy féltem tőle. Nem tudtam rendesen szlovákul, így azt a kérdést is papírról tettem fel neki, hogy másnap mikor érkezik meg Pozsonyból a próbára. Értettem őt, csak beszélni nem tudtam vele. De az első muffinomat neki sütöttem. Mielőtt leült volna a rendezői pult mögé, szépen odakészítettem neki. Ő is megajándékozott. Egy pici szereppel. Szöveg nélkülivel. Kurtizán lehettem a III. Richárdban. Télen, ha elmaradt a próba a rossz útviszonyok miatt, több volt az intéznivalóm. Igazgatónak, rendezőnek, színészeknek egyszerre kellett volna megfelelnem. Nem sikerült. Gyűjtöttem a rossz pontokat, míg be nem telt a pohár. De visszahívtak súgónak a Made in Hungáriába. Ott meg azért akadt ki a rendező, mert a próbán ásítottam egyet. Azt hitte, unatkozom, pedig nem volt elég oxigén a teremben. Mindezzel együtt sokat tanultam Komáromban.”

Második állomás: Pozsony

„Nagyon örültem, hogy végül nem Budapestre vettek fel, hanem Pozsonyba. Később csalódtam a főiskola oktatási rendszerében. Kevésnek találtam, amit magamba szívhattam. Pesten akár éjjel kettőig is próbálhatnak a növendékek, Pozsonyban kilenckor bezár a bazár. Reggel nyolctól este nyolcig órák vannak, próbára sosem volt elég időnk. Dühített a helyzet. Az osztálytársaim megelégedtek az átlagos teljesítménnyel. Megcsináltuk, amit kért, nem? Kész az etűd, mondták. Én meg azt akartam, hogy találjunk ki új dolgokat, csináljuk meg jobban, menjünk tovább. Egyetlen osztálytársam volt, aki vette az ötleteimet, a többi ment a maga útján. Mivel egyedül voltam magyar az osztályban, hamarabb megtanultam szlovákul. Rá voltam utalva. Bizonyítani akartam. Keményebb lettem. Megerősített a helyzet. Nem volt támaszom, nem tudtam kinek panaszkodni. Elsőben Ján Gallovič és Ingrid Timková voltak az osztályvezető tanáraink. Gallovič arany ember volt, Timková szigorú. Jin és jang. Másodévtől Timková egyedül vitt bennünket, nem volt szüksége társra. Sokaknak nem jött be a stílusa, én végig kitartottam mellette. Nyers volt. Mindig kimondta, mit csinálunk rosszul. Én viszont szeretem, ha egy kicsit többet pakolnak rám, mint amennyit elbírok. Nem zavar, ha szigorúak velem. Timková az volt. Őrülten. A harmadik év lazább volt, negyedikben már nem is nagyon törődtek velünk. Öt év alatt két jól sikerült előadást tudtunk felmutatni. Többet nem. Az utolsó évem szörnyű volt. Megint depressziós lettem. Elbizonytalanodtam. Magasra raktam a lécet, közben azt sem tudtam, bekerülök-e valamilyen színházhoz. Komáromba nem hívtak. Másodévben igen, kétmondatos szerepre. A keblemet kellett megmutatnom az Álszentek összeesküvésében. Megörültem, hogy Úristen, színházban játszom. Harmadikban már négymondatos szerepet kaptam. Onnantól kezdve semmit. Nem volt lehetőségem igazán megmutatkozni a Jókai Színházban. Kérdeztem negyedévben az igazgatótól, számol-e velem a színház. Persze, majd ha elvégzed a főiskolát, mondta. De nem hívott.”

Harmadik állomás: Nyitra

„Az ország egyik legjobb társulata működik Nyitrán. Ott minden évben van színészfelvétel. Úgy mentem oda, hogy ennek a próbálkozásnak semmi értelme. Magyar lányként? Majd pont én kellek nekik! De nem akartam kihagyni a lehetőséget, nehogy megbánjam. Kialvatlanul mentem oda, reggel hatkor ültem vonatra. Több mint hatvanan várakoztak előttem. Láttam, hogy dívány van a színház teraszán, lefeküdtem, és aludtam egy jót. Aztán ittam egy kávét, és fél háromkor sorra kerültem. Elmondtam egy csodálatos monológot, elénekeltem a Kabaréból a Mein Herrt, majd egy magyar népdalt, és tök jól éreztem magam. Egy hétre rá hívott a művészeti igazgató, hogy tetszettem nekik, és szeretnék, ha a tehetségemet náluk kamatoztatnám. Majd hozzátette: a darabokat illetően férficentrikus évadjuk lesz, elsőre csak egy Feydeau-darabban fogok játszani, az alatt kiderül, be tudok-e illeszkedni, de a következő évadban már több szerepem lesz. Minden úgy lett, ahogy ígérték, és jól is érzem magam Nyitrán. Nagyon kedvesek velem, befogadtak, remek a közeg, csupa fiatal vesz körül, és hat darabban játszom. Például Herminát Az ezeréves méhben, Lady Mariannát a Robin Hoodban, Adélát a Bernarda Alba házában. Nem okoz gondot a sok szöveg. Hozzászoktam a főiskolán. Bevágom. Bandor Éva mellett van egy másik színházi anyám is. Varga Anikó. Nála laktam egy ideig Pesten, később pedig Pozsonyban. A világ legjobb lakótársa. Tőle is sok segítséget kaptam. Nyitrának köszönhetem a szerelmet is. El is vakít rendesen. Nem nagyon látom magam. Díszlettervező a párom, tavaly ő lett az évad legjobb díszlettervezője. Bazini, odaköltöztem hozzá. De nem is nagyon foglalkozom azzal, hogy hol élünk, hol vagyunk a legtöbbet. A koronavírus is közrejátszott abban, hogy az elmúlt hónapokat nála töltöttük. Évad közben a legtöbbet Nyitrán vagyok. Húz a szívem Szőgyénbe, Komáromba, magyar társaságba. Itt érzem a kettősséget, nem ott, hogy slam poetry és színház. A két nyelv folyamatosan váltakozik nálam. A szerelmemmel és a színházban szlovákul, otthon, családi körben és a barátaimmal magyarul beszélek. A kollégáim kedvesek és segítőkészek. Folyamatosan tanulom a szlovák nyelvet. De már a szerelmem is tudja, ha gyerekünk lesz, magyar iskolába fog járni. Ebben megegyeztünk. Elfogadta. Volt már velem Budapesten. Nagyon tetszett neki. A magyar nyelvet is szereti. Kedvenc fröccse a viceházmester. Magyarul kéri. Helyesen ki tudja mondani. Ha együtt vagyunk, otthon, magyarul ébreszt jó reggelttel, és jó éjszakát súg a fülembe elalvás előtt. A slam poetrynek köszönhetően Varsóba, Rómába és Madridba is eljutottam. Prágában, szlovák közegben két szövegemet szlovákul adtam elő. Jól sikerült. Nemcsak nyelvileg, tartalmilag is működött. Szeretem ezt a műfajt. Szabad stílus. Nem kell verseket írni, és nem kell kötelezően betartani a rímképleteket. Régen őrsindulót írtam, és naplót vezettem a cserkésztáborban. Ez most nem ugyanaz. Ami a szívemen, az a számon. Adrenalin. József Attila, Pilinszky és Csehov után valami egészen más. Hiányoztak a szavalóversenyek. Azok helyett jött ez. Az első slam poetry versenyen, Pesten harmadik lettem. Ki ez a lány? Honnan jött? Hol volt eddig? Ment a találgatás. Amikor megnyertem az első helyet, bekerültem a legjobbak közé. Ma már zenére is tudom mondani a szövegemet. Csak bele kell találni a ritmusba, nagyon kell figyelni. Abban is van némi öröm. Belassítani, gyorsítani, játszani a ritmussal. De bevallom, sokkal jobban élvezem az egészet zene nélkül.”

Negyedik állomás: Bazin

„Április óta lakom ott. Nyitrán, évad közben, lakást bérelek. De ha elkap a vágy, képes vagyok vasárnap ebédre hazaugrani Szőgyénbe, este meg már utazom is vissza. Elég sok helyen lakom. Komáromba is úgy járok, mint haza, mert az apukám a munkája miatt ott bérel lakást. Bazinban még nem érzem igazán otthon magam. Nem tudom, fogom-e egyáltalán. Annyira bizonytalan a szakma, főleg most, a koronavírus óta, hogy feleslegesnek tartom a tervezgetést.”

A végállomást egyelőre nem látja. Nincs konkrét elképzelése arról, hogy helyileg hol fog letelepedni. Egy kis erdei lak az álma patakkal, tó mellett. Már nézelődik, keresi a megfelelő helyszíneket. Ami a legeslegfontosabb számára: közel legyen mindenki, akit szeret.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 35. számában jelent meg.