Gyerekkorom csodacserepei

Csodaország volt nyaranta, anyánk csak azt mondta, ne menjetek messzire, nem is mentünk, dehogy mentünk, bevettük magunkat a bogáncsok közé, széket, asztalt, ágyat, ilyeneket csináltunk a bogáncsfejekből, háztartást vezettünk, az ecetfa levelei a pénz, a hosszú leveles ágakkal „kisöpört” ház mögötti darabka föld meg a szoba, a bolt, a padláson talált bugyelláris meg a piciny levelekkel megtöltött gazdasszonyi fizető. A hatalmas gesztenyékre hintát dobott a szomszéd fiú, meghintáztatott, ipiapacskor meg illegettük egymást egymásnak, nem, nem tetszett nekem ő, de mégis izgalmas volt. Féltem, ha egyedül voltam a Kálvárián, pedig sokszor voltam egyedül, futottam is megrettenve a nagy dombról, ahol a nagy kereszt állt a megfeszítettel, rohantam le, hogy ne érjen utol. Mi is, ki is? Próbálom ma megfejteni. Nagyobbacskán már csak olvasgatni jártam ki, bárányfelhőket néztem hanyatt fekve, álmodozva. Hamarosan beszántották a csodát, házak épültek a rozsdás stációk, a hatalmas tölgyek, a bozótok, a gyerekkori csodaország helyén, de a képet, a morzsákat, a piciny csodákat őrzöm, újra ragasztom a bogáncsszékeket, újra hilintózom a faágra dobott hilintón, újra...

Hosszú, rossz éjszakám volt a napokban, alig aludtam, s ha valamicskét, máris felébredtem, forgolódtam, kerestem, kutattam valami menedéket. Hol is lehetne másutt, mint a gyerekkorban. Mindig megment, mindig segít, új hajnalokat ígér, szépeket. S ím, arra virradok, hogy eszméletlenül kívánom a mustáros zsíros kenyeret. Most nem hagymával. Nem, nem is a mustárosat, mert a szót még hírből sem ismertük. Horcsica volt az rendesen, ahogy ma is az sok szlovákiai magyar ajkon. Nem bírok ellenállni, hiába a szigorú diéta, háromkor csak szelek magamnak egy karéjt, jó vastagot, mert gyerekként is azt szerettem, megkenem zsírral, horcsicával, s falom, falom a félhomályban egy jó pohár vízzel. Elképesztő élvezet! Visszadőlök kicsit, s lám, úgy alszom reggel nyolcig, mint a tej, ma nem jönnek a tündérek, akikre felvigyázok, hát jöhet bátran a többi...

A Suszterróbinál igen szerettem, büdös és levegőtlen volt a pici kuckója, ahol foldozta a nyűtt cipőket, gyakran küldtek a szüleim, a csókolomróbibácsi után meg kalapált, csirizelt, mesélt, hogy van apád, kérdezte, néztem, ahogy koszos ujjaival ügyködik, szagoltam a varázst.

A Sándorka sekrestyés volt, sokan kinevették, bolondos ez, mondták rá, de az én szememben különös tiszteletnek örvendett az érdekességével, váltig az ő lépéseit követtem a mise alatt, addig csörgette a hosszú nyelű perselyét az ember orra előtt, amíg nem tett bele valamit. Szégyen volt az illetőre nézve, kibeszélték, ha figyelmen kívül hagyta „ájtatosságában” a Sándorkát. Nem is mertem soha templomba menni, míg ki nem kunyeráltam a perselybe való tíz fillért. Nem a Sándorka miatt lettem ateista. Istenem, én külön Istenem, de bedobnám ma is a tíz fillért a Sándorka bársonyszütyőjébe!

Viktuskánk is rég elporladt már, de akkor mindig futott, mindent tudott, tán többet az orvosnál is, kisbabák, anyák istápolója volt ő, nem volt saját gyereke, társa, csak ápoltjai voltak, fürdetett, okos tanácsot adott, a falu Viktuskája volt ő. A mai napig nem tudok elképzelni nőt Viktuska névvel. Csak a Viktuskát.

A Palibódéja meg egy ütött-kopott fabódé volt a főút mellett, ma is látom lelki szemeimmel, zöldségszagú, fekete bódé, ahol a Pali bácsi árult káposztát, kelt, karalábét. Nem mentünk szinte soha, mert minden volt a kertünkben, de ha valakit útba kellett igazítani, csak így mondták, a palibódéja után, vagy előtt, vagy ott kell letérni, ahol a palibódéja áll.

Gyerekkorom csodacserepei. Nyűtt napokon, rossz éjszakákon életmentők.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 37. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene