„Az önmaga nagyszerűségétől megrészegedett európai ember vegyen vissza kicsit az arcából”

vendég

Háy Jánossal az örökérvényűnek vélt áligazságokat leplezzük le. Legújabb kötete, a Ne haragudj, véletlen volt járvány-, karantén- és szükségnapló.

Egy interjúban azt állítja: „az írók is csak a könyvekben mondanak igazat”. A Ne haragudj, véletlen volt című legújabb kötete olvasásakor engem is sokszor megleckéztetett az igazmondással kapcsolatban. Ha abszolútumokban gondolkodunk, ön szerint mi minősülhet igazságnak?

Ha én erre tudnék válaszolni, piszok nagy sztár lennék. Egy biztos, hogy nekem mint írónak minden szereplőm életigazságát meg kell találnom és képviselnem is kell. Nem ítélkezhetek, nem véleményezhetek. Valamint, hogy a műalkotás igazsága nem a valósággal való összevetésben lelhető fel, hanem a saját belső logikájában. És hogy akár van fogalmunk arról, mi az igazság, akár nincs, az irodalmi műnek mégiscsak lényege a létünkről való igazmondás. Vagy hogy Aranyra utaljak, aki a Vojtina Ars poétikájában azt írja, „Győzz meg, hogy ami látszik, az való; / Akkor neved költő lesz, nem csaló”.

Közben azon gondolkodom, létezik-e objektív látásmód szubjektív elemek nélkül. Ön szerint milyen feladattal van felruházva az az író, aki a jelenről készít korlenyomatot?

Azt hiszem, a legtöbb gondolkodó ember törekszik a reflexivitásra, de soha senki nem érhet olyan szintre, hogy teljes mértékben kizárja az egyéni elfogultságot. Még a tudományos kutatás is tele van személyességgel. Tulajdonképpen, ha nincs ez a személyes érintettség, akkor a gondolatoknak nem képződik meg a teste, csak ezzel a személyességgel megpakolva tudunk szeretni egy gondolkodót, ezért szeretjük szerintem jobban Nietzschét, mint Hegelt. Az érzelemmentes gondolat nem gondolat. A jó minőségű szövegek általában erősen reflexívek, ugyanakkor mégsem válhatnak teljesen tárgyiassá, mert abból a szívből jön az ereje, ahonnét kiemeltük az érzelmeket, a problémát, az a szív pumpálja bele a vért. Ezt lehetne a műalkotás paradoxonának is nevezni, hogy egyszerre szükséges az eltávolítás, hogy rálássunk arra, amiről beszélünk, s mégis meg kell őrizni egyfajta érzelmi intimitást. Szerintem az írónak, hogy visszakanyarodjak a kérdéshez, annyi a dolga, hogy rendesen megírja azt, amit meg kell írnia. Egyéb felelősségek, társadalmi, közösségi stb., csak rápakolások. Én olyan író akarok lenni, akinek a szövegek értelmezik a létét, nem a társadalmi felelősségvállalások. Az utóbbi csak utóbbi lehet.

Ha visszapörgetjük az elmúlt hónapok eseményeit, mi az, ami tanulságként levonható, és hosszú távon akár a közgondolkodásba is beépíthető?

Számomra a legijesztőbb, hogy az államok milyen könnyen tudnak hihetetlen hatalomra szert tenni, s hogy a félelem milyen intenzíven készteti az embert arra, hogy könyörögjön az államnak, hogy vegye el a szabadságát, s ennek fejében mentse meg a betegségtől. Amúgy én annak drukkolok, hogy az önmaga nagyszerűségétől megrészegedett európai ember vegyen vissza kicsit az arcából, legyen szerényebb, és tudja gyakorolni a jó értelemben vett alázatot, hogy jöjjön rá, nem a világ örökös foglalása, és nem a fogyasztás hajszolása juttat élményhez, hanem a másik ember szeretete, az egymás iránti figyelem.

 Régóta érik bennem a kérdés, és örülök, hogy most feltehetem önnek. Kik vagyunk mi? Hogy definiálja a ma emberét?

Nehéz volna egy kategóriaként leírni a kor emberét. Rengeteg rossz irányt lehet látni, elég csak rápillantani a közösségi portálokra, hogy milyen intenzíven zajlik önmagunk félreértése, és a manifeszt öncsalás. De azt gondolom, hogy amióta vagyunk, ha jól látom az archeológiai kutatásokat, egyre régebb óta, azóta mindig is meg akartunk valamit érteni a létünkből. A mai ember sem akar mást, mint a valahai, hogy pillanatokra legalább letépje magáról a lét alapszorongásait. Szerintem csak a nagyon hülyék akarnak szemetek lenni, a legtöbb ember azt szeretné, ha szerethető lenne. A szerethetőségért többet tenni, ez lehetne akár egy ilyen életvezetési jótanács.

Koronán innen és túl: levonjuk-e a szükséges tanulságokat az elmúlt időszakból? Össztársadalmi szinten mennyire vagyunk tanulékonyak?

Az az igazság, hogy én magát ezt a világhelyzetet sem értem. Azt sem, hogy miért reagált úgy a világ erre a járványra, mint 1348-ban a pestisre, gondolkodás nélkül és általánosan lezárni mindent. Amíg nem értjük, mi történt pontosan, nehéz konklúziókat levonni. Én amúgy közelség- és cselekvéspárti vagyok. Úgy írok, úgy élek. Nekem a távolságtartás, az otthonmaradás nem megfelelő emberi lét. Szóval nem lenne jó, ha sokáig fennállna ez a maszkabál. Mindig eszembe jut, hogy az arabok most röhögnek a markukba, hogy egy kis vírus, és máris lett a keresztényeken is csador.

Szerintem a világjárvány az egyén és az idő végességének kapcsolatára is felhívja a figyelmet. Hogy viszonyul az idő kérdéséhez, a végességéhez?

Elég rosszul viszonyulok az idő múlásához, de az idő köp az én viszonyulásomra, és máséra is. Egy viszont biztos, ha valaki figyelmes volt az utóbbi hónapokban, rá tudott jönni arra, hogy milyen fontos magunkban lenni, milyen fontos gondolkodni és feldolgozni a velünk történteket, s hogy nem unalmas az, ami unalmasnak látszik, mert nincs ott egy látványos esemény, csak mi és a hozzánk legközelebb állók.

Regényei, prózai művei mellett verseskötetei, drámái jelennek meg sorban, az utóbbi időben szaporán. Miből táplálkozik a szerzői produktivitása: az időből vagy az életesemények sokaságából?

Rengeteget lépek fel, holott én nem vagyok fellépő művész, más a dolgom. A fellépés kifelé dolgozás, az írás befelé való munka, a kettő együtt kontraproduktív, de mégis fontosnak tartom, hogy egy kortárs alkotó megszólítható legyen. Különösen fontosnak tartom, amikor a médiából szinte kizárólag politikai tartalom ömlik, és senki nem foglalkozik a létünket mélyebben meghatározó dolgokkal. De jó volt, hogy most ez nem volt, s meg is lett az eredménye, számos olyan szöveget meg tudtam írni, amit csak görgettem magam előtt. S talán nemcsak mennyiség született, hanem jó minőség is. Ugyanakkor van az is, amikor hiába idő, hiába akarás, az istennek se mennek a dolgok. Ilyen is lehet, bár ez a, mondjuk úgy, meddőség még mindig jobb, mint hülyeségeket írni.

Háy János (1960) – eredeti nevén Horváth – József Attila-díjas író, költő, festő, illusztrátor. Számtalan önálló kötet szerzője, a legutóbb meglehetősen nagy visszhangot kiváltott és vitát generált Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Újraélesztő könyv az Európánál jelent meg 2019-ben. 2000-től 2013-ig több rangos szakmai díjat is elnyert. Szerzői teljesítménye mellett szerkesztői munkássága is jelentős.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/32. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?