Öko-logikus értékrend

Szakmájából kifolyólag a környezeti és társadalmi fenntarthatóság összefüggéseinek megfigyelésével, társadalmi vállalkozóként, civil szervezeti aktivistaként, mozgalom- és rendezvényszervezőként pedig napi szinten egy élhetőbb világ felépítésével foglalja el magát az utóbbi években.

Hogyan alakítható az öko-logikus érdeklődés cselekvéssé, tettekké?

Egyszer egy kedves tanárom, látva mennyire gyakorlatiasan és aktivista lelkülettel vagyok jelen az órákon, azt mondta: „Máté, tanuld meg becsülettel a környezeti etikát is, mert különben nem fogod tudni, hogy mit miért teszel.” Szerencsére megfogadtam a tanácsát, így több év távlatából nagyon mélyen igazat kell adnom neki. Nagyon nem mindegy, milyen értékrendbeli alapállásból indulunk, amikor az öko-logikus érdeklődésünket cselekvésbe próbáljuk fordítani. Ezért a leghasznosabb tanács, amit ebben bárkinek adni tudok: sokrétű teendőink közül kezdjük azzal, hogy rendet rakunk a saját fejünkben. Hogy utána olvasunk, milyen mértéket öltöttek mára a környezeti problémák, milyen okokra, milyen értékrendre vezethetők vissza, és mi az, amit ebből az értékrendből mi magunk is hordozunk. Az öko-logikus cselekvés az ezzel való őszinte szembenézéssel kezdődik.

Elképzelhető, hogy idővel valamennyien arra kényszerüljünk, hogy öko-logikus életet éljünk? Vajon ez lesz-e a fenntartható jövő kulcsa?

Mára egészen széles körű egyetértés van abban, hogy az ún. kényszerből zöldülés valamiképp be fog következni. A kérdés inkább az, hogy elérünk-e társadalmi szinten egy olyan pontra, ahol azért „zöldülünk kényszerből”, mert többé már nem lehetséges az irányváltás. Fontos tudni, hogy mivel Földünk hatalmas összefüggő rendszer, adott esetben több évtizedes az időbeli csúszás a tetteink és azok bolygószinten tapasztalt következményei között. Hogy egy konkrét példát hozzak: számos szakértő azért kongatja a vészharangot, mert úgy látják, ha akkor kezdünk el fenntarthatóan mezőgazdálkodni, amikor már kipusztultak a beporzók, nem lesz visszaút. Vagyis ebben az esetben a „kényszeres zöldülés”, a maradék ökoszisztémák fellélegzése a teljes emberi élelmezési rendszer összeomlása miatt következik be. Én személy szerint ennél jobban szeretem a szabadon választott ökológiai átalakulás gondolatát, ezért is biztatok mindenkit, hogy tegye meg, amíg még van szabad választásunk.

A fenntarthatóság kérdéskörét feszegetve: milyen alapszabályok betartásával, elfogadásával biztosítjuk gyermekeinknek a jövőt?

Érdemes minden cselekedetünket lemérni azzal a mércével, hogy az mennyire szolgálja közvetlenül és közvetetten a Föld nevű bolygó gyógyulását. Továbbá érdemes fontolóra venni, hogy mennyire és miképp járulunk hozzá ahhoz, hogy az emberek, a helyi közösségünk tényleg jobban éljenek általa, s mindemellett nem szabad szem elől tévesztenünk a társadalmi igazságosság elvét.

A legfontosabb alapszabály, hogy ne tegyünk meg olyat, ami ezekkel az elvekkel ellentétes: se a munkánk során, se a magánéletünkben. Ahhoz, hogy ezt mérni tudjuk újra és újra, folyamatosan fel kell tennünk magunknak őszintén ezeket a kérdéseket, és tőlünk telhetően a leginkább mélyére menni a dolgok közötti összefüggéseknek, amikor válaszokat adunk. Érdemes megkérdeznünk magunktól: ha most feltenné a kérdést a gyermekem, hogy „anya, apa ezt most miért teszed?”, mi az, amit őszintén, szívből válaszolni tudnánk neki. Innentől pedig a saját döntésünk, mennyire vagyunk magunkkal őszinték, mennyit vállalunk fel az egyéni felelősségünkből, és vagyunk-e elég bátrak cselekedni, bármi is következzen ebből.

Humánökológiai szempontból nézve, milyen változásokat hozott a koronavírus-járvány?

Ez rendkívül összetett és nehéz kérdés, amire valójában csak évekkel később fognak tudni érdemi választ adni a téma kutatói. Az előzetes kép mindenesetre nagyon vegyes és sokrétű, így csak a teljesség igénye nélkül tudok most említeni néhány változást: a járvány alatt rövid időre sokféle környezetre káros kibocsátás nagymértékben csökkent, a felesleges és környezeti szempontból felesleges vásárlások száma nagymértékben csökkent, a globális utazás visszaesett, sokan megtapasztalták, milyen egy pillanatra lassítani, sőt megállni. Örvendetes hír, hogy mennyien kezdtek el biciklizni, hogy egy időre sok országban hiánycikk lett a boltokban a kerékpár. Mindeközben viszont a felerősödő társadalmi feszültségek, az izoláció, az önszerveződés és a csoportosulás ellehetetlenülése, a civil szervezeti munka időszakos földbeállása, a kiskereskedelmi szektor megroppanása, sok helyen a szabad sajtó helyzetének romlása mind olyan fejlemények, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi és környezeti fenntarthatóságra. Az ökológiai rendszerek mindenesetre, úgy tűnik, fellélegeztek egy pillanatra, miközben viszont sorra érkeznek a hírek, hogy a gazdasági újraindítás során a világ több pontján pont a természetvédelmi és környezetvédelmi kiadásokon kezdenek spórolni, ami nagyon rossz irány, mert ez hamarosan a gyakorlatban és a számokon is éreztetni fogja a hatását. Ami biztos, hogy még soha nem volt akkora szükség arra, hogy felelős és aktív állampolgárként viselkedjünk, a szórakoztató műsorok helyett aktívan figyeljük a társadalmi és környezeti folyamatokat, és ne féljünk cselekedni, ha cselekvési lehetőséget látunk valami terén.

Az elmúlt években arról hallhattunk, hogy egyre hamarabb jön el a túlfogyasztás napja, 2019-ben ez a dátum: július 29-e volt. Mit gondolsz, idén a világjárvány hatására mikor lesz, eljön-e egyáltalán?

Azt tippelem, hogy később jön el, de a gazdasági visszaesés mértékét látva egyelőre azt mondanám, hogy maximum pár hónapot nyertünk. Hangsúlyoznám, hogy a COVID-válságot kísérő leállás a világ társadalmának egészét érintette és érinti, ennek valós mértéke, tovagyűrűző hatása kapcsán egyelőre minden szakértő sötétben tapogatózik. Mindezzel együtt nagyon fontos kiemelni, hogy a túlfogyasztás napja úgynevezett rendszerszintű problémák miatt jött el egyre hamarabb az elmúlt években. Ez azt jelenti, hogy a munkaerőpiacok, a gazdaságszerkezet, a termelés- és termesztéstechnológiák, az oktatás, az egészségügy, a politikai rendszereink mind strukturális és feloldhatatlannak tűnő problémáktól szenvednek, és mindez együtt óriási tehetetlenséggel löki a társadalmat egyre fenntarthatatlanabb irányba. Ezért a legfontosabb kérdés, hogy mit tehetünk mi magunk a rendszerszintű változásért, és mi az, amire hajlandóak vagyunk magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért, a közösségünkért?

Mi lehet az oka, hogy a környezetrombolás kapcsán sokan – némi túlzással – halálfélelmet éreznek, mások pedig közömbösen tovább lépnek?

A szemléletbeli átalakulást és az ezzel együtt járó életmódváltást sokan a gyászfolyamathoz szokták hasonlítani. A pszichológusok ebben öt fázist különböztetnek meg: kivétel nélkül, minden embernél egyfajta tagadással kezdődik – ez az, ami közömbösség formájában jelenik meg: „biztos nincs is akkora baj”, „ez rám nem vonatkozik”, „az én döntéseim ebben nem is játszanak akkora szerepet” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok kísérik ezt a fázist, sokszor tudat alatt. Ezt követi a düh fázisa, amikor azt vehetjük észre magunkon, hogy szabályosan idegesíteni kezdenek azok az emberek (szélsőséges esetben egyenesen gúnyt és megvetést érzünk irántuk), akik a környezeti problémákra felhívják a figyelmet, és akik már az ökotudatos életmód egyes elemeit élni kezdték. Majd magunk is elkezdünk megérkezni a zöld életmódba, először a felszínen. Az alkudozás fázisában sokszor például a szelektív hulladékgyűjtéssel, a lámpa lekapcsolásával megpróbáljuk letudni a kötelességeinket, de az életmódunk mélyét, a valóban lényeges szinteket még véletlenül sem érintjük. Majd, amikor szembesülünk a környezetpusztítás valódi mértékével, és a ránk eső felelősséggel, ekkor jön a halálfélelem és a depresszió. A jó hír, hogy ebből meg lehet érkezni az elfogadás és a gyökeres életmódváltás fázisába, ahol felszabadult és cselekvő, ökotudatos emberként magasabb gondolkodási szinten, és sok esetben hasonlóan felszabadult emberek körében találjuk magunkat – ekkorra mind a depresszió, mind a halálfélelem fokozatosan megszűnik, és helyébe az inspiráció, a motiváció, a cselekvő lendület lép.

Mit gondolsz, milyen pszichológiai és szociológiai összefüggésekkel hozható kapcsolatba az előbb említett közömbösség?

Azért is köszönöm a kérdést, mert magam is nagyon fontosnak tartom, hogy elválasszuk a két kategóriát: mi az, ami az egyéni szintre, a saját egyéni átalakulásunkhoz kapcsolódik, s mi az, amit társadalmi szinten kell vizsgálni és megoldani. Egyéni szinten sokszor érezzük túl nagy falatnak a már sokat vitatott kérdést, emiatt ragadunk a közömbösség fázisába egy időre. Amin nem segít, hogy sokszor nem rendelkezünk elképzelésekkel arról, hogy miképp élhetnénk másképp, hogy nézhetne ki egy másfajta társadalom, mint amibe beleszülettünk. Ez pedig lekorlátozza azt, hogy lássuk a magunk előtt kirajzolódó cselekvési lehetőségeket.

Utóbbi kérdés átvezet bennünket a társadalmi szintű okokhoz – például ahhoz, hogy az iskolákban szisztematikusan kinevelik belőlünk, hogy álmodozzunk, hogy kritikusan forduljunk a felvetett kérdések felé. Hogy el tudjunk és merjünk képzelni valami szebbet és jobbat, mint amiben élünk, hogy bátran, kezdeményezően merjünk lépni annak megvalósításáért. Aki álmodozó lelkülettel kerül be az oktatási rendszerbe, sokszor nem talál támogató környezetre. Ahogy aztán sokszor a munkaerőpiac, a gazdaságszerkezet, a közvetlen környezet sem támogatja a kezdeményezőkészséget, a változást hozó embereket. Nagyon egyszerűen fogalmazva: ha valakinek van valami jobbító szándékú ötlete, talán tízből kilenc embertársa abba fogja tenni az energiáját, hogy azt sorolja neki, mindez miért nem lehetséges, és miért nem fog sikerülni. Hogy ez mi minden miatt alakult így, arról hosszan lehetne beszélni. Ez a jelenség nagyon sok településen nagy mértékben visszafogja a változást. Pont azt a változásfolyamatot lassítja, amire most elképesztően nagy szükségünk van közösségeink túlélése szempontjából. Ezért is biztatok mindenkit, hogy ha a saját környezetében változást hozni akaró és tudó embereket észlel, támogassa őket minden eszközzel, és igyekezzen inspirálódni általuk, így felszabadítva saját képzeletét is.

Szakértőként hogy látod a következő évtizedet? Reményt vagy reménytelenséget vetítesz előre?

Szinte mérhetetlen változás és felbolydulás történik épp a bolygónkon, amire még soha nem volt példa az ismert emberi történelemben. Éppen ezért csüggedni és reménykedni is rengeteg okunk van – pont egy olyan kort élünk, amelyben mindenki maga dönti el, hogy megoldhatatlan problémának, vagy soha nem látott lehetőségnek tekinti a kihívásokat. Minden válság lehetőség is egyben: lehetőség visszanézni, hogy hol mentek félre a dolgok, majd ennek a tanulságával megérkezni valami olyanba, ami sokkal jobb, mint előtte volt. Valami olyanba, amit korábban talán el sem tudtunk volna képzelni. Hogy végül így lesz-e, az csak rajtunk, kivétel nélkül mindannyiunkon múlik.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/30. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene