„Emberek, én nem azt kérem, hogy adjátok nekem a pénzetek, csak azt, hogy adjatok kölcsön!” Kövér harmincas fiatalember ismételgeti a Lidl bejáratánál, a bicikliállványok mellett.
Ül a földön és kiabál, háta a falnak támasztva. „Nem kell a pénzetek, csak haza akarok jutni. Húsz euróból már haza tudok jutni. Emberek, kölcsönbe kérem csak. Tényleg azt akarjátok, hogy megint itt éjszakázzak?” Panaszos, hibáztató hangon mondja, hogy mindenki érezze: erről itt most ő is tehet. Ha másért nem, hát azért, mert itt van, erre jár, éppen most jön bevásárolni. És tényleg tehet, mert amit eltakarodik a hallgatóság, a fiú elhallgat. Már akkor is elhallgatott, amikor csak én voltam ott, nyilván nem látott bennem egy szemernyi kölcsönhajlamot sem. Vagy csúnyán néztem.
Kollégája, egy szürke mankós, rozsdavörösre cigarettázott bajszú hatvanas úr. Farmer, szájmaszk, sildes sapka. Ő a gurulós kosaraknál áll, és nyújtja a kezét. Amikor valaki ad neki, elkezdi taglalni a betegségét, amely miatt nem tud dolgozni. Aki nem ad, annak nem mondja. Pedig talán motiváló lenne. Vagy úgy van vele, hogy történet csak annak jár, aki adott pár centet. Adok neki én is, aztán bemegyek vásárolni. Ő visszajáró, a kölcsönkoldus nem jár vissza. Talán tényleg csak haza akart jutni. A kölcsönt meg azóta visszafizette. Mehetett volna vonattal is, legfeljebb leszállítja a kalauz néhányszor. Vagy kérhetett volna kölcsön egyből a kalauztól, jegyre.
Kifelé jövet a bajszos ismét megszólít, aztán amikor megismer, abbahagyja és „jaj, tudom, akkor semmi” – tekintettel szabadkozik. Mondom neki, kérjen még nyugodtan, ki tudja, talán adok ismét. „Az nem is lenne rossz” – állapítja meg mosolyogva.
Előtte az aszfalton krétarajzok. Macska, csibe, virág.
Kizárólag online felületünkön elérhető Vasárnap-tartalom
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.