A háború óta biztosan nem volt ilyen tanítási év, mely nem sokkal a félévibizonyítvány-osztás után gyakorlatilag be is fejeződött, hiszen az iskolák kapui március közepén bezártak.
Olyan meg aztán még soha, hogy a tanítás folytatódott volna az iskolazár után, hogy tanítók, szülők, gyerekek távoktatásban vettek volna részt három hónapig. Valószínűleg itt is megmutatkozott, ki a felelősségteljes, ki a lezserebb, de az biztos, és ezt a saját távmunkámból nagyon jól le tudom szűrni, sokkal nehezebb volt mindenkinek. Az már nem biztos, viszont nagyon remélem, hogy ez alatt az idő alatt sokan azok közül a szülők közül is rádöbbentek, mit tesznek tanítóik a gyerekeikért, akik eddig csak a két hónapos vakációt, meg a jó meleg katedrát és az órák közti kávézgatást emlegették fel nekik. Ugye, ugye, pisiszünetre is alig akadt idő, nemhogy kávés trécselésre! Ugye, ugye, nem is olyan könnyű megértetni a gyerekünkkel egy-egy új tananyagot! És hiába jártuk ki mi is az iskolát, nekünk is készülnünk kell, ha tanítani akarunk vagy vagyunk kénytelenek! Fura év fura felismerésekkel. Ha jól sejtem, mindenki duplán belefáradt, aki komolyan vette a dolgát. Nem is olyan könnyű pedagógusnak lenni. Remélem, néhányan megtapasztalták ezt azok közül is, akik még tavaly azzal érveltek, végeznének csak a tanítók is fizikai munkát, sütne rájuk a nap kint a földeken, cipelnék a cementeszsákot, majd megtudnák! Szeretném hinni, hogy most az ilyenek tudták meg, kapálni, zsákot cipelni bárki tud, ha muszáj neki, tanítani viszont nem.
És egy héttel a tényleges iskolazárás előtt kiderült, nemhogy nem könnyű, de még csak nem is veszélytelen. Óriási tragédia rázta meg ismét az országot, igen, a ruttkai borzalmas esetre gondolok, ahol egy lappangó őrült késelt volt iskolájában, gyerekeket, személyzetet, tanítókat sebesítve meg, amibe az őket testével védő igazi pedagógus bele is halt. (Ma talán a dereka fájna, de élne, ha aznap a napperzselte földeken kapál.) Az embernek először tiltakozik ellene minden józan sejtje, el nem akarja hinni, hiszen annyit látott már ilyet filmeken, biztosan nem igaz, ez nem az élet, ez is csak egy film. Aztán kénytelen elfogadni, pontosan, mint a vírus terjedését, először az is csak a kínaiakat érintette, mit nekünk az ő gondjuk, van magunknak is elég. Aztán az olaszokat, és jött egyre közelebb, de mert tömegtragédiát még nem okozott, kísértget a gondolat, hogy nem egy háttérhatalom játéka-e ez is velünk. Amíg vér nem folyik, amíg szemünk láttára nem ássák a sírgödröket, nem akarjuk elhinni, hogy minden könnyelmű szavunk, cselekedetünk életveszéllyel fenyeget. A hitetlenek korszakát éljük, a hiszem, ha látom elbutultak korszakát. Hogy mire gondolok? A könnyelmű kinyilatkoztatásokra gondolok például. Az erőszak szavak szintjén való támogatására, ebben, bizony ugyancsak mindenki szem a láncban, aki bármilyen fizikai megtorlást helyesel. Az amerikai rendőrség színesbőrűek ellen elkövetett kegyetlenségei miatt kirobbant demonstrációkról például itt nálunk, a Vasárnapban számolt be Molnár Miriam New Yorkból. Onnan, ahol már hosszú évek óta él, ahol személyesen tapasztalja meg a mindennapokban ezt a helyzetet is. Szót ejt A fekete életek is számítanak nevű civil mozgalomról is, melynek alapüzenete, hogy mindenki megérdemli a jogszerű rendőri eljárást még akkor is, ha egyes bűncselekmények esetén kimutatható egyértelmű érintettsége. Konkrét emberi sorsokat, fájdalmakat felsorakoztató megrendítő írás, erre a végére odaveti az internetes változatában egy kedves olvasó, nyilván az otthona biztonságából, hogy A fekete életek csak akkor számítanak, ha nem ölik a fehér életeket (öt felkiáltójellel). És a fehér életek? Ez jutott eszembe elsőként, még a dühroham előtt. A fehéreknek is nyakukra kell lépni, ha tyúktolvajok, vagy őket elég csak megbüntetni? Esetleg, ejnye-bejnye, elengedni? Ez a ruttkai ámokfutó fehér volt. Hedvig támadója is fehér volt. Kuciakék gyilkosai is fehérek (jaj, csak csendben, szégyenkezve mondom: magyarok). Nagy ostobaság ez tőlünk különösen, akik száz éve a kollektív bűnösség bélyege felett sírunk, és harmadíziglen is képtelenek vagyunk ezt az őseink szerezte jogos traumát feldolgozni.
Az év a fura?
Aki követni szeretné Hunčík Pétert azért, hogy 2025-ben és még az után is olvashassa a Vasárnapot, és megteheti, a következő számlaszámon tegye:
Československá obchodná banka, a.s.
Číslo bežného účtu IBAN: SK34 7500 0000 0001 2590 9023
Variabilný symbol: 999
Aztán egy decemberi VASÁRNAPon felébredt, és tudta: Willem eltávozott. Örökre eltávozott tőle. Sosem fog visszajönni. Sosem látja újra.
Hanya Yanagihara: Egy kis élet
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/27. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.