Ami a karanténból megmarad

Pozsonyban nem láttam semmiféle karantén utáni eufóriát, mint a Budapest nyitás utáni szórakozóhelyeit bemutató videókon (igaz, Pozsonyban nem tudok bulinegyed-szerűségek létezéséről sem), mintha a két hónapos dermedtség még mindig rajtunk ülne. Minket március kilencedikén küldtek haza a munkahelyünkről, és május negyedikén térhettünk vissza ismét. Az azóta eltelt időszak a lassú eszmélésről szólt.

Elgondolkodhattunk például arról, évek múltán fogunk-e egyáltalán emlékezni erre az egész furcsa eseményre. Egyesek azt állítják, ez a legfontosabb globális történés a szeptember 11-i terrortámadás óta. Ezt a megbetegedések és a halálesetek magas száma mellett azzal is indokolják, hogy még sosem állították le ilyen radikális módon a világot. Érdekes, hogy a huszadik században nemcsak a sokat emlegetett spanyolnátha söpört végig az emberi populáción (azért se írok „emberiséget”), hanem volt még legalább két súlyos influenzajárvány, amelyek javarészt a nyugati világot sújtották. Ezek pedig már nagyon is a közelmúltban zajlottak, az első 1957-ben, a második a hatvanas évek végén, és milliókat öltek meg. Ma alig van, aki emlékezne ezekre az eseményekre, és hiába készült számtalan film és íródott számtalan könyv ezekről az évekről, a járványok emléke a múltba veszett. (A hatvanas évek végi influenzajárványnak csak a kettéosztott Berlinben körülbelül hatvanezer áldozata volt, ami több, mint idén tavasszal bármelyik európai országban.) Talán ma máshogy kezeljük az emberélet értékét, ami végül is jó jel, habár közben naponta tízezrek halnak éhen olyan országokban, amelyeket alig találnánk meg a térképen.

Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvében olvashatjuk a következőket: „Nagy csöndre lenne szüksége a világnak. Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék. Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mi felé tartunk? Gondold el, egy szép napon arra ébrednénk, hogy csönd van. Se mozi, se színház, csak az eső szemerkél.” Mintha csak az ő kívánsága teljesült volna idén tavasszal, bár a tíz esztendővel, lássuk be, egy kicsit túllőtt a célon. Meg azért a nyomdákat meg lehetne kímélni. Mindenesetre ha emlékezni fogunk arra, mi történt velünk idén, emlékezhetünk ennek a példátlan csöndnek a jótékony hatásaira is. (A kisgyerekes családoktól elnézést kérek, nem őket szeretném provokálni.) Én például tettem néhány olyan hasznos felfedezést a könyvespolcomon, amelyeket e nélkül a csönd nélkül talán soha nem teszek meg. Az első egy egyáltalán nem ismeretlen dél-afrikai szerző könyve volt, J. M. Coetzee Michael K. élete és kora című regénye, amely már vagy tíz éve várakozott a polcomon. Javarészt a bezártságról és a szabadságról szól ez a kötet (a szerzője egy évvel Kertész Imre után kapta meg a Nobelt!), egy fiktív polgárháború embertelen világában játszódik, és nagyon részletesen bemutatja, milyen a valódi kiszolgáltatottság. Az ember mindjárt kezdi magát jobban érezni az otthoni karanténban. És volt egy másik szerző, akihez szintén hosszú várakozás után jutottam hozzá, Kuncz Aladár, akinek a Fekete kolostor című regénye az első világháború egyik elfelejtett epizódját meséli el. Kunczot, a fiatal erdélyi frankofil értelmiségit Franciaországban éri az első világháború kitörése. További német és osztrák–magyar állampolgárok százaival együtt a francia hatóságok foglyul ejtik, és az ártatlan külföldieket, akik között turisták és évek óta Franciaországban élő munkások, kutatók, művészek is vannak, évekig fogolytáborokban őrzik, rettenetes körülmények között. Csupa olyan embert, akik egyébként kifejezetten rajongtak Franciaországért. A háborúnak már vége, amikor az atlanti-óceáni szigeten elfelejtve tengődő foglyokra lecsap a spanyolnátha, és alaposan megritkítja a soraikat. Kuncz Aladár kiváló megfigyelő, és a könyvében talán az a legelképesztőbb, hogy a fogolyélet bemutatása során mindvégig ragaszkodik az emberséges és elegáns hangnemhez. Ez volt élete fő műve – miután 1931-ben megjelent, az író ugyanebben az évben, negyvenöt éves korában májrákban meghalt. Vajon a mi luxuskaranténunkról ír-e valaki egy ennyire magával ragadóan emberséges könyvet? Ha nem, sebaj, még mindig olvashatjuk a Fekete kolostort. Második és akárhányadik hullám esetére is nehezen találhatnánk megfelelőbb vigaszforrást.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/24. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene