Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek

12. fejezet, melyben Anya belekóstol az idegenvezetésbe

Anyát felhívta egy bácsi, aki egy utazási irodában dolgozott. Arra kérte, hogy vállalja el egy mekele turistacsoport vezetését, amelyik egy napra érkezik Apa szülővárosába, Lozsnára. Anya kicsit habozott.

– Nincsen idegenvezetői igazolványom – mondta a bácsinak. – És nem is ismerem annyira a várost, hogy érdekes dolgokat tudjak mesélni róla a turistáknak.

A bácsi azonban meggyőzte Anyát, hogy nincs mitől tartania. Ebben a városban olyan ritkán járnak mekele csoportok, hogy nincs is olyan hivatásos idegenvezető, aki ezen a nyelven tudna beszélni, ezért Anya az egyetlen ember, aki erre alkalmas. Így Anya végül elvállalta a felkérést, és szorgalmasan elkezdte tanulmányozni Lozsna történetét és nevezetességeit. Miközben ekképpen serénykedett, elszégyellte magát. Rájött ugyanis, hogy idestova tizenkét éve él a város közelében, és alig-alig tud róla valamit. Nap mint nap olyan épületek mellett megy el, melyeket nem vett észre, pedig igencsak érdekesek. Soha nem gondolkozott el például azon, milyen sok a városban a szecessziós emlék. Ezek a szép, virágmintákkal és kacskaringókkal díszített épületek még akkor épültek, amikor Baricskaország Mekeleország része volt. Nem csoda hát, ha ugyanezzel a stílussal Mekeleországban is sok városban találkozni lehet, például Anya szülővárosában, Mekcseméten is. Anya szíve egészen fölmelegedett, mint mindig, ha olyan dologra bukkant, amely a két ország és két nép valamikori összetartozását idézte.

Végül felvirradt a nap, amikor megérkezett a mekele csoport. Ötvenen voltak. Anya a szállásukra ment értük. Szépen kigondolt egy sétát, mellyel körülvezette őket a belvároson. Időnként meg-megállva mesélt nekik a város történelméről és az épületekről. Nemcsak azt mondta el, amit a Lozsnáról szóló könyvekben olvasott, hanem saját élményeit és gondolatait is megosztotta velük. Örömmel látta, hogy a csoportot érdekli, amit mond. Mindenki figyelemmel hallgatta, és sok kérdést tettek fel. A séta végén megtapsolták Anyát.

Anya este lelkesen mesélte Apának és a gyerekeknek, milyen jól sikerült az idegenvezetés.

– De jó lenne, ha többször jönnének ide mekele turistacsoportok! – sóhajtott fel végül.

13. fejezet. Kirándulás Dédihez

Benőke és Hanga olyan szerencsés volt, hogy még ismerhették Anya nagymamáját, Dédit. Dédi egy kisvárosban lakott, Mekeleország távoli csücskében, ezért csak ritkán láthatták. Magas kora ellenére Dédi jól tartotta magát, de az utóbbi időben gyengélkedni kezdett. Anya úgy döntött, hogy bármilyen messze lakik, meglátogatják őt a születésnapján. Dédi november elsején született, mindenszentek ünnepén. Gyönyörű őszi időben autóztak a mekele fővárosból Dédi otthona felé. Anya visszaemlékezett a gyerekkorára, amikor évente sokszor megtette ezt az utat. Máig kívülről tudta az útjelző táblák helységneveit. Amikor aztán a síkság után feltünedeztek a szőlőültetvényekkel tarkított, kerek hátú dombok, Anya szíve hangosabban kezdett dobogni. Ilyenkor mindig úgy érezte, hazaérkezett. Nagyon szerette ezt a tájat, és most is lelkesen mutatta Benőkének és Hangának.

Dédi nagy örömmel fogadta a családot. Cilikét most látta először. Mivel Dédi nagyothallott, kicsit hangosan beszélt, és Cilike emiatt elég bizalmatlanul nézegette, de később megbarátkozott vele.

Anya nagyon szerette hallgatni, amikor Dédi a gyerekkoráról mesélt. Már régóta fontolgatta magában, hogy föl kellene őt venni mesélés közben, és most végre meg is valósította a tervét. Dédi nagyon szép tájszólásban beszélt, és szavai nyomán egy elfeledett, régi világ képe bontakozott ki a hallgatóság szeme előtt. Dédi egy pici faluban született, az ország északkeleti csücskében. Tízen voltak testvérek, és egy földes padlójú szobában laktak a cselédházban. Négy családnak volt egy közös konyhája, amit csak télen használtak, nyáron inkább kint főztek a szabadban. Dédi apja feles dohányos volt. Ez azt jelentette, hogy a földesúrtól bérelt dohányföldet művelte, és a termés felét be kellett szolgáltatnia. Reggelente háromkor volt az ébresztő, és az idősebb gyerekek apjukkal együtt indultak ki a dohányföldre, hogy az éppen aktuális munkákat elvégezzék. Amikor eljött az ideje, a dohányleveleket leszedték, hosszú kötegeket fűztek belőlük, és a pajtába akasztották száradni. Dédi gyerekkorában ezen kívül még napszámba is járt a földesúr földjére. Iskolaidőben csak ebéd után kezdődött a napszám, amikor az iskolának vége volt. Dédi csak hat osztályt járt, azután már nem volt lehetősége továbbtanulni. Pedig okos volt, főleg a matekot szerette. (Később, már felnőttkorában négy gyerek mellett elvégezte esti iskolában a hetedik-nyolcadik osztályt.) Bár szegények voltak, mindig volt mit enniük. Néha még hús is került a tányérra. Nem voltak elégedetlenek a sorsukkal, kevéssel is beérték. Dédi egész életében megőrizte ezt a tulajdonságát, sohasem panaszkodott vagy irigykedett másokra.

Szülinapi ajándékként Dédi egy szép csokitortát kapott. Hanga furulyázott neki, Benőke pedig elénekelte a baricska drótos énekét. Anya lefordította a dal szövegét, mert Dédi nem tudott baricskául. Dédinek nagyon tetszett a dal, és elmesélte, hogy gyerekkorában még rendszeresen jártak a vidékükre drótosok, akik megdrótozták a repedt cserépedényeket. Sőt, ha gyerekként rosszak voltak, a szüleik azzal ijesztgették őket, hogy „vigyázz, elvisz a drótos!”.

A Dédinél tett kirándulás nagyon jól sikerült, de nem maradhattak túl sokáig, mert még nagyon hosszú út állt előttük hazáig. Délután még kimentek Dédivel a temetőbe Dédnagyapa sírjához, aztán hamarosan útnak indultak, és bizony késő este lett, mire hazaértek.

– Anya, ugye máskor is meglátogatjuk a Dédit? – kérdezte Benőke.

– Persze, Benőkém, jövőre is eljövünk – válaszolta Anya, és picit összeszorult a szíve, mikor arra gondolt, vajon jövőre Dédi az élők sorában lesz-e még.

14. fejezet, melyben Anya eltöri a bokáját

Egy verőfényes őszi napon Anya oltásra indult Cilikével Lozsnára, a kórházba. Cilike eléggé nehezményezte, hogy megszúrják, és ezt kellőképpen a doktor néni értésére is adta. Utána szerencsére gyorsan lecsillapodott, búcsúzásnál még integetett is. Anya mindig kendőben vitte Cilit, mert így sokkal praktikusabban tudott közlekedni, mint babakocsival. Most is bepakolta Cilit a kendőbe, és jó hangulatban indult kifelé a kórházból. Úgy tervezte, hogy még elmegy boltba, mielőtt hazaindulnak. A kórház kapujától széles, kikövezett járda vezetett az utcára. Anya nem vette észre, hogy a járda közepén van egy kis mélyedés, ahol a kövezet kicsit elmozdult. Bal lábával belelépett a kis gödörbe, és elvesztette az egyensúlyát. Ösztönösen tudta, hogy nem szabad elesnie, mert Cili megsérülne. Ezért némi hadonászás után sikerült állva maradnia, a bal lábába viszont éles fájdalom nyilallt. Ott állt a járda közepén fél lábon, Cilivel a mellkasán. A járókelők közül hárman is segítettek Anyának. Kérdezték, rá tud-e állni a lábára, de nem tudott. Ezért az egyik néni mentőt hívott. Anya közben kicsit magához tért, és megkérte, hogy támogassák el a pár méterre található gyógyszertárig, ahol le tud ülni. A gyógyszerész néni rögtön hozott Anyának vizet. Anya kivette Cilit a kendőből, levetkőztette, hogy ne izzadjon. Aztán levette a cipőjét. A bokája alaposan megdagadt. Időközben a mentő is megérkezett. A mentősök kicsit mérgesek voltak Anyára, minek akar mentővel menni, ha ilyen közel van a kórházhoz. Miért nem ugrál el fél lábon a baleseti sebészetre? Anya bocsánatot kért, és elmondta, attól fél, nem bír kisbabával a kézben fél lábon elugrálni a kórház ellenkező oldalán, jó messze található épületbe. Így aztán a mentősök bepakolták Anyát kisbabástul a mentőautóba. Amikor a sebészeten megvizsgálták, kiderült, hogy eltörött a bokája. Be kellett gipszelni, és az orvos azt mondta, legalább hat hétig gipszben lesz, és Anyának mankóval kell járnia. Szegény Anya eléggé megijedt, hogy mi lesz most Cilikével, hiszen aki mankóval jár, nem tudja emelgetni a kisbabáját. Szerencsére Anya nem maradt egyedül, mert a baricska és a mekele nagymama vállalta, hogy felváltva fognak gondoskodni Anyáról és Cilikéről.

Benőke és Hanga nagyon megijedtek, amikor meglátták a begipszelt lábú Anyát. Sajnálták szegényt. De Anya megvigasztalta őket:

– Sebaj, több is veszett Homácsnál! Most legalább saját bőrömön megtanulom, milyen nehéz is a mozgássérült emberek helyzete, és mennyire rá vannak utalva a többiek segítségére. Az pedig külön szerencse, hogy Cilikének hála Istennek nem történt semmi baja.

A család előtt nehéz hetek álltak, de bizakodással tekintettek a jövőbe, és remélték, hogy karácsonyra már Anya lába sem lesz gipszben.

(folyt. Köv.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/23. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene