Perbetei életmesék

A háborúk, a trianoni vagy a bécsi döntés azonban a perbetei, a kéméndi vagy az ipolynyéki Fő utca közös udvaraiban fogócskázó és vacogó gyerekekről is szóltak. Ahogy 1945 első hónapjaiban a Kertekalja asszonyairól is, akiknek a katonák nemcsak az utolsó udvaron kapirgáló tyúkját vitték el, hanem a becsületét is... A kórókúpok közül kirángatott nők és a háború után végre ételt és váltásruhát kapó gyerekek azonban hallgattak, mert mindenkinek megvolt a maga baja...

Velük hallgatott a falu, és hallgat ma is olyan mérgező csendet teremtve, amely unokákat és dédunokákat betegít meg még évtizedekkel később, egy teljesen megváltozott környezetben, a világ másik felén is.

Ma is tabu?

Hogy nagyszüleink azért hallgattak-e, hogy a világháborúk romjaiból, a határmódosítások, deportálások traumáiból újra működőképes családként tudjanak tovább élni? Netán azért burkolóztak évtizedes csendbe, mert annyira fájdalmas lett volna a beszéd, hogy arra szavak sem voltak, hogy kifejezhessék? Vagy tényleg igaz lehet az a sok, kijózanító mondat, amely az idősek szájából szinte minden beszélgetésben elhangzik, hogy ezek a „régi dolgok” nem érdekeltek akkor sem és azóta sem soha senkit?

A hallgatásunkat részben a bűntudat okozza, hiszen így vagy úgy, de mindannyian érintettek vagyunk. Van, akinek a nagyszülei házat kaptak akkor, amikor onnan mást épp deportáltak, s vannak, akikéi megtalálva a tragikusban a lehetőséget, „okosan” hazaküldték a rabszolgasorsból a szudétanémet bútort, és hencegve kereskedtek a „talált” kelengyével. Na meg, ugye unokaként senki sem akarja már firtatni, hogy is volt az öregapja összekacsintós legényes „huncutsága” a katonáéknál, vagy miként lehetett tovább élni az asszonyok testébe zárt fájdalommal.

A kérdezősködők fizetsége ma is, évtizedek múltán is a rosszalló tekintet, a kurta válasz és végső esetben akár a kitagadás. Mintha egy csendes egyesség fogna össze mindenkit. Egy egyesség, amely szerint az „ilyen” dolgokról egyszerűen nem beszélünk. Mert „ezeket” a régi dolgokat jobb már nem firtatni...

És így, csendben maradva aztán, ahogy elődeink sem, mi sem tudunk tanulni a múltból, hogy legalább mi már ne kerüljünk sorra...

A szavakból indult

A Perbetei életmeséket, amelyekből egyet az előző oldalon is olvashatnak, 2008-as, doktori kutatáshoz készített beszélgetések alapoztak meg, ezért a huszadik századi történelem – beleértve az országhatárok módosítását, a második világháborút és a deportálást – „igazi” hőseit és áldozatait szólaltatja meg. Azok a nők és azok a gyerekek kerülnek középpontba, akiknek a neve, a hangja eddig mindenhonnan kimaradt: a tankönyveinkből, az emlékműveinkről és sajnos sokszor a családi fényképalbumainkból is. Akiknek ma már nem is tudjuk, hol van a sírjuk a temetőben, mert a pap sietve temette el őket, és a nagy könyvbe is csak annyit írt, hogy „megbolondult”, „vízbe vetette magát”, vagy a front után kilenc hónappal „nyomoréknak született, élt három napot”.

Sokórányi elbeszélt történelem, igaz történeteken alapuló életmesék várják évtizedek óta, hogy mi, unokák, dédunokák még egyszer, már a 21. század biztonságot nyújtó távlatából, szembenézzünk velük. Hogy tanuljunk a múltból, és az idén éppen 75 évvel ezelőtt lezárult második világháború vagy az idén 100 éve hirtelenjében megrajzolt határok okozta következményeknek, borzalmaknak mi most, a jelenben elejét tudjuk venni.

Mert csakúgy, mint manapság, akkor, évtizedekkel ezelőtt is minden a szavakból indult ki. Elődeink először csak egy vallást, egy csoportot okoltak mindenért a vasárnapi húslevest kanalazva. Nem engedtek be bizonyos embereket a templomukba, mert másnak, rossznak hitték őket. Vizsgálgatták, kinek hányassal kezdődik a születési száma vagy milyen formában van beírva a neve a papírjaiba, s így eléggé vagy túlságosan is magyar, szlovák vagy kulák-e... Aztán elszabadult a pokol, és pár éven belül sorra került minden és mindenki: katolikus és református, öreg és fiatal is osztozott a szenvedésben. Az én dédszüleim is, az olvasók dédszülei is.

Akik ismerik a történetet

Ha vesszük a bátorságot, és meghallgatjuk az időseket, ha belenézünk a megszürkült fotókról ránk néző családtagjaink szemébe, észre fogjuk venni, hogy a mi 21. századi életünkben is rengeteg olyan minta van, amely még a spanyolnátha és a Szudétákba induló vonatok árnyékában gyökerezik. Ahogy azt is, hogy ma már teljesen feleslegesek és ártóak az egyes politikai pártok zászlajára tűzött szlogenek, a „miért nem állt ki magáért”, „miért (nem) írt alá”, „minek szállt fel a vonatra” kérdések, ahogy az „igazán elmondhatták volna” vagy „akkor kellett volna a sarkukra állni” vádaskodások is.

Bár az emlékműveken nem állhat mindannyiunk családtagjainak a neve, így 2020 derekán is érdemes felidézni és fejet hajtani minden, a háború után meg nem született „kis muszka”, kórókúpban bújtatott nő, hulló bombák közt felnőtt gyerek előtt, aki a háború miatt az elemi 4. osztályból kiállva és nem sokkal azután deportálva már nem tanulhatott tovább...

Fejet hajtani, hiszen tudat alatt máig hordozzuk az ő sebeiket, mert kimondatlanul is megörököltük tőlük, hogy a rendszerben bízni nem szabad, hogy mindig van egy erdőn keresztül vezető rövidebb út, és az asszonyok köténye is okkal széles. Aztán a fejhajtás után végre elengedni a fájdalmas múltat és új, egészséges mintákra alapozva, már nem áldozatként és másokat hibáztatva új értelmet keresni az életünknek...

S hogy miért most és miért mi tegyük ezt? Mert az olyan gyerekek, akik ismerik saját családjuk történetét, sokkal magabiztosabbak, és könnyebben tudják irányítani az életüket, mint azok a társaik, akik csak keveset tudnak a gyökereikről.

Gyermekeinket a jelen és a jövő nehéz eseményeire úgy tudjuk leginkább felkészíteni (bár ellentmondásosnak hangozhat), ha bevonjuk őket minden történésbe, és együtt éljük át a helyzeteket.

Kutatások mutatják ugyanis, hogy azok a gyerekek, akiket a bombázás Londonban ért a családjukkal, később kevesebb traumatikus emlékről számoltak be, mint azok, akiket a szüleik meg akartak óvni ettől a borzalomtól, és vidékre, biztonságos helyre küldtek. A fizikai fájdalom sokszor nem a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. A szeretteinktől való elszakadás, az információ hiánya (akár családi titok vagy tabu) sokkal mélyebb, maradandóbb sebeket hagyhat bennünk.

Tóth Erzsébet Fanni

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene