Tisztaság és mély emberség. Színészete abból táplálkozott, amit születésétől kezdve élete utolsó napjáig magában hordozott. Bátorság és kemény dac. Kislány volt még, tízéves sem, amikor tanítókisasszonyának kerek perec az arcába vágta: őt ugyan már nem ütheti meg soha.
Több évtizedes Thália színházi tagságának ő vetett véget. Sértettségből. Igazgatója, amíg ő egy vidéki társulatnál vendégeskedett, kilakoltatta az öltözőjéből, és egy félreeső zugot jelölt ki számára a folyosón, majd hatalmával visszaélve kispadra ültette. Ezt elégelte meg egy nap Horváth Teri, amikor is felállt egy székre, leakasztotta képét a színház faláról, és a hóna alá kapva hazaballagott vele. Soha többé nem lépett be az épületbe. Így, ezzel a fájó akkorddal zárta le pályája egyik csodás fejezetét, de ha később erről kérdezték, csak annyit mondott: „Ha a színházra gondolok, összeszorul a szívem, szinte fizikai fájdalmat érzek.”
Hetvenegy éves volt, amikor megvált Kazimir Károly társulatától. Az igazsághoz tartozik: direktora idővel megbánta, amit elkövetett ellene, visszaédesgetni azonban már nem tudta őt. Sem egyedül, sem a színésznő jó barátjával, Szirtes Ádámmal. Horváth Terit keményfából faragták. Ha ő egyszer azt mondta, hogy nem, abból sosem lett igen. Egyenes ember volt. Gerinces. A végsőkig tisztességes. Ezt hozta otthonról. Így nevelték. Hogy emelt fővel küzdjön önmagáért, az elveiért, az igazáért. Saját magával nem volt haragban soha. A világgal annál inkább. Az álságnak, a hamisságnak, a tisztátalan szándékoknak nála nagyobb ellensége aligha élt a földön.
Messziről jött, nagyon mélyről. Onnan, abból a világból, amelyben csak az Isten bocsáthatott meg. Ahol a hozzá hasonló erős, napégette lányok talpát nem sérti fel a tarló. Ahol a föld az úr, mert az ad kenyeret. Főleg egy olyan családban, amelyben egymás után jött öt gyerek. Lány- és fiúgyermek között nem volt sok különbség. Dolgozni mindegyiküknek erősen kellett. Aratni, kapálni, barmokat őrizni, szőlőt művelni, markot szedni. Ő varrni, főzni, kenyeret sütni is korán megtanult. Mindenféle munkát elvégezni a ház körül.
Móriczi világ, harmincas-negyvenes évek. Rábatamási legszegényebb részén, a Kis utcában laktak. Piros cserepes, fehér falú ház, a hosszú gádor lesározva, ahogy kell. Suszter édesapja mindig adott a szépre. Okkersárgával elhúzta a fehér fal tövét, hogy még mutatósabb legyen. Hosszú cselédudvar, kert, ólak. Tennivaló akadt bőven, napkeltétől nem is napnyugtáig, hanem sötétedésig. Ha nem volt kenyér, volt cukorrépa, vagy ahogy a testvérei nevezték: fácánhús. De ha az is elfogyott, „elénekelték” a vacsorát. Gondoltak rá, és éhes gyomorral nyugovóra tértek. Ahányan voltak. Apraja-nagyja. Mind. Téli estéken volt a legnehezebb, ha nem volt mit enni. Olyankor minden jobban fájt, mint máskor. Volt, hogy csak zabpehely jutott. Előfordult, hogy vizet sem melegíthettek, mert nem volt tűzifájuk. Sokáig csak szalmazsákon aludtak, pamlagról nem is álmodoztak. Túlélték. Többször sírva, mint nevetve.
Hogy ő maga is sokakat meg tud ríkatni és nevettetni, azon sokszor elcsodálkozott, főleg, amikor a szülőfalujában műkedvelő előadásokban játszott. Gyorsan megszerették az emberek. Minden szavát elhitték. Képes volt megszabadítani őket a mindennapok nyűgeitől, koloncaitól. Elszórakoztatta őket. Jászai András, a nagy tragika, Jászai Mari unokaöccse figyelt fel rendkívüli tehetségére. Ő javasolta neki, hogy legyen színész. De még mielőtt elhagyta volna Rábatamásit, Blaha Lujza nem egy szerepét eljátszotta.
Kint kacsoztak a szőlőben a testvéreivel, amikor édesanyja az ebéd mellé levelet vitt neki. Masinával íródott a levél, hivatalos pecsét is volt rajta. Az állt benne: „Kedves barátunk! Hallottuk hírét a tehetségednek. Gyere felvételi vizsgára a Horváth Árpád Színészkollégiumba. Augusztus 5-én.” Örömében még a szőlőkarót is megtáncoltatta a lány. Színész lesz. Pedig az édesapja szerint nagyon jó szegény asszony lenne belőle.
A kollégiumot, miután sírva megtalálta, „piros lámpás” háznak nézte. A leányszobában civakodás fogadta. Ő maga így emlékezett erre:
„Egy kimustrált kórházi ágyon ült Máthé Erzsi. Zokogott. Rám nézett öklömnyi kék szemével, aztán váratlan, mély Médea-hangon megszólalt: – Te kis, tiszta virágszál! Menj haza, az anyádhoz! Amíg nem késő. Nem neked való pálya ez. Mit akarsz itt, te kis harmatos?”
De tudta ő jól, hogy mit akar. Tanulni. Társakkal, nyíltszívű gyerekekkel játszani. Talált is barátokat rögtön. Elsőként Gyurkovics Zsuzsát. Osztálytársa lett Psota Irén, Hacser Józsa, Berek Kati, Váradi Hédi, Szemes Mari. A szívéhez legközelebb mégis egy fiú állt. Sorstársa, választott testvére: Soós Imre. Szívével-lelkével őt várta. Találkozásukat Sári-gyöp című könyvében évtizedekkel később érzékletesen megírta.
A fényes szelek éveiben járunk. Paraszti származású tehetségeket keres a színiakadémia. És megérkezik Soós Imre is a kollégiumba…
„Lenézek a kapuba egy reggel, látom, egy kis suhanc, egy kis jövevény éppúgy tájékozódik kívülről, nézi a kaput, a házat, mint én, amikor jöttem… Vállán a csizmája, mezítláb csattog az aszfalton, mert sarkát véresre dörzsölte az ünnepi csizma… Szaladok elébe, hiszen már bennfentes voltam, meg napos is. Nekem kellett fogadni a jövevényeket. Ahogy először megláttam, úgy tetszett, mintha testvérem volna. Átöleltem, ismeretlen.
Szerbusz. Te is paraszt vagy? – s boldogan találtunk egymásra, mint a mesében. Ez a kicsi gyerekember Soós Imre volt… Aranyos, törékeny siheder… Lénye színes volt, mint a szivárvány. Fogékony esze sütött, mint nap. Egy hónap múlva már négykezest játszott a zongorán a kis kondásgyerek. Velem együtt imádta a muzsikát. Legmeghittebb estéink a kollégiumi zenehallgató órák voltak. Mi már akkor hallgattuk Bartókot, Kodályt, amikor az nem volt divat. Megismertük Bachot, Beethovent. Imre imádta Gershwin Kék rapszódiáját. Szerettük a dzsesszmuzsikát, a spirituálékat. Kinyílt előttünk a világ… Mindig nevettünk. Mintha minden ősünk bennünk örült volna, bennünk szabadult volna ki. Csak nevettünk a világba.
A főiskolán, a felvételi vizsgán szorosan egymás mellett ültünk Imrussal a sarokban, mint fecskék a sürgönydróton. Egymás mellett, mindvégig. Ezrek felvételiztek az esztendőben. Minket eresztett szárnyára a demokrácia elsőnek. A szélrózsa minden irányából érkezett egy-egy színészfecske. Ennyi fecske már csinál nyarat… Imre is Petőfit mondott: Szülőföldemen. Úgy mondta, olyan természetesen, mintha ő találta volna ki… Őneki is azt mondták, hogy kincset hozott magával. Ő is tiltakozott. Hogy sajnos, szegény ember az apám, sok gyerekkel. Hát így mutatkoztunk be a fölvételin, mi, a föld szülöttei.”
Nem sokkal később már Hegyi Barna kamerája előtt állnak a Lúdas Matyi próbafelvételén, Nádasdy Kálmán rendezői irányítása alatt. Mutatniuk kellett valamit, hogy összeillenek, főleg azok után, hogy a bájos kis színinövendék azt állította: – Igazi Lúdas Matyi csak Soós Imre lehet! – És most ezt kellett bebizonyítaniuk, nekik kettőjüknek.
„Azt játszottuk: Imre őrzi a juhokat, én szaladok feléje, látom, elmerülten koszorút fon százszorszépből. Mögéje lopakodtam, befogtam a szemét.
– Találd ki, ki vagyok – mondtam éneklő hangon. Imre kacagott, lehúzta szeméről a kezem takaróját. Én el akartam szaladni. Fél térdre estem. Imre a fejemre kanyarította a százszorszépkoszorút. Megtöltöttük élettel a pillanatokat.”
A pártállami filmgyártás első nagy sikere volt a Lúdas Matyi. Népszerű hős lett a megbotozott falusi fiú. Lázadása, önérzete, igazságtétele hőssé tette. Szerelmének, Pirosnak ugyanannyi szeretet jutott a közönség részéről. Horváth Terinek semmi gondot nem okozott a forgatás. Vele ellentétben Soós Imrének igen. A megbotozása olyannyira ütős volt, hogy utána napokig kék-zöld csíkok éktelenkedtek a fenekén. Saját bevallása szerint ülni sem tudott. Az eredeti forgatókönyvben Matyi és Piros nem lehettek egymáséi. De a film, az film. Abból nem hiányozhatott a happy end. A kor szelleme sem engedte volna. Így a műteremben felállított gémeskúttól kéz a kézben indultak el a boldog, forradalmi jövő felé.
„Olyanok voltunk, mint a kettős fazekak – mesélte a színésznő. – Sokan össze is boronáltak minket. Soha nem voltunk szerelmesek, csak szerettük egymást. Mély barátság volt köztünk, de nem szerelem.”
1950. február 27-én volt a film ünnepélyes bemutatója. Nagy nap volt. Az akkori államelnök is megjelent a moziban, sok miniszter kíséretében. A két főszereplő a Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom egyenruhájában hajolt meg – adták hírül a lapok. És megírták azt is, hogy tanulásukat, előrejutásukat a népi demokráciának, a pártnak köszönhetik.
„Nálam a siker hosszú ideig tartott – emlékezett később Horváth Teri –, szegény Imre viszont hamar lezuhant. Debrecenbe szerződtették büntetésből, mert akkoriban már iddogált. Szerelmi bánata volt, amiatt kezdett el inni. De mindketten éreztük, hogy valami nincs rendben az országban.”
Soós Imre fiatalon, tragikus körülmények között halt meg, Horváth Teri egyedül vitte tovább a tüzet. Eljátszott sok cselédet, parasztlányt, munkásasszonyt. Sarkadi Imre, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Fejes Endre árnyaltan megírt nőalakjait. Az Út a tanyáról Rozikáját, A Sári bíró Lizijét, A Bál a pusztán Terusát, a Rozsdatemető Pék Máriáját. Nem lett igaza édesanyjának, szeretett Idesének, aki azzal bocsátotta útra: „Nem vagy te színésznek való, hiszen nem vagy szép!” Horváth Terit a tehetsége varázsolta széppé. Gyorsan belépett abba a sorba, amelyben Szirtes Ádám, Görbe János, Bihari József és Solti Bertalan álltak, akik szikár realizmussal fogalmazták meg minden szerepüket. Lope de Vegát, Dosztojevszkijt, Gorkijt, Lorcát is játszott. Laurenciát A hős faluban, Szonyát a Bűn és bűnhődésben, Annát az Éjjeli menedékhelyben, Bernarda Albát. A filmrendezők is gyakran foglalkoztatták. Főleg az ötvenes-hatvanas években. Állami áruház, Feltámadott a tenger, Hintón járó szerelem, Az eltüsszentett birodalom, Szakadék, A tettes ismeretlen, Csempészek, Zápor, Húsz óra, Zöld ár, Aranysárkány, Hideg napok, Feldobott kő, Virágvasárnap. Mostanában legtöbbször az Indul a bakterházban látjuk, a bakter anyósaként, akit Bendegúz csak Banyának nevez. Zseniális alakításával mindannyiszor elkápráztat bennünket. Nem is volt szerepe, amelyben elhalványult volna. De jól megfontolt döntéssel lemondott egyről, amely után mind a tíz ujját megnyalhatta volna. Makk Károly eredetileg neki ajánlotta fel a Ház a sziklák alatt púpos Teráját. Ő azonban kapásból visszautasította, mondván: neki ugyanilyen testi hibás a nővére, és otthon, a szülőfalujában mindenki azt hinné, őt figurázza ki a filmben. Így kapta meg a szerepet Psota Irén, aki élete egyik legmegrázóbb alakítását nyújtotta benne.
Horváth Teri 1993-ban, egy tévéműsorban állt utoljára kamera elé. 2009-ben bekövetkezett haláláig teljesen visszavonultan élt férjével, Konfár Gyula Munkácsy-díjas festőművésszel, aki több vásznán megörökítette. Életműdíját a 30. Magyar Játékfilmszemlén már egykedvűen vette át. Megkeseredettsége százszor nagyobb volt az öröménél. Nem tudta megbocsátani a szakmának, hogy a színházi kapuk bezárultak előtte. Hogy nem hívták sehova. Hogy színpadi játékát sokan elavultnak tartották. Mellőzöttségét sikeresen túlélte. A haragja vitte el.
„Hátulról is megérzem, ha valaki néz – mondta. – Azt is megérzem, hogy ellenséges vagy jóindulatú a tekintete. Ha jóindulatú, visszanézek.”
Hiányzik a tekintete. Emberség volt benne. Mélyről fakadó, színtiszta emberség.
Koltai Róbert:
Több évtizedre szóló tömegsiker. Ezt hozta az Indul a bakterház. A Bendegúzt alakító Olvasztó Imrének és a Banyát megformáló Horváth Terikének oroszlánrésze van ebben a sikerben. Mi, többiek sem voltunk rosszak, de a gyerek és Terike! Ők mesebeliek voltak. Terike szegény az örök Banya maradt. Korábban nem dolgoztunk együtt, ott ismerkedtünk meg, a Bakterházban. Mindig egy kocsiban utaztunk a forgatásra. Velem az elején sem volt olyan sprőd, mint Bendegúzzal a filmben, de túlzottan kedves sem. A forgatás közben és a sok együtt utazás során aztán összemelegedtünk. Egy-két dolgot el is mondott a férjéről, a családi életéről. Csodáltam, ahogy játszott, ahogy részt vett a forgatáson. A gyerekkel, furcsamód, kamerán kívül is olyan kapcsolatban volt, mint a szerepe szerint. Már indultunk volna haza a forgatásról, lemenőben volt a nap, mindenki őket kereste. Egyszer csak a búzatábla felé mutatott valaki, hogy ott vannak! Imre bottal a kezében szaladt Terike után, és azt kiabálta, úgyis megölöm ezt a büdös banyát! Nem tudtak kilépni a szerepükből. Terikének menekülnie kellett a gyerek elől. Szigorú ember volt. Különleges tehetség. Aki ennyire kemény tud lenni, az nyilván önmagával szemben is az. De voltak lágy és helyes pillanatai is. Fáradhatatlannak láttuk őt. Még éjjel kettőkor is tele volt robbanással, energiával.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.