Róbert Bezák volt nagyszombati érseket középiskolai tanárként érte a karantén, és most az online oktatás nehézségeivel küszködik. A bezártság és a társasági élet hiánya nem okoz neki gondot, szerzetesként és főleg az olaszországi bussolengói kolostorban már megtapasztalta, milyen az, amikor az ember a minimumból él, és a pillanatba kapaszkodik.
A hittan és az etika különösen olyan tantárgyak, ahol sokat számítanak a diákokkal való közös beszélgetések. Lehet ezt interneten keresztül művelni?
Nehezen. Hatvanéves vagyok, ez már nem az én világom. A fiatalabbak számára inkább kihívás; én úgy szeretek szólni az emberekhez, ha látom őket. Inkább feladatot adok a tanulóknak, ők kidolgozzák, és elküldik nekem, aztán e-mailben vagy telefonon értékelem. Például azt ajánlottam nekik, hogy olvassanak: a keresztényüldözésekről, a keresztes hadjáratokról, az egyházszakadásról, és gondolkodjanak el, hogy az élet mindig gondokkal, bajokkal és bizonyos időközönként nagy megpróbáltatásokkal is járt.
Komolyan veszik a feladatokat?
Meglepően igen. Azt hiszem, soha ennyire nem tudatosították diákok tömegei, hogy valóban maguknak tanulnak, mert az ellenőrzés minimális. Többen be is vallották, hogy a legnagyobb kihívás számukra a saját lustaságuk legyőzése.
Arról is beszámolnak önnek, hogyan viselik a bezártságot?
Most kezd nehéz lenni a dolog, mert már több mint egy hónapja egész családok naphosszat együtt vannak, és folyamatosan alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Ehhez nem szoktak hozzá, hisz mindenki ment a dolgára, csak esténként vagy hétvégén voltak együtt, sokan akkor sem. Most viszont minden tevékenységüket össze kell hangolniuk. Különösen nehéz a kisgyermekes pedagógusoknak, akiknek délelőtt a gyerekeik is tanulnak, és nekik is tanítaniuk kell, de emellett még a háztartási teendőket is el kell látniuk, mert hiszen otthon vannak. Most jövünk rá, milyen nehéz, ha az életünk eddig elválasztott részei összefolynak.
Róbert Bezáknak, a magánembernek mi a legnehezebb most?
Az, hogy nem lehetek hasonló korú és érdeklődésű emberek között. Idős szüleimmel töltöm a napokat, de ez már folyamatos gondoskodást jelent, nem együttműködést, beszélgetéseket. Úgyhogy nem is zárhatom magamra az ajtót, hogy én most tanítok, megoszlik a figyelmem: hiszen egy térben vagyunk. Úgy tekintem, most ez a dolgom, és nem gondolkozom azon, mennyire szűkek a lehetőségeim. E tekintetben jó előkészület volt számomra a szerzetesi lét, mert ott sincsenek naponta új élmények és benyomások. Bussolengóban pedig, ahol a leváltásomat követően éltem egy évig, kifejezetten meg kellett tanulnom, hogy a semmiből töltsem meg tartalommal a napjaimat, mert nem volt semmiféle feladatom. A többi, nálam jóval idősebb szerzetessel javarészt csak az étkezések alkalmával találkoztunk. Egyhangú élet volt; akkor értelmetlenül elvesztegetett időnek is tűnt, de most sokat segít ez a tapasztalat, mert megtanultam alázattal elfogadni a saját tehetetlenségemet. Látom, hogy némely papok a tilalom ellenére is nyilvános miséket tartanak, a hátsó ajtón engedik be a híveket, mert nem képesek elfogadni, hogy valami ne úgy legyen, ahogy megszokták.
A húsvétot nagyon csendesen ültük meg, és biztosan sok ünnepi alkalom marad még el az emberek életében. Erre hogyan lehet felkészülni?
Az ünnepet mi teremtjük meg magunknak, magunkban az elmélyüléssel, az előkészületekkel, azzal, hogy a környezetünket rendbe tesszük, kicsinosítjuk. Megadjuk a módját akkor is, ha senki sem látja. Nem olyan az egész, mint amikor sokan osztozunk az örömben, mégis más, mint a hétköznapok. Ez most, amikor az egyformaságtól alaktalanná válik az idő, különösen fontos. Egyébként mitől is volna hétnapos a hét, amikor a vasárnap ugyanolyan, mint a hétfő vagy a kedd?
Talán attól, hogy megnézzük a tévében a misét?
Ha nem érezzük mi is másnak azt a napot, akkor a mise is csak egy a sok tévéműsor közül. A katonaságnál tapasztaltam, hogy a nem hívő társaim számára a vasárnap volt a legrosszabb, legunalmasabb nap, mert nem tudtak mit kezdeni magukkal. Ha nem vigyázunk, könnyen ilyenné válhat a karanténban töltött idő, és kár lenne így elvesztegetni heteket, hónapokat az életünkből.
Ebbe a lapos, szürke unalomba bele lehet süllyedni, vagy annál inkább örülünk majd, ha végre emberek közt megtarthatjuk az ünnepeket?
Félő, hogy ha ez sokáig fog tartani, sokan beleszoknak ebbe a tespedésbe, főleg, ha elveszítik a munkájukat. El lehet szokni a társaságba, templomba járástól is, mert az ember rájön, hogy mindezek nélkül is lehet élni, fel sem kell öltözni, semmiféle igyekezet nem kell. De hiszem, hogy többen vannak, akik most tudatosítják, mennyire szükségünk van egymásra, mennyire fontos, hogy együtt legyünk.
Megváltoztathatja ez az időszak a hit megélését is?
Az, hogy most a papok online miséznek, az interneten kommunikálnak a hívekkel, kényszer szülte megoldás, de ha normalizálódik a helyzet, kitisztulhat a dolog, és megmarad belőle az, ami jó. A személyes részvétel mindig hozzáadott értéket fog képviselni, de a papok megtanulhatják, hogy a technológia által a betegekhez, öregekhez, távol élőkhöz is eljuthatnak. Megfelelő alkalom ez arra is, hogy egyedül vagy családon belül is képesek legyünk elmélyülni, imádkozni, olvasni a Szentírást anélkül, hogy mindig animátorra volna szükségünk hozzá. Azok számára, akik szeretnének tenni valamit a lelki épülésükért, komoly lehetőségeket rejt ez az időszak, azok pedig, akiknek csak hagyományt és szokást jelentett a vallásgyakorlás, még közömbösebbek maradnak. Mint ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk: Akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.
Most tán még szembetűnőbb, mennyire nincs hagyománya annak, hogy a hívők aktív részesei legyenek a helyi plébániai közösség életének. Miért van ez így?
Mert Szlovákiában általában úgy működik a katolikus egyház, hogy a papok elvégzik a kánon és a hierarchia által megszabott szolgáltatást, a híveknek pedig nincs beleszólásuk abba, mi hogyan történik. Azon a kevés településen, ahol a papok képesek voltak aktív közösséget kialakítani, ma is megtalálják a módját, hogyan tartsák a kapcsolatot, éljenek hitéletet, segítsenek a rászorulókon.
Szakemberek is sokat beszélnek arról, hogy a világ nem lesz már ugyanolyan, mint ezelőtt volt. Lehet akár jobb is, legalább egy ideig?
Azt gondolom, sokkal jobban fognak aggódni az emberek, ha azt fogják hallani a hírekben, hogy valahol felütötte a fejét valamilyen járvány. Ugyanúgy, mint ahogy a holokausztot megélt zsidók érzékenyek a nacionalizmus minden megnyilvánulására, ahogy a szüleink nem pazaroltak, mert tudják, mi az az ínség. Most mi is a saját bőrünkön tapasztaljuk, mit jelent a globális világ, hiszen két hónapja még nem is hallottunk Vuhanról. Ezentúl ha bárhol bármi történik, tudni fogjuk, hogy minket is érinthet. Ez akár a javunkra is válhat, ha megtanulunk előrelátók, szolidárisak lenni. Hogy jobbá válunk-e, az attól is függ, milyen hosszú ideig fog tartani, és mennyire súlyosan érint bennünket.
Az interneten olyan véleményeket is olvasni, még papoktól is, hogy ez Isten büntetése rajtunk. Mi a véleménye erről?
Isten szabad akarattal ajándékozott meg bennünket, ha rossz történik is velünk, mindig tehetünk valamit, hogy segítsünk magunkon. Ebben az esetben is sokáig elhallgatták a kínaiak, milyen veszélyes vírusról van szó, az orvost, aki elsőként figyelmeztetett rá, megbüntették, sokan eltitkolták, hogy fertőzöttek lehetnek. Ezért számomra inkább az a kérdés, nem mi magunk vagyunk-e azok, akik a viselkedésünkkel előidézzük a rosszat. Semmiképp nem Isten büntetését látom a történtekben, inkább lehetőséget, hogy belássuk, mennyire törékenyek vagyunk. Már-már ott tartottunk, hogy elhittük, urai vagyunk a létnek, mindent ellenőrzésünk alatt tartunk, kitolhatjuk az emberi élet határát, és lám, most itt állunk védtelenül és tehetetlenül egy parányi vírussal szemben.
De a félelem természetes, és érthető, hogy ki-ki a saját mentalitásának megfelelően keres magyarázatot.
Az egyetlen elfogadható magyarázat az, hogy el kell fogadnunk: véges az életünk, és azt az időt kell megtöltenünk tartalommal, amely megadatott. Igen, most történnek szörnyű dolgok, sokaknak a világban arra sincs módjuk, hogy elbúcsúzzanak beteg hozzátartozóiktól, tisztességgel el sem temethetik őket. A leginkább sújtott országokban az orvosok kénytelenek dönteni, kit kapcsolnak lélegeztetőgépre, kit hagynak meghalni. Ez mind súlyos próbatétel, de nem Isten csapása, hanem figyelmeztetés, hogy álljunk meg, és gondoljuk át, hogyan tovább.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/19. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti:❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.