Hunčík Péter tette fel ezt a mondatot kérdés formájában elsőként nekem, majd aggodalmait meg is írta a legutóbbi, húsvéti dupla számunkban. Azzal ugyanis, hogy ennyire bezárult a világ, nemcsak az újságvásárló szokások alakulnak át, hanem szinte minden. Zárva a boltok, az üzemek, a szolgáltatók, utazási irodák, zárva a színházak, mozik, kulturális intézmények, zárva a templomok, a szociális otthonok, szünetelnek az utazások, üresek a szállodák, kempingek, éttermek, kávéházak, gyakorlatilag megállt a világ. Szinte csak az egészségügy dolgozik erején felül, fokozottabb tempóban és felelősséggel, mint bármikor ez ideig. Vagyis éppen ők azok, akik a legnagyobb támogatásra szorulnának, nem valószínű tehát, hogy ők lesznek most a tömeges újságolvasók. A többiek pedig – nagyon helyesen – teszik a dolgukat, ki-ki otthonról dolgozik (mint például mi, újságírók és szerkesztők), vagy nem dolgozik, mert nem tud, de fegyelmezetten kivár (mint a színészek, galeristák, könyvtárosok, fodrászok, kozmetikusok), és lassan felélik a tartalékaikat, és ők is mind, mint mi, most azon törik a fejüket, hogyan menthetik meg a mindennapi kenyerüket biztosító tevékenységüket.
Mi az, ami a Vasárnapot ennyire veszélyezteti, kérdezte Hunčík Péter mozgósító írását olvasva egy Magyarországra származott lelkes olvasónk, támogatónk, önkéntesünk, Ujváriné Császár Éva, akivel a párkányi vásárban tavaly találkozhattak is az odalátogatók. Nem kapja meg a lap az állami támogatást?
Nem. És tulajdonképpen hála Istennek, mert ez is az egyik garanciája annak, hogy nem kényszerül állami utasítások végrehajtására sem. A Vasárnap, mint tudják, már harminc éve a piacból él. A KKA pályázati úton elnyert célzott, egyszeri támogatásain kívül a vásárlói és a hirdetői tartják fenn. Most viszont, hogy a hirdetők is otthon maradtak, visszavonták a megrendelt reklámokat is, hiszen okafogyottá váltak. A vásárló olvasóink pedig egyedül nem tudják fenntartani ezt a minőséget ezen az áron, legalább háromszorosát kellene fizetniük a Vasárnapért, hogy úgy-ahogy szinten maradjon, vagy háromszor ennyien kellene, hogy megvegyék. Nálunk már elkezdődtek az óvintézkedések, két munkatársunk fél munkaidős lett, kénytelenek vagyunk megválni nagyra becsült nyelvi szerkesztőnktől, és magunk elvégezni az ő munkáját is, ugyanakkor belső erőből megoldani a lap tartalmának elkészítését. Mert nem elsősorban e maroknyi csapat maroknyi fizetéséről van szó, hanem arról, hogy továbbra is finanszírozni tudjuk a papírt, a festéket, a nyomdászt, a csomagolót, a terjesztőt, az elárusítót vagy a postást, aki a legszerencsésebb esetben házhoz viszi.
Ám mielőtt még belegondolhattam volna ennek a láncreakciónak a súlyos következményeibe, és elmerülhettem volna bennük, a szolidaratásnak és a segítő szándéknak olyan váratlan szeretethulláma zúdult rám, hogy ilyet még hollywoodi cukormázas filmekben sem látni. Kezdtek szállingózni az Én most akkor előfizetem kezdetű megkeresések. Egyszer csak külső munkatársaink kezdték sorban jelenteni, hogy ők bizony lemondanak a honoráriumukról, és továbbra is segítik a munkánkat. Ez olyan nagy megtiszteltetés, akkora elismerés egy újságnak, egy szerkesztőségnek, hogy mindenképpen meg kell osztani az olvasóival is. Kétszer ad, ki gyorsan ad, ismerik a mondást, ugye? Mi most a saját bőrünkön meg is tapasztalhatjuk. A Vasárnap szakmailag is nagyszerű külső munkatársai az első támogatóink. Álljon itt tehát az ő nevük:
Álló Gabriella, Benkő Tímea, Benyovszky Adél, Benyovszky Mánya Ágnes, Bolemant Lilla, Bott Lívia és a Minority Kids projekt, Csanda Gábor, Gábor Bertalan, Hunčík Péter, Lánczos Andrea, Nagyné Czirfusz Éva, Nagy Zsófia, Marosz Diána, Mohai. V. Lajos, Montorffy Letti, Rajczi Emília, Süll Tamás, Szalay Zoltán, Z. Ballai Zoltán.
Nekik, a régi és új előfizetőinknek, minden egyes vásárlónknak köszönjük.
Lesz Vasárnap.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.