Soltész Árpád, a Disznó szerzője: „Azt hittük, demokrácia, de maffiaállamban éltünk”

Amikor az önről szóló cikkeket nézegettem az interneten, az elsők között ugrottak ki azok, amelyekben különböző konspirációs oldalakon Soros-bérenc zsidónak titulálják. Ez megérinti, bántja?

Nem, dehogy. Zsidó származású vagyok, ez tény, nincs mit szégyellnem. Mindkét részről magyarok voltak és magyar iskolába jártak a szüleim, de ők a saját szüleikkel még németül beszéltek. A nagyszüleim nagybirtokosok voltak, otthon még a német nyelvet használták, a nevelőnőjükkel a franciát, társaságban a magyart, az utcán a szlovákot, és ha valaki a múlt század húszas éveiben megkérdezte volna tőlük, milyen nemzetiségűek, azt mondták volna, hogy német. Az auschwitzi krematóriumban végezték. Velem a szüleim otthon csak magyarul beszéltek, de szlovák iskolába jártam, ezért azon a színvonalon, amelyen szeretném, már nem tudom magyarul kifejezni magam. Fel kell majd újítanom a szókincsemet, mert a feleségem azt szeretné, hogy ha gyermekünk lesz, csak magyarul beszéljek vele. Nagy előnynek és ajándéknak tartom a kétnyelvűséget, és szeretném, ha ez a szép hagyomány folytatódna a családunkban.

A Disznót a választások előtt naponta többször telt házzal vetítették a mozikban, megjelent a könyv második kiadása. Amikor írta, érezte, hogy sikeres lesz? 

Dühömben, elkeseredettségemben írtam, mert úgy éreztem, mást nem tehetek Ján és Martina emlékéért. Amikor belekezdtem, még Robert Kaliňák volt a belügyminiszter, és Tibor Gašpar az országos rendőrfőkapitány, biztos voltam benne, hogy ezt a gyilkosságot soha nem vizsgálják ki. Azt gondoltam, újságíróként talán soha nem fogok tudni annyit az ügyről, hogy riportot írjak róla, de íróként, fiktív történetbe ágyazva megmutathatom az olvasóknak, mi vezetett idáig, milyen környezetben történhetett meg ez a szörnyűség.

A könyvben több szálon fut a történet, mint a filmben, több a szereplő is, de némelyek itt is, ott is könnyen azonosíthatók. Konkrét személyekre gondolt, amikor bizonyos tulajdonságokkal ruházta fel Lolo Wagnert a főmaffiózót, Bobót, a miniszterelnököt, Emát, a szeretőjét vagy Ňuňut, a belügyminisztert?

Minden szereplő kitalált, de több élő, általam ismert személy tulajdonságait és karakterjegyeit viselik. Tudom, hogy az olvasók és talán még inkább a nézők nagyon is konkrét személyekre gondoltak – Wagnernél Kočnerre, Bobónál Ficóra, Emánál Troškovára, Ňuňunál Kaliňákra, de sajnos, ilyenek is többen vannak. Kočner nem az egyetlen professzionális ügyintéző Szlovákiában, a politikában is sokan zsarolhatók, akadnak, akik drogoznak, és még többeknek van kitartott asszisztensük.

A Disznó története annyira szövevényes, a szlovákiai közélet és alvilág olyan mély bugyraiba vezet el, hogy az olvasása közben arra gondoltam, ez tulajdonképpen szakmai memoár. Mindent, amit oknyomozó újságíróként megtudott, de bizonyíték híján nem írhatott meg, most használt fel – ettől olyan plasztikusak a szereplők, hitelesek a történetek.

Ez igaz, azzal a kis helyreigazítással, hogy huszonöt évi újságírói ténykedésemből még könyvtárnyi könyvre tudnék inspirációt meríteni. A koronavírusnak köszönhetően kezdem írni harmadik könyvemet, a Kelet-szlovákiai alvilágról szóló Hús folytatását. Visszatérek a kilencvenes évek végére, és abban bízom, hogy ezt az olvasók is elvont történetként tudják majd olvasni, nem zaklatja fel őket annyira, mint a Disznó. Inkább szeretnék olyan könyvet írni, amely szórakoztatva gondolkodtat, mint olyat, amely sokkol. 

A kettős gyilkosságot követő százezres tüntetések, a köztársaságielnök-választás, a társadalmi hangulat alapján, amely a Disznó sikerén is mérhető volt, sokan azt hittük, a szlovákiai választó igényesebbé vált. A parlamenti választások eredménye azonban mintha nem erre utalna. Ön hogy látja?

Újságíróként hivatásos szkeptikus vagyok, ezért nem ujjongok. De ismerjük be, másként ez a választás nem is végződhetett, mert itt nincs igény a demokratikus elvek alapján működő társadalomra. A liberális pártok ott követték el a legnagyobb hibát, hogy azt hitték, nyitott polgári társadalom nélkül is létezhet liberális politika. Ez nem olyasmi, amit felülről rá lehet tukmálni a választókra. Az emberek most nem több szabadságot, felelősséget és igazságot, hanem bosszút akarnak, és ez a kormány meg fogja adni nekik, mert ez olcsó és gyors megoldás, mást pedig úgysem tud nyújtani. Azt gondolom, hogy a parlament nagyon-nagyon konzervatív lesz, valahol a szélsőségesség határán. A tálib mentalitású ultrakonzervatív katolikusok az OĽaNO padsoraiban remekül szót értenek majd Kotleba képviselőivel. Akár az alkotmányt is megváltoztathatják, és elindulhatunk olyan irányba, mint Magyarország és Lengyelország.

Igor Matovičnak lehetnek ilyen hatalmi törekvései?

Igor Matovič számára nem a pénz a fontos, még csak nem is a hatalom, hanem az, hogy ő legyen a figyelem középpontjában. Ezért bármire képes, még arról az apróságról is hajlamos megfeledkezni, hogy felkészületlen és alkalmatlan a kormányzásra. Attól tartok, nagy gondot fog okozni neki a kormányzás technológiájának elsajátítása, ugyanakkor mindenre képes lesz, hogy ő maradjon az, aki megmondja a tutit. Korai még, hogy előrejelzésekbe bocsátkozzunk, a koronavírus miatt most minden más téma háttérbe szorult, de épp itt és most volna szükség határozott és bölcs döntésekre. Minden téren, mert az élet nem állt meg, ha lelassult is. Mindenesetre ha valaki Boris Kollárral az oldalán akar harcolni a korrupció ellen, az viccnek is rossz. 

Pedig ezt a célkitűzést hangoztatja az új kormányfő a leggyakrabban.

Biztosan komolyan is gondolja, és hála a tömeges megmozdulásoknak meg egyes rendőrök és ügyészek tisztességes munkájának, valami el is indult ezen a téren. Kivizsgálták a gyilkosságot, a korrupt bírák már előzetesben ülnek, másokat megfosztottak a talárjuktól, azt hiszem, intézményi szinten elkezdődött a megtisztulási folyamat. Úgy vélem, annak az elburjánzott, teljességgel ellenőrizetlen korrupciónak, amikor a saját hatalmával mindenki úgy élt vissza, ahogy akart, és annyit kért, amennyit nem szégyellt, vége. Arra számítok, hogy itt is olyan rendszer fog kialakulni, mint Magyarországon, ahol pontosan lehet tudni, kik a mi embereink, ki kivel szemben mit engedhet meg magának, és kinek mivel tartozik.

A kommunizmus hagyatéka, hogy úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk a hatalommal szemben, vagy épp ellenkezőleg, elhittük, hogy ami itt van, maga a demokrácia, és köszönjük szépen, ha az ilyen, akkor nem is kérünk belőle?

Szerintem a legnagyobb gond az, hogy még tíz évig sem éltünk abban a hiszemben, hogy a demokrácián folyton dolgozni kell, és leginkább alulról építeni. 1998-ban, amikor leváltottuk Mečiart, majd beléptünk a NATO-ba és az EU-ba, elhittük, hogy ezzel meg is volnánk. Mi, újságírók sem voltunk elég éberek és kritikusak, sőt sokáig arról győzködtük az olvasókat, hogy az, ami itt van, már nyugati típusú liberális demokrácia. Nem volt az: maffiaállamban éltünk, ahol ugyan négyévente megtartották a választásokat, a hatalmon lévők is váltották egymást, de mind ugyanannak az operációs rendszernek az alapján működtek, amelyet még Mečiar vezetett be. Dzurinda csak a legkirívóbb hibáit tüntette el, hogy kompatibilis legyen az EU-val, Fico pedig felfrissítette, sőt feljavította. Egyedül Radičová akarta az egészet kitörölni és alapjaiban megváltoztatni a rendszer működését – úgy is végezte. Ahelyett, hogy az ő embereiktől a mi embereinkhez vezette volna át a pénzforrásokat, mindenkit elvágott a csapoktól, és ez mindkét tábor számára elfogadhatatlan volt.

De ha ez, ami most van, rossz, és ma már mind tudjuk, hogy az, miért nem a javításán dolgozunk? Miért a populizmus és a szélsőségesség irányába megyünk?

Mert dühösek vagyunk, és azt gondoljuk, hogy egy jó nagyot kellene rúgnunk mindenbe, ami eddig volt. A legnagyobbat pedig bakanccsal lehet rúgni, úgyhogy még gratulálhatunk is magunknak, hogy a választásokat nem Kotleba nyerte. Matovič és Kotleba között ugyanis van egy lényeges különbség. Matovič az állami hatalommal fog visszaélni, de ennek lesznek szabályai, nem fogja lámpavasra akasztatni az embereket. Kotleba a durva fizikai erőszaktól sem riadna vissza, elég megnézni, kiket vitt a parlamentbe.

Matovič ellenzékben maga volt a szabálytalanság és a kiszámíthatatlanság. Mit vár, milyen rendszert fog itt kiépíteni?

Attól tartok, mindazt meg fogja tenni, amit Fico nem mert, mert például nem hitte el Orbán Viktornak, hogy kiépítheti a saját kis diktatúráját az Európai Unió pénzén. Igor Matovič már tudja ezt, mert látja a magyar és a lengyel példát, s tudja, hogy a Brexit után az EU nem fog tengelyt akasztani a V4-ekkel. Az első lépése lesz a kritikus sajtó elhallgattatása, amit most még mézesmadzaggal, az oknyomozó újságírás támogatására létrehozott alappal szeretne elérni. Ha ez sikerülne, egy idő múlva senki más nem támogatná a sajtót, csak az állami alap, és aki a pénzt adja, az a tartalomba is beleszólhat – ezt látjuk Magyarországon. A másik fejezet a kormányon kívüli nonprofit szervezetek likvidálása, mert épp ezek a polgári társadalom formálói. A harmadik lépés, a bíróság feletti hatalom átvétele lesz a legkönnyebb, mert most olyanok az állapotok ezen a téren, hogy ha Igor Matovič bárkire rámutat, és azt mondja, börtönbe vele, a nép tapsolni fog. Egészen addig, amíg ezek az emberek el nem fogynak, és máshol nem kell majd ellenséget keresni.

Komolyan gondolja, hogy lehetnek ilyen tervei, vagy a személyiségéből adódóan fog idáig eljutni?

Inkább az utóbbi. Nem látok a fejébe, de vannak bizonyos személyiségjegyei, amelyeken akkor sem tudna változtatni, ha nagyon akarna. Az egyik ezek közül, hogy nehezen viseli a bírálatot, ezért előbb-utóbb el fog jutni oda, hogy mindenkiben, aki bírálni meri, ellenséget fog látni. Azt nem hinném, hogy különösebb tervei volnának, egyelőre szerintem azt sem tudja, mit kezdjen a hatalommal, de körülötte vannak emberek, akik szívesen segítenek neki, ha részesülhetnek belőle.

Lesz ilyesmire idő és mód, amikor minden a koronavírus-járvány körül forog?

Csak most lesz rá igazán mód, az ilyen helyzet az autokraták álma, mert mindent megtehetnek a közérdekre hivatkozva. Másrészt Igor Matovič kreativitása és határozottsága most jól jöhet, s ha nem csinál nagy hülyeséget, képes lehet arra, hogy helytálljon.

Térjünk vissza a Disznóhoz. A filmbeli kormányfő, aki a nézők szemében Robert Fico, érző lény, akinek még vannak kételyei, tud szeretni, és képes a megbánásra. Fordítsuk meg a dolgot: Robert Fico hasonlít rá?

Azt gondolom, hogy Fico ugyanarra az útra lépett, mint Mečiar. A filmben egy tehetséges, progresszív baloldali politikus pályáját láttuk a felemelkedéstől a bukásig. Marko Igonda nagyon jól személyesítette meg azt a típust, amely önszántából jégre lép, és aztán tehetetlenül csúszik lefelé.

Mit gondol, Fico még visszatérhet a nagypolitikába?

Erre már emberileg nem képes. Ha a mai megnyilvánulásait összehasonlítjuk az öt évvel ezelőttiekkel, látjuk, hogy két különböző személyiségről van szó. Mindenki látja, hogy ez a mostani Fico a bokájáig sem ér annak a profinak, akinek a képességeit akkor is el kellett ismernünk, ha nem értettünk egyet vele. Ez a leépülés már a kettős gyilkosság előtt kezdődött, ismert tény, hogy Fico szeretett volna kihátrálni a politikából és szabadulni mindazoktól, akiknek a lekötelezettje. Annak idején elegáns megoldásnak tűnt, hogy a hátsó ajtón elmenekülhet az alkotmánybíróságra, de ma, mindazok ismeretében, amik azóta kiderültek, azt hiszem, ez katasztrófa volna. Ma Robert Fico már nem a visszatérésért, hanem a túléléséért küzd.

Miért nem tudnak nálunk elegánsan távozni a politikusok? Úgy, hogy előadásokat tartanának, alapítványokat hoznának létre, megírnák az emlékirataikat? Miért dühös és megkeseredett nálunk mindenki, aki elveszíti a hatalmát?

Talán azért, mert nem demokratikus eszközökkel szerezte, és attól tart, hogy miután elveszíti, a szabadságát, vagyonát és becsületét is elveszítheti. Az előző rendszerből örököltük azt a mentalitást, hogy lopni és csalni bűncselekmény, de nem bűn, és végképp nem szégyen. Így aztán amikor itt volt a lehetőség, és a társadalom nem ítélte el a szabad rablást, a gátlástalan alakok kerültek előtérbe, sőt, váltak hősökké. Amíg nem mondják nekik egy jobb étteremben, hogy ott nem foglalhatnak asztalt, vagy egy ismert golfklubban nem lehetnek tagok, addig ez nem is fog megváltozni. De Pozsonyban, ahol már létezik egy réteg, amely a saját tudásával és munkájával szerezte a vagyonát, már látok ilyen irányú előrelépést. Ha olyan szomszéd rendez grillpartit, akiről tudni lehet, hogy nem transzparens módon szerezte a vagyonát, ezek az emberek nem mennek el hozzá.

Ez az értékalapú felfogás hiányzik a politikából?  

Nem csak a politikából: az egész társadalomból, mert a politika a társadalmi igények tükre. Sajnos, ma Szlovákiában az egyetlen olyan párt, amely elvek alapján politizál, és hisz abban, amit el akar érni, a fasiszta Mi Szlovákiánk Néppárt. A többiek gazdasági alapokon működnek, nincsenek valódi elveik, amelyekhez azon az áron is ragaszkodnának, hogy nem részesednek a hatalomból. Mindenki mindenkivel üzletel, és mindenki tudja, kinek mennyit kell meghagyni, amikor ellenzékben van, hogy ő is hagyjon valamit, ha a ma hatalmon lévők oda kerülnek.

Létezik nálunk társadalmi igény arra, hogy másként legyen?

Addig, amíg az orvoshoz borítékkal megyünk, nem róhatjuk fel a politikusoknak, hogy korruptak. Azért nehéz a korrupció ellen harcolni, mert mindkét fél számára előnyös.

Mi a megoldás? Olyan szigorúaknak kell lennünk magunk iránt, hogy már nemhogy előnyt nem nyerünk, de kárt szenvedünk?

Ha becstelen módon juthatunk előnyökhöz, nemet kellene mondanunk. Nemcsak azért, mert zsarolhatóvá válunk, hanem azért is, mert a hallgatag többséget előbb-utóbb bedarálják. Aki nem áll ellen, az tolerálja a jogtalanságot, mert Kotleba, Fico vagy Kollár sem az űrből pottyant ide: őket voltunk képesek kinevelni, ők az ország mentális állapotának képviselői. Ha nem tetszik ez a kép, magunktól kell kezdenünk a változást.

De nem mindenki hős, sőt kevesen képesek arra is, hogy a hősöket támogassák.

Akkor viszont nem érdemelnek mást, mint hogy elviseljék, amit a hatalom tesz velük. Mert itt nem nagy hőstettekről van szó: csak annak a kollégának kell pártját fogni, akit igaztalanul marasztalt el a főnök. Nem kell hálapénzt adni az orvosnak, hogy hamarabb operáljon meg, ne próbáljunk megegyezni a rendőrrel, ha gyorshajtáson ér. Ha ezt elsajátítjuk, akkor egy idő múltán nem kerülhetünk hátrányos helyzetbe csak azért, mert valaki megvásárolta a saját előnyét.

Most a Ján Kuciak Oknyomozó Központ vezetője, rengeteg szaftos információval szembesül. Nem esik olykor kísértésbe, hogy riportokat írjon?

Nem, ezt meghagyom a fiataloknak, akik jobban értenek az adatok gyűjtéséhez és elemzéséhez, mert ma már erről szól az oknyomozás.

Milyen értelemben változtatta meg a Disznó sikere az életét?

Ha magánemberként nézem, csupa kellemetlen élmény ér. Megismernek az utcán, beszélgetni akarnak velem, és én nem tudom, nem azért néznek-e, mert égnek áll a hajam, vagy pedig szorongok, mit kellene mondanom. Nem szeretem, ha a figyelem középpontjában vagyok, pláne, ha dicsérnek. Azt szoktam meg, hogy szidnak; azzal, hogy a magukénak éreznek, meg akarják osztani velem a gondolataikat, nehezen tudok azonosulni. Évek óta rengeteg gyűlölködő üzenetet kapok, ezzel megtanultam élni, a szimpátiát és a dicséretet sokkal nehezebben kezelem.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/15-16. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!❗️

https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene