Kültelki ifjoncként, apja asztalosműhelyének inasaként csavargott valahol a római dombokon, ahol éppen akkor Pier Paolo Pasolini forgatott. Ninetto Davoli tizenöt éves volt akkor. A tanuláshoz nem igazán volt kedve, a csavargáshoz annál inkább. „Minden varázslatszerű benne – írja későbbi mentora, mestere, barátja, elválaszthatatlan társa, az akkor negyvenéves rendező. – A szemébe lógó, képtelenül göndör haja, akár egy uszkár, pattanással teli, mókás arca, kifogyhatatlan vidámsággal teli szemének két félholdja.” Ott és akkor el is dőlt minden. Egy életre. Pasolini haláláig. Ninetto Davolit senki és semmi nem tudta elválasztani rajongva szeretett rendezőjétől.
Nem egész két évvel azután, hogy Pasolini először látta őt, már a Máté evangéliumában szerepelt nála. Addig soha senkinél, hiszen még csak a közelében sem járt a színészi pályának. Fúr, farag, gyalul, fényez apja műhelyében, aki egy népes calabriai parasztcsalád tagjaként került Rómába. Calabria még ma is őrzi a görög civilizáció nyomait, lakosainak ereiben pedig nem akármilyen vér folyik. Gyermekéveit Ninetto – eredeti nevén Giovanni – is ott tölti. Az atyai döntés nyomán költözik a família a fővárosba.
Nem részesült csiszolt nevelésben a fiú, ő is úgy nőtt fel, mint a bátyja, szabadon, a saját törvényeitől vezérelve. „A tánca is olyan volt, mint egy barbár tánca – írja Pasolini –, úgy dobbant a sarkával, mint most az őskori, pucér dinkák Dél-Szudánban.” De épp ez az ősi erő, ez a szemérmetlen kitárulkozás és az a bizonyos varázs vette le a lábáról az akkor már épp elég szépet és bizsergetőt látott rendezőt, aki szinte megittasulva az ifjú varázsától egész életre szóló belépőt adott neki filmes világába. A Máté evangéliumában eljátszott pásztorfiúszerepe után egyre nagyobb és egyre komolyabb feladatokkal bízta meg. A Madarak és madárkák című filmjében már a legendás olasz nevettető, Toto partnere. Mindketten az ártatlanság megjelenítői a történetben – apa és fia a szemünk előtt kezd öntudatra ébredni. Ugyanez a komikus duó élteti A Föld a Holdról nézve és a Mik azok a felhők? című rövidfilmeket is. Az előbbi egy groteszk mese, az utóbbi két marionettfigura filozofikus abszurdja.
Pasolini profi színészt farag belőle. Sorra kapja tőle a szerepeket. Hol egy rafinált kisembert, hol egy nőcsábászt, hol egy nagy kópét játszik nála. Az Oidipusz királyban ő a hírvivő, a Teoremában a postás, egy nagypolgári család felforgatott életének megfigyelője. Utolérhetetlen báj és gyermeki naivitás. Egy felelőtlen angyal könnyed szárnyalása. Énekelve, dúdolva, fütyörészve sétál be Az élet trilógiájába, ahogy Pasolini nevezte a hetvenes évek első felében készült alkotásait. A Dekameronban egy sorozatosan átvert római fiatalember. A Canterbury mesékben egy mindenki eszén túljáró, csetlő-botló léhűtő. Az Ezeregyéjszaka virágában vágytól megrészegült, két nő közt őrjöngő díszhím. Karizmatikus jelenléte a film egyik legnagyobb erénye.
De ugyanilyen erősen van jelen Pasolini életében is. Színésze, munkatársa, útitársa, imádott Pinocchiója. Magával viszi Észak-Afrikába, a Közel-Keletre. A legszívesebben egy lépést sem tenne nélküle. „A legjobban azokat szeretem, akik lehetőleg az elemi iskolát sem járták ki, az egészen egyszerű embereket. És ezt nem a hatáskeltés miatt mondom: azért mondom, mert a kispolgári kultúra, nálunk legalábbis, de Franciaországban és Spanyolországban is mindig romlottá és tisztátlanná teszi az embereket.”
Ez a válasz a „miért?”-re. Hogy mit szeretett olyan nagyon Pasolini Ninetto Davoliban. Ezt. A romlatlanságát. A tisztaságát. Amit akkor is látott benne, amikor a Máté evangéliumának forgatására épp ő hozta ki a rácsok mögül, mert a vele egykorú cimborái súlyos csínytevésbe rángatták Ninót. Soha többé nem volt rendőrségi ügye a fiúnak. Pasolini gyorsan talpra állította. Élete hűséges barátját találta meg benne.
Pier Paolo Pasolini 1975-ben gyilkosság áldozata lett Róma ostiai tengerpartján. Holttestének azonosítására Ninetto Davolit kérte fel a rendőrség.
Amikor a színész Jancsó Miklóssal forgatott A zsarnok szívében, Pasolini már nem élt. De ő mutatta be magyar kollégájának, Jancsó római tanulmányútja idején. Ez volt a második filmszerepe, amelyet külföldi rendezőtől kapott. Ezt megelőzve 1974-ben az orosz Eldar Rjazanovval dolgozott az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című habkönnyű vígjátékban. 1985-ben a német Angelika Weber nemzetközi sztárgárdával – Matthieu Carrière, Mario Adorf, Ernyey Béla – forgatott Marie Word című filmjébe kapott meghívást. Legutóbb Abel Ferrara, a Rómában élő amerikai rendező Pasolini című játékfilmjében láthattuk Epifanio szerepében, aki a betlehemi csillagot követi a termékenységünnepre készülő Szodomába. A szolgáját alakító Riccardo Scamarcio egyben a fiatal Davolit is hozza a filmben.
Csendes, nyugodt életű utca a Via Principe Amedeo Róma szívében, hárompercnyi gyaloglásra a Termini pályaudvartól. Kisboltok, buja udvarokban megbúvó, pár szobás szállodácskák, tízlépésenként tenyérnyi kávézók. Közülük az egyikben ülünk Ninettóval. Bár dél felé jár az idő, még mindig csak mi adunk munkát a felszolgálónőnek, errefelé ilyenkor még alig akad vendég. Majd később, pár óra múlva. Ninetto robogóval érkezett a Cinecittà zónából. Ott lakik évtizedek óta, a Tiberis közelében. Fürtjeinek csigagöndörsége semmit sem változott, csupán az olajos fekete szín fordult hófehérbe. Hangszíne, mosolya, derűje a régi. A zsarnok szíve vérbő csepűrágója első látásra felismerhető benne. Nem kell őt körbeudvarolni, elég letenni elé egy régi fotót Jancsó Miklós filmjéből, máris áthajol az asztal fölött ölelésre tárt, erős karjaival.
Kedves volt, és készséges, ideális játszótárs, mesélték magyar kollégái, minden rendezői kérést teljesített, még apró ötletekkel is előállt, ami nem mindig jellemző a külföldi sztárokra. Nyitottságával, közvetlenségével gyorsan belopta magát a stábtagok szívébe. Ön hogyan emlékezik a budapesti forgatásra?
A partnereim nevét sajnos már elfelejtettem, pedig nagyon nagy színészek voltak. De mindazt, amit velük és Jancsóval éltem meg, csodás emlékként őrzöm. Nagyon örültem, hogy Magyarországon forgathattam. Mint sok minden mást, Jancsót is Pier Paolónak köszönhetem. Jancsó az idő tájt itt élt Rómában az akkori párjával, Giovannával. Sokszor találkoztam velük, mert Pier Paolo szerette őket. Igen, lelkesen vettem részt a budapesti forgatáson. Nagyon tetszett, sőt mi több, magával ragadott Jancsó rendezői stílusa, filmezési technikája. Nekem teljesen új volt a munkamódszere. Egy hétig mást sem csináltunk, csak próbáltunk. Mintha színházban dolgoztunk volna, de ez már díszletben történt, a filmgyár stúdiójában. Tizenöt perces jeleneten dolgoztunk, s amikor már mindent tudtunk színészileg is, technikailag is, az egészet egyszerre felvette az operatőr. Óriási tapasztalás volt ez számomra. Olaszországban senki nem forgatott úgy, mint Jancsó, és ma sincs ilyen rendező, aki ezt a módszert követné. Szóval nagyon jól éreztem magam Budapesten, bár eleinte zavart a nyelvi akadály. Mindenki magyarul beszélt körülöttem, amiből sokáig egyetlen szót sem értettem.
Abel Ferrara Pasolini-filmjéről mi a véleménye? Hitelesen adja vissza Pier Paolo életének utolsó 24 óráját?
Túl rövid, túl tömör, túlságosan szűkszavú film ez. Nem tükrözi az igazi Pasolinit. Amikor a forgatókönyvet írta a rendező, sok mindenben kikérte a véleményemet, meg is egyeztünk bizonyos dolgokban, a végén mégis a saját feje után ment. Ez nem lett volna baj, ha a végeredmény igazolja őt. Sajnos nem ez történt. Személyes kapcsolatban voltam Pier Paolo édesanyjával, unokatestvéreivel, a barátaival. Tudom, mi hiányzik a filmből. Az ő meglátásuk, pontosabban az ő tisztánlátásuk. Az olaj című könyvből sem a legköltőibb részeket választotta ki Ferrara, hanem azokat az epizódokat, amelyekről úgy gondolta, fel tudja velük dobni a filmet. Sokszor éreztem azt, hogy rossz fénybe állította Pasolinit. Egyedül Willem Dafoe-tól voltam elragadtatva.
Aki nemcsak remekül játszik, hanem még hasonlít is Pasolinira.
Elállt a lélegzetem, amikor megláttam őt a vásznon. Rendkívüli, fantasztikus, hatalmas színész. Nagyon kedves ember.
Tudom, hogy segítette őt az alakításában. Kölcsönzött neki néhány ruhadarabot, amelyeket Pasolini halála után magához vett, és mind a mai napig ereklyeként őrzi valamennyit.
Szépen, rendben, összehajtogatva vagy fogason lógnak a szekrényemben.
Foglalkoztatja még a gondolat, hogy miképpen alakult volna a sorsa, ha nem találkoznak?
Választási lehetőség nélkül maradtam volna apám asztalosműhelyében. Ez kétségtelen. Nemcsak nekem volt különös, hogy színész lett belőlem. A családom számára is fontos volt, hogy én többre vittem. De soha nem tagadtam meg őket. Nem felejtettem el, honnan jöttem. Büszke is vagyok rá, hogy minden bútort, ami a lakásunkban van, a két kezemmel én készítettem. Ma is gyakran ezermesterkedem, ha úgy tartja kedvem.
Pasolini tehát még mindig él a szívében.
Igen, nem csak a szekrényemben. A szívemben is.
Milyen volt az a bizonyos utolsó közös vacsorájuk a Trattoria Pomidoróban, ahonnan Pasolini előbb a Termini pályaudvarhoz hajtott, hogy gyors társra találjon, majd az ostiai tengerpartra vitte őt, ahol mások végeztek vele?
Nem tudok sokat mondani arról az estéről. Olyan volt, mint bármelyik másik. Az volt a kedvenc éttermünk, vittem magammal a feleségem és a két fiamat is. Ettünk, beszélgettünk, aztán ciao, ciao! Azzal búcsúztunk egymástól, hogy akkor holnap találkozunk. És történt, ami történt.
Nem érzi néha, hogy légüres térben mozog nélküle?
Az űrt azután éreztem, hogy meghalt. De évekig. Ettől az érzéstől nehéz volt szabadulni, de inkább arra gondolok, mennyi mindent kaptam tőle, milyen sok dologra nyitotta fel a szememet. Hogyha ő nincs, akkor én sem az vagyok, aki.
Mindketten szenvedélyesen fociztak.
Ez is erős kapocs volt köztünk. Sokszor még sötétedés után is képesek voltunk focizni kint, a tengerparton.
Pasolini halála után sokat kellett várnia az újabb filmes ajánlatokra?
Nem álltam ki a világ elé, hogy hívjatok filmezni, tévézni, de nem is kellett, mert még válogathattam is a felkérések között. Ma is ezt teszem. Válogatok. Ha tetszik a szerep, elvállalom, ha nem, mehet, elengedem. Mostanában főképp sorozatokba hívnak. Egyetlen napra sem hagytam abba a színészetet. Azt viszem tovább, amit Pier Paolótól kaptam. A mai napig úgy próbálok élni, ahogy tőle tanultam. Arccal az emberek felé. Őszintén. Bátran.
A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/15-16. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.