Olyan időket élünk, amilyenek a mi generációnk életében még nem voltak. Vannak ugyan, akik megéltek egy világháborút, komoly forradalmakat, kijárási tilalmakat, de olyan, hogy magától vonuljon valaki a négy fal közé, amikor odakint rügyeznek a fák, és láthatóan nem hullanak a bombák, nem süvítenek a lövedékek, még nem volt. Hogy az emberek a többiek érdekében és védelmében önként vállalják a magánzárkát, hogy ne találkozzanak szeretteikkel, ne ölelhessék meg szüleiket, gyermekeiket, ilyen még nem volt. Nem is tudom, mit lehet, kell ilyenkor írni. Vicceset? Komolyat? Megnyugtatót?
Kezdeném a viccessel, hiszen, ha valamikor is, most aztán igazán olyan szükségünk van a humorunkra, mint egy falat kenyérre. Még egy hete sem voltunk kényszermagányban, amikor felhívott Laci (Szabó G. László kollégánk, akinek lételeme és munkaeszköze az utazás), és kétségbeesett hangon azt mondta: Én ezt nem fogom bírni, most olvasom, hogy nem két hét, hogy ez száz napig is eltarthat. Györgyi, kiszámoltam, a száz nap, az több mint három hónap! Hát én itt úgy meg fogok hízni, hogy ki sem férek az ajtón! Hisz már ebben a pár napban is állandóan azon töröm a fejem, hogy mit ehetnék. Felkelek reggel, és reggelizem, de már arra gondolok, mit fogok tízóraizni, mikor ebédelhetek végre, és közben is csak nyitogatom a hűtőajtót, hogy mit kaphatnék be. Édeset már ettem, savanyút már ettem, sósat ettem, mit egyek most? Este kilenckor meg rám tört a vágy, hogy savanyú cukrot szopogatnék. Érted? Savanyú cukrot. Negróm van itthon, de nem Negrót szopogatnék, hanem savanyú cukrot. Most mit csináljak? Aztán meg hogy de innék egy kis rozét! Én! Aki nem iszom, ezért nincs is itthon semmilyen italom, most jaj de meginnék egy korty rozét! Hát hova fog ez vezetni, Györgyi? Nem tudom, Laci, mondtam neki kacarászva, mindenesetre én is tartok ettől, te legalább vékonyka vagy. Aztán eltelt az első munkahét, arról beszámoltam itt Önöknek, most telt el második, és egyelőre két kilót fogytam, mert nemhogy időm nincsen enni, egyenesen hányingerem van már a rengeteg levélírástól, cseteléstől, képernyőre bámulástól. Úgyhogy lehet ennek még egy alakformáló hozadéka is, és még a Schobert Norbert meg a felesége sem kellenek hozzá.
Komolyra fordítva: a vicces helyzetek közt a létünk a tét. Elsősorban az egészségünk, rögtön utána a létfenntartásunk, ami munkahelyeket jelent, és ami a magyar nyelven megjelenő sajtónkat jelenti. Mert az a száz nap egyszer el fog múlni, akkor is, ha kétszáz lesz belőle, akkor is, ha ötszáz (ez nem a pánikkeltés, Laci, ne félj, ez csak egy példa!), mindenki előbújik a magánmagányából, és az, hogy mit talál a meggyógyult világban, csak azon múlik, hogy most mennyire előrelátó, önfeláldozó és szolidáris. Például hogy talál-e még Vasárnapot, az csakis azon múlik, hogy ebben a korlátozott időszakban is beszerzi-e valahogy. Ebben mi úgy tudunk segíteni, hogy megmutatjuk, hol kapható azokon a településeken, ahol a posta már nem árusítja. Meg úgy, hogy átmeneti időre is előfizethetővé tettük, mindkét információt, felhívást itt találják, ebben a lapszámban.
Megnyugtató dolgok is történnek, olyanok, amelyek egyenesen meghatnak bennünket. Például a külső munkatársaink zöme azonnal felajánlotta, hogy lemond a(z egyébként sem magas) honoráriumáról, ami egy ideig lehetővé teszi, hogy a szerkesztőség teljes számban végezhesse a munkáját. Például jelentkeztek olyan olvasóink (nem egy, nem kettő), akik biztosítottak arról, hogy az elkövetkező időszakban két-három példányt is vesznek a Vasárnapból, és odaajándékozzák valakinek, aki ezt nem teheti meg. Én meg ülök könnybe lábadt szemmel, és arra gondolok, hogy Istenem, tényleg bajban ismerszik meg az igaz barát, és hogy az annyira rongyosra emlegetett, kárhoztatott mai rohanó világunk is ismeri, elő képes venni a szolidaritást. Hát ez, ez az igazi összefogás! És akkor még nem említem Hunčík Péter kezdeményezését, aki gyűjtést indítana a Vasárnap fenntarthatóságáért saját felajánlással, felhíva erre mindazok figyelmét, akik közösségünkben nőttek nagyra, és megtehetik, hogy egy piacról élő, más által nem támogatott lapot átsegítsenek a nehéz időszakon. De persze, ezt megírja ő maga.
Legközelebb.
Hány VASÁRNAP lesz még ilyen magányos?
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935–1946
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/14. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.