Nem buliban, nem bálban roptam a táncot, soha nem szerettem ilyenekbe járni, a lábam sem áll rá mostanában már a táncra. Csak úgy itthon. Mérgemben vagy jókedvemben. Az elmúlt hetekben épp farsangiasan.
Mentem a boltba kenyérért, egyebekért. Mi a fene van itt, mondom, szilveszterkor tán vitustáncot jártak az árcédulák? Nem, kedves, mondja a boltoskisasszony, áremelések voltak. Ekkorák, kérdem, térek még kettőt a pultok között, kijövök üres szatyorral. Hú. Azért ezt majd még meg kell emésztenem, de mit fogunk enni, ballagok haza elszontyolodva. S máris jött az első ihaj-csuhaj, a nekem mindig nevetséges úgynevezett pozitív gondolkodás. Röppentem ám táncra azonnal, hiszen most az úgynevezett negatív gondolkodás jót hozott, s ez kacagtatott. Az ünnepek előtt pánikrohamom szokott lenni, hát alaposan bespájzolok, lefagyasztok, elteszek, dugdosok, hogy éhen ne haljunk a pár ünnepinek nevezett napon, s íme, most volt ám nekem annyim, hogy két hétig sem kellett a bolt megbuggyant árcéduláit mustrálnom. Farsangoltam.
A járdán meg találtam egy egycentest, jó lesz szerencsepénznek, mondom, akkor ma már el sem fogok esni a csúszós úton. Mert a csúszós meg csak meglepett minket a tél nélküli télen. Napokig izgultam, néztem ki az ablakon hajnalonta. Deres, jeges, csúszós volt a járda, az országút. Elképzelhetetlen, elviselhetetlen fóbiám a csúszós út. Meg az egerek, a kutyák, a sötét, meg a fóbiák garmadája. A rám bízott fiúcskát meg iskolába kellett vinni. Elindultunk. Hősiesen kapaszkodtam K.-ba, mintha én bátorítanám, a sószóró fiatalember meg figyelt. Valahogy eljutottunk az iskoláig, de hogy megyek haza? Nem, nem megyek haza. Képtelen vagyok lépni. Lecövekeltem, mint egy öszvér, mellettem szinte szaladnak a csúszós úton, a szomszédasszonyom is biciklivel ment reggel, a lángosom meg bedagasztva, villant át a fejemen. Mit tegyek, hogy lesz ez? A fiatalember meg, a sószóró jön felém, az előbb is láttam, hogy bajban van, mondja, csak jöjjön, átvezetem. Szabadkozom, köszönöm, szégyenkezem, utálom magam. Hiszen a régi cipőm remek talpa nem csúszik, normális embernek nem csúszik. Fóbiás vagyok. Most már betegesen, gondolom. A következő átjárónál iskolásokat kértem meg, olyan készségesek voltak, hogy azonnal szerettem az egész világot. A következőnél meg egy fiatalasszonyt, aki munkába sietett, de megtette, átkísért, végre fűre léptem, csak hazatántorgok innen már. Így ment ez pár napig, de jött a pozitív, hogy hiszen el sem estem, a derekam, a fájós lábam sem állt be még, akkor hát csak farsangolok egy vidámat. Egy olyan jót nevess a gügyeségedenfélét.
Ja, a mosógépem meg pár nappal karácsony előtt mondta ki, hogy elég, ő bizony nem pörög tovább, elvégre tizenöt évig gürcölt. Lepedőkkel, hatalmas törölközőkkel futottam a víz elé, amit az alján kiöntött, nehogy a lépcsőházat is eláztassam. Sebaj, mondom, mosok kézzel, amíg kivárok egy jó akciós vásárt, vizet biztosan spórolok a pozitív gondolkodás szerint, nem használok annyit, mint egy mosógép, s máris farsangolok.
S ahogy írom e humorosnak szánt mondatokat, egyszerre jön egy üzenet, a tündéri A. írta egy többszörösen sérült csodaemberek intézetéből. Hogy D., akinek a valahai gyerekotthonban én voltam az „anyukája”, végre „ébredezik”. Legutóbb, amikor meglátogattam, mélyen önmagában volt, így szokott lenni akár évekig is, most meg ébredezik, írja A., akkor majd elmegyek hozzá megint, megnézem, mit rajzolt, mert rajzolni annyira, de annyira szeretett mindig, s ha „ébren” volt, csak úgy dőlt belőle a humor. Szükségem van rá.
Hát, idén is kifarsangoltam magam.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.