Egy síron túl is tartó szerelem naplója

Kenyerem javát megettem, de könyveink javát még nem sikerült elolvasnom. Azt hiszem, egyikről-másikról már lemondhatok. Mégis előfordul, hogy a könyvesboltban nem tudok ellenállni egy-egy kötetnek. Megszólít, egy kicsit mintha kijjebb csúsztatta volna valaki, aki vagy beleolvasott, vagy csak a helyére tette, amikor a könyveket rendezgette. Persze az is lehet, hogy csak én képzelem, ezzel magyarázom a bizonyítványomat, hogy már megint egy új könyv, mikor még a régieket sem vettem sorra. A polcaink roskadásig tömve, nem biztos, hogy ott találok helyet, de úgyis magam mellé teszem, legalábbis a lehető legközelebb az ágyamhoz. És amint hazaérek, semmi másra nem gondolva (olyan piti tennivalókra, mint a főzés-mosás-vasalás-takarítás) azonnal olvasni kezdem. Így jártam Szabó Magda naplójával, melyet imádott férje, Szobotka Tibor halála után kezdett írni, és 1982. május 25-től 1990. február 27-ig vezetett.

Jó néhány évvel ezelőtt majdnem találkoztam vele. Szabó Magdával. Majdnem. Egy olasz könyvkiadó és a magyar irodalmat olaszra fordító esküvőjére voltunk hivatalosak. Annál a kiadónál jelent meg a férjem könyve is. Jézusmária! – sikoltottam fel, magamban, és azt hittem, az arcom kicsattan a boldogságtól, de állítólag olyan szenvtelen arcot vágtam, mint szoktam, mint aki számára nem létezik öröm, fájdalom, csak a közöny (igen, egy időben Albert Camus volt a kedvenc íróm). Közben a szorongás is fojtogatott. Nem tudtam, hogyan kell viselkedni olyan helyzetben, amikor az ember az egyik kedvenc írójával találkozhat, amikor az író egyúttal civil is. És ott ül testközelben, sőt, ha kivárom a megfelelő pillanatot (ha egyáltalán van, lesz megfelelő pillanat, kiérzem-e, vagy jó szokásomhoz híven belerondítok), tán szóba is áll velem. A sors persze fogta magát, és jól megoldotta a dilemmámat. Szabó Magda megbetegedett. Téblábolhattam céltalanul.

(Egyszer sikerült, a számomra legesleggel, a non plus ultrával, az Iskola a határon írójával. A szlovák fordításokat vittük Ottlik Gézának, Budapestre, de köszönte szépen, nem kérte, mondta, hasznosabb, ha Pozsonyban szlovákul olvasó embereknek ajándékozzuk. Végül is igaza volt, nem váza az, nem szobrocska, nem herendi porcelán csésze. Meg sem tudtam nyikkanni. Igaz, egyébként sem tudtam volna, alig hittem a szememnek, és alig láttam őt – influenza, harmincnyolc fokos láz. Hosszú évekig őriztem a lázcsillapító papírját. Tőlük kaptam, egyet azonnal bekaptam, a többit mindenhová magammal vittem, hátha újra belázasodom. Szétporlott. No de hagyjuk a kitérőket. Igaz, jó szolgálatot tesznek, amikor fel kell oldani a feszültséget. Közben jön két hír, két halálhír, a barátnőm anyukája, a nővérem barátnője, aki anyuka – volt? –, az ember akkor lesz igazán árva, ha elveszíti az édesanyját, mindegy, hány éves, és aki már elveszítette az anyját, minél felnőttebb, annál árvábbnak érzi magát.)

Szabó Magda háromszor lett árva. Elvesztette apját, anyját, végül a férjét, élete leghűségesebb, legbiztosabb társát. Mindenben párját – ami kevés embernek adatik meg. A Liber Mortis Szobotka Tibornak állít emléket. Nemcsak a férjnek, hanem annak az írónak, akinek életében nem adatott meg, hogy elismerjék.

jan. 3. Szervusz Nyúl! Olyan borzasztóan sokat dolgoztam, és megint volt beragasztanivalóm. Olyan boldogság, hogy a Csongrád Megyei Hírlap is megírja, hogy milyen nagy író vagy. Ne nevess Csongrádon, így lesz az ember híres, szívem. Most miért nem vagy itt? De hülye kérdés. De mit csináljak, ha olyan rettentően hiányzol.

És aki miatt Szabó Magda, a Kossuth-díjas író örök lelkifurdalással élt, és amikor Szobotka Tibor meghalt, Szabó Magda lelkifurdalása fokozódott. Vajon méltó társa volt Szobotka Tibornak? A Nyúlnak, aki nem halhatott meg, akiről úgy érezte, időnként ott áll mellette, akihez szólt volna, akinek a véleményét továbbra is kikérte (volna) mindenről, akit olyan mérhetetlenül szeretett, hogy nem tudott tőle megválni. Minden bejegyzése fájdalmas sikoly, mérhetetlen üresség. Mihez kezdhet az ember a fele nélkül? De sokszor hallottam, hogy milyen rossz, még veszekedni sincs kivel. És ők nem veszekedtek. Szabó Magda csupán a naplójában kéri számon, hogy tehette vele, hogy itt hagyta, magára.

Még ezt se tudom írni. Minek? Kinek? Valami úgy felborult az életemben, hogy nincs az az isten, aki kiegyenesítse. Te meg csak hallgatsz, nem felelsz Agyigódnak. Rossz, gonosz Nyúl. A múltkor olvastam a naplóban, hogy hányféle becenevem volt, és rettenetesen éreztem magam. Infandum, rex, iubes renovere dolorem. – Kimondhatatlan fájdalom felidézését kívánod tőlem, királyom. (Utalás Aeneas szavaira, melyeket akkor mondott, amikor Dido parancsára Trója pusztulásáról kellett beszélnie.)

És így folyik az életük – felidézve a régi szép napokat, elárulva olyan titkokat, mint a két Nyúl születése.

Nyúl, Nyúl, Nyúl. Emlékszel, hogyan lettünk mi a Két nyulak? Én igen, csak arra nem, ki vette a kis szobrot. Azt hiszem, Te, egy régi húsvétkor. Egy kis porcelán nyúlpárt, egymáshoz simulnak, szemmel láthatólag páni félelemben. „Te, ezek mi vagyunk – mondtam én, ez akkor hiteles portrénk.” Így maradt a Nyuli –Te és a Nyuszkó – én, a két nyulak, akik naponta azt kiáltották egymásnak: „Mi vagyunk a két Nyulak,/--------a hangulat.” A ------ lehetett kérdés: „Ma milyen?”, vagy állítás: „Dermesztő”, „brizáros”, „nagyszerű”, „félárbóc” – amit éppen éltünk. Most mi vagyunk az egy látható Nyulak. Én vagyok az egy Nyulak.

(Szabó Magda – 1917. október 5. – 2007. november 19. Szobotka Tibor – 1913. március 19. – 1982. február 26.)

A szerző az Új Szó munkatársa

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/10. számában jelent meg!