Pár perc az út Alabamától Zselízig – fotelban ülve

Nem kell, kérem szépen, semmilyen ördöngösségre sem gondolni, de bármi hihetetlen, mégis valóban lehetséges az utazás az amerikai Alabama és a szlovákiai Zselíz közt akár néhány perc alatt is. Még csak kis sem kell mozdulni a szobából. Elég hozzá kinyitni az eredetileg ruhásszekrénynek használt bútordarab megfelelő ajtaját, kiemelni az Amerika és a Zselíz dossziékat, felütni őket a megfelelő helyen, és máris megtörtént a virtuális utazás. Láthatjuk az utcákat, a templomokat, azokat az embereket, akiket a képeslapkészítők egykor és mostanság egy pillanatban megörökítettek egy adott helyen, s a képeslap ezután önálló életet kezd. Vándorol a világban, postaládákban lapul, a hátlapra ragasztott bélyeget akkurátusan lepecsételik, majd utazik hajón vagy repülőgépen, hatalmas zsákokban, aztán elosztóban kering, hogy postástáskák rekeszeibe kerülve eljusson a címzetthez. Vagy olyan szenvedélyes képeslapgyűjtőhöz, mint Kiss Dulai Ilona, aki tulajdonképpen egy fotelből mindent bejárni képes világutazó, az utcát ellátó postás kedvence, és szinte már kereskedelmi levelezői szinten vált üzeneteket a világ távoli részein élő, hasonló kedvtelésnek élő gyűjtőtársaival. Ő az, aki idén szeptember 3-án a Szlovákiai Rekordok Könyvébe is belekerült. Akkor 102 677 képeslapot tartalmazó gyűjteményét hivatalosan is a legnagyobb ilyen gyűjteménynek ismerték el Szlovákiában. Ilonka egyedül él Zselíz egyik csendes utcácskájában, ha jó az idő, akkor a kertben dolgozgat, gyümölcsfáit, zöldségeskertjét tartja példás rendben, de nincs olyan nap, hogy ne foglalkozna a gyűjteményével legalább pár órácskát. Ha véget ér a kerti munka, akár egy műszaknyi időt is képes bármikor eltölteni a képeslapok rendszerezésével, a cseredarabok válogatásával, a gyűjtemény karbantartásával.

Egy karácsonyi képeslappal kezdődött

„Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám előbb az Esterházy-birtokon, majd az állami gazdaságban lovakkal dolgozott; négyen voltunk testvérek, három idősebb bátyám után én olyan kis véletlen gyerek lettem. A mi gyerekkorunkban még nemigen volt olyasmi, hogy játékvásárlás, mindent magunknak találtunk ki és készítettünk el. Minden apróságnak értéke volt. Akkoriban, az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején még minden húsvétra és karácsonyra szép számban kaptunk képes üdvözlőlapokat, akkoriban ez még szép szokás volt. Vette az ember a fáradságot, megírta a képeslapot, számba véve a rokonságot, aztán postára adta, és ennek volt jelentősége. Számon tartották egymást az emberek. Nekem kislány koromban megtetszettek a szép lapok, ezért félreraktam őket. Ma már persze nem tudnám megmondani, csak úgy körülbelül, hogy melyek voltak azok, de mindegyik ott van máig a gyűjtemény valamelyik, témák szerint megjelölt irattartójában. Aztán valahogy elkezdtem jobban odafigyelni a képeslapokra. Miután leérettségiztem a gimnáziumban, a sportfogadásnál kaptam munkát, pénzzel, számokkal dolgoztam; lehet, hogy ezért tudok ma is rendszerben gondolkodni, ami nem árt ekkora kiterjedésű gyűjtemény kezelésekor. Aztán valahogy egyre több és több képeslapom lett: ismerősök, rokonok, barátok küldték, hozták őket, majd egyre tudatosabban kezdtem el gyűjteni. Felvettem a kapcsolatot hazai és külföldi gyűjtőkkel, attól fogva már ment a dolog magától. Amikor szeptemberben megkaptam ezt a nekem nagyon kedves kitüntetést, címet, akkor 102 677 darabos volt a gyűjtemény, de az elmúlt két hónap alatt biztos, hogy tovább gyarapodott néhány tízezer darabbal. És a létszámgyarapodásnak csupán a nyugdíj apadása szab gátat” – mondja nevetve Kiss Dulai Ilonka, szlovákiai rekorder.

Valóságban soha nem utazik

Ilonka jó kedélyű, bár nem volt könnyű élete. Mindig sokat dolgozott, szülővárosát, Zselízt rajongásig szerette és szereti. Férjét – aki a képeslapgyűjteményt szintén sokszor gyarapította, hiszen gépkocsivezető volt – sajnos korán elvesztette. Egyébként, míg ő a képeslapok színes oldalát figyelte, férje a hátoldalakra írt szövegeken mulatott olykor nagyokat. Ilonka a férje tragikus halála után évekig egyedül élt, majd bátyja egy kiskutyával lepte meg. Pamacs 15 évig volt hűséges társ, fényképe ma is ott van a lexikonok, atlaszok előtt. Mert bizony egy ilyen gyűjteményhez szükségesek a segédanyagok. Lexikonok, atlaszok, szakkönyvek, útleírások. Ezek segítenek besorolni azokat a képeslapokat, amelyek a világ minden részéről – az Egyesült Államoktól Brazílián és Nagy-Britannián át egészen Ausztráliáig bárhonnan – érkeztek, és mostanság is folyamatosan érkeznek Ilonka postaládájába. Van légikisasszony rokona, tőle egészen egzotikus helyekről is kapott már. Persze Zselízen sokan tudják, mi a szenvedélye, így menekültek meg korábban kidobásra, szemétbe szánt kisebb-nagyobb képeslapgyűjtemények. Ha bárkinek volna ilyen az országban, Ilonka szívesen fogadná. Név és cím a Vasárnap szerkesztőségében.

Kiállítani és gondolkodni

Nemrégiben a zselízi művelődési házban kiállítás is rendeztek az érdekes darabokból: a legrégebbi a 19. század utolsó éveiből származik. Az egész család, a barátok és az ismerősök mind segítettek az előkészületekben. Hétezer képeslapot mutattak be – hogy megsejthessük, mennyi a munka ezzel, Ilonka elárulta, hogy tizenegyezer kis csipeszt használtak fel a rögzítésükhöz. „Mérhetetlenül sok szép van ebben, de elmondom, mi az, ami nekem még külön fontos: az emberek, aki a képeslapokon láthatók. Sokszor elgondolkodom azon, miért őket fényképezték le, aztán mi lett velük, él-e még valaki közülük, van-e olyan képeslapja, amilyen nekem, és a sors hogyan bánt vele, milyen életet éltek. Ezek így kész regények! Egyébként tényleg nem szeretek utazni, szinte irtózom a helyváltoztatástól. Nagyon ritka eset, hogy én elmenjek itthonról. Itt van nekem az egész világ! Beülök a fotelomba, és kinyitom bárhol a gyűjteményem. Alabamától Zselízig rengeteg helyről vannak itt lapok” – meséli mosolyogva Ilonka. Csak azt lehet kívánni nekik, hogy utazzon még sokat fotelban ülve, érkezzen hozzá rengeteg képeslap. Alkalmi vagy ünnepi, hazai vagy külföldi, teljesen mindegy. Ő maga azt ajánlja mindenkinek: küldjenek képeslapot szeretteiknek, mert küldeni is, kapni is öröm. Meggyőződése, hogy színesebb lesz tőle a világ, és felemelő az az apró öröm, hogy valaki még a világ túlsó felén is éppen ránk gondolt.

A teljes cikk a Vasárnap 50. számában jelent meg!