A békéscsabai szlovákoknál

ottj

Békéscsabán háromszáz éve élnek szlovákok. Ők építették újjá a magyarországi várost, ahol jelenleg is aktív a szlovák közösség. A lassan ötven éve múzeumként működő békéscsabai Szlovák Tájház udvarán Péli Magdolna fogadott, aki lelkes önkéntese a helyi szlovák közösségnek. Hamarosan megérkezett Kiszely András is, a magyarországi szlovák kultúra egyik őrzője. Múltról, gyökerekről beszélgettünk vele, és arról, milyen a Dél-Alföldön szlováknak lenni.

A békéscsabai szlovákoknak gazdag történelmük van. Több mint háromszáz éve érkeztek ide az elsők, és azonnal beleszerettek a környékbe. Erről Kiszely András mesél, aki úgy repít vissza a régmúltba, mintha tegnap történtek volna az események. „A törökök kiűzése után az Alföld hetven százaléka el volt mocsarasodva, nemigen lakott itt senki, hiszen a török háborúk nagy károkat okoztak. A 18. század elején, amikor véget ért a Rákóczi-féle szabadságharc, megnyugodtak a kedélyek, és az élet újra utat tört magának. A Felföld túlnépesedett, leginkább a mai Közép-Szlovákia területén. Kevesebb lett a termőföld, nehezebb a megélhetés; ráadásul kibontakozóban volt az ellenreformáció is, ami a többségében evangélikus szlovákságnak nem kedvezett. Ezekben az időkben a mai Közép-Szlovákia területéről három fiatalember elindult részesaratni, ami azt jelentette, hogy mert saját földjeik nem voltak, mentek a földesurak birtokait művelni pénzért, főként aratás idején. Bejárták szinte az egész Alföldet, és meglátták a lehetőséget ebben a területben. Csaba az egyetlen település az egész Alföldön, ahol nem a földesúr hívta a jó munkaerőt, hanem önkéntes betelepülésről volt szó. A három fiatalember vezetésével körülbelül kétszázan érkeztek ide 1718-ban.” Híre ment annak, milyen jól termő ez a vidék, így folyamatosan jöttek északról. Békéscsaba a 19. század közepére már 30-40 ezres településsé nőtte ki magát, ráadásul majdnem mindenki szlovák anyanyelvű volt. „Abban a korszakban ez volt a világ legnagyobb szlovák többségű települése. Ekkor még sem Kassa, sem Pozsony nem előzte meg, sőt Turócszentmárton is egy kis falucska volt. Nálunk meg felépültek a nagy közintézmények, felszentelték Kelet-Közép-Európa legnagyobb evangélikus templomát. Sajnos a szlovákság aránya hamarosan elkezdett csökkenni, megkezdődött az asszimiláció. Részben önkéntes volt, ugyanakkor tudjuk, hogy megelőzte egyfajta külső nyomás. Iskoláinkat nem üzemeltethettük, csak az evangélikus egyház tanintézményeiben volt szlovák oktatás, a Horthy-érában pedig kifejezetten tiltva volt az állami iskolában a szlovák nyelv tanítása. Ráadásul akkor álláshoz sem jutott az, akinek a vezetékneve szlovák volt; emiatt rengetegen magyarosították a nevüket, olyanok is, akiknek a felmenőik még magyarul sem tudtak.”

Nyelvében él a nemzet?

Hogy jelenleg mennyire aktív a helyiek szlováknyelv-tudása, az nem túl biztató, sőt, akár mi is elgondolkodhatunk azon, hogy ha nem figyelünk oda, könnyen hasonló helyzetben találhatjuk magunkat. „Most távozik az a generáció, a nagyszüleinké, amelynek még anyanyelve a szlovák; utána jönnek a szüleink, ők még hébe-hóba értik, de már nem beszélik a nyelvet, majd mi, akiknek már csak egy távoli, romantikus emlék a szlovák nyelv. Már csak a kulturális identitásunkat őrizzük. Vagyunk jó néhányan, akik bírjuk a nyelvet, szlovák iskolába járván elsajátítottuk, fordítottunk rá időt és energiát, de a hétköznapokban az elsődleges nyelv mégiscsak a magyar lett. Jellemző az is, hogy sok erős identitástudatú fiatal önkéntesen kezdi el tanulni az ősei nyelvét. Erre szerencsére van lehetőségük, hiszen van szlovák evangélikus istentisztelet, gimnázium, amely inkább kétnyelvű, általános iskola, de még óvoda is, ezenkívül vannak délutáni kurzusaink felnőtteknek.” Az erős nyelvi asszimiláció kialakulásának meglehetősen sok oka volt, van. „Az 1867-es nemzetiségi törvény és az azt követő oktatási törvény a kiegyezés után annyira »eredményes« lett, hogy az emberekben sikerül elültetni, hogy csak a magyar lehet az érvényesülés nyelve. Ez rendszereken átívelő folyamat volt, a kommunizmusig bezárólag. Mára a családjaink nyelve szinte teljesen a magyar. Én például amikor a nagymamámmal beszélek, az archaikus szlovákot használom, de ez nagyon ritka. A mostani egy utolsó utáni pillanat, Írország példáját követjük. Nyelvünk végső megtörése a 60-as évek kolhozosításakor volt. Ekkor felszámolták az utolsó kis, tanyasi közösségeket, eltűnt egy régi világ, a családokat bekényszerítették a városi közegbe, ahol a magyar nyelv használata volt az egyszerűbb a hétköznapokban. Nálunk már nem érvényesül Kazinczy mondása, mely szerint nyelvében él a nemzet. Természetesen van szlovák nyelvű újságunk, amelyet részben csabai tótul, részben irodalmi szlovák nyelven írunk, de inkább a kulturális alapú identitás az, ami erős, nem beszélve a gasztronómiáról, a csabai kolbászról, melyre méltán lehetünk büszkék.”

Csaba nehezen enged el

A békéscsabai szlovákok más magyarországi szlovák közösségekkel is ápolják a kapcsolatot, és több szlovákiai településsel együttműködnek. „Nagyon jó a viszonyunk más magyarországi szlovákokkal, ugyanakkor, ahogy mindenhol, nálunk is vannak nézeteltérések. Ezek azonban soha nem hatalmasodnak el, soha nem rendeljük alá a közösségeinket. Szlovákiával a kötődésünk nem olyan, mint a magyar államé és a határontúliaké. Mi nem kapunk akkora pénzbeli támogatást, ugyanakkor aktív, élénk a kapcsolat iskolákkal, múzeumokkal. Csak nem biztos, hogy az egyszerű csabai polgár életében ez érződik. Rengeteg megkeresést kapunk, hogy legyünk testvérvárosok, tartsunk fenn állandó kapcsolatot, de az anyagi kapacitásunk ezt nem képes fedezni. Nincs arra forrásunk, hogy havonta ötvenfős autóbuszt indítsunk Szlovákiába. Sokszor még az is probléma, hogy évente megszervezzük ezt.”

Ami még erősíti a szlovákiai és a magyarországi szlovákok kapcsolatát, a családi kötelékek. A második világháború utáni lakosságcsere őket is érintette, csak Békéscsabáról hétezer ember ment el. „Tragédia, ami veletek történt, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy a részünkről sem volt ez teljesen önkéntes döntés, hiszen hatalmas volt a politikai nyomás. A csehszlovákok rengeteg energiát fordítottak a propagandára. Szórólapok, plakátok, gigantikus rendezvények, mind azt hirdették, hogy északon tejjel és mézzel folyó Kánaán van. Természetesen nem volt minden igaz, amit állítottak. Például azt ígérték, hogy ott csakis szlovákul folyik az élet. A rokonaimat kiköltöztették Komárom mellé, egy magyar faluba, ráadásul nem sokkal később tovább is szállították őket Csehországba, hiszen ott volt munkaerőhiány. Ma is Karlovy Vary környékén élnek. Nem volt ez olyan mesébe illő történet, mint sokan gondolják. Leginkább a tanult emberek mentek el, hiszen a Horthy-rendszerben származásuk miatt nem érvényesülhettek, így nagy lehetőség volt számukra, hogy szlovák közegben éljenek, alkossanak. Egyébként a kezdetekben sokkal többen iratkoztak fel a listára. De mentek küldöttségek Békéscsabáról is megnézni, hova kerülnek majd, és sokan bizony úgy jöttek haza, hogy nem költöznek. Látták, hogy mások házában kellene lakniuk, ahogy a magyarok sírnak. Így körülbelül ötezren inkább leiratkoztak a listáról, hiszen a lelkiismeretük közbeszólt. Emellett az is közrejátszott, hogy mégiscsak ragaszkodtak Csabához: van ennek a városnak egy olyan miliője, amely nagyon nehezen engedi el az embert. Valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy ha már az őseim vérrel és verítékkel felépítették és felvirágoztatták Békéscsabát, akkor én nem megyek sehova.”

Mit jelent nekik Szlovákia?

Ez az erős lokális tudat, a közösség ilyen mértékű összetartása és a gazdag történelem az, ami miatt a helyieknek Szlovákia egy távoli, egy új ország, amelyhez nem fűzi őket romantikus kapcsolat. „Egy átlagos békéscsabai szlováknak Szlovákia nem anyaország. Miért is volna az? Hiszen háromszáz éve elhagyták, maga az állam akkor még nem is létezett, hiszen csupán harmincéves. Szlovákok vagyunk, de a lokális identitásunk sokkal erősebb, mint egy ország iránt érzett. Nincsenek olyan ábrándjaink, hogy Nagy-Szlovákia, a büszkén meredező Kriván, de Cirillről és Metódról sincsenek legendáink. Vannak helyi hőseink, akikre büszkék vagyunk, akikről a nagymamáink meséltek. A szlovákiai ünnepek nagyon újkoriak, nem is emlékezünk meg róluk, hiszen vannak azokból is sajátjaink. Tavaly volt a háromszáz éves ittlétünk kerek évfordulója. Az ünnepségeken újrajátszottuk a szlovákság érkezését, folyamatos rendezvények voltak, mind a két nyelven. Nagyon felemelő volt, amikor elénekeltük a mi himnuszunkat, az Erős vár a mi Istenünk című evangélikus éneket szlovákul. Az egyházunkban még mindig erősen jelen van az ősi nyelv, hiszen az istentisztelet szlovákul zajlik. A háromszáz éves liturgia szerint. Békéscsaba az utolsó hely a világon, ahol a régi Tranosciusból éneklünk. De a Miatyánkot is csak a régi nyelven mondom, ahogy a nagymamámtól tanultam. Hiszen a magyart nem értené a Jóisten. Nekem mindig ezt mondta a dédnagymamám.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 47. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?