Önmagunkat gyógyíthatjuk

Eredetileg matematika szakra járt, aztán váltott pszichológiára. Van a kettőnek köze egymáshoz?

Szerintem van. Mindig pszichológus szerettem volna lenni, de Szegeden nem nyílt pszichológia szak, amikor leérettségiztem, és mivel eléggé racionális gondolkodású voltam, erre a szakra esett a választásom. A tudományos diákkörben már pszichológiával foglalkoztam, és onnan egyenesen vezetett az utam a pszichológusi szakmához. Alkoholbetegekkel foglalkoztam, de közben elvégeztem Debrecenben a pszichológia szakot is. A matematika azonban máig segít rendszerben gondolkozni.

Mi a közös egy alkoholbeteg és egy rákbeteg között? A boldogtalanság? Ahogy egy alkoholista a boldogtalanságát fojtja az italba, a rák is a boldogtalanság következménye?

Én inkább a különbséget tudnám mondani. Az alkoholbetegnek nincs betegségbelátása, tagadja, hogy gondja van, a rákbeteg viszont tudatában van a betegségének, és szeretne meggyógyulni. Azon még nem gondolkoztam, mi a közös, de talán más-más lehet a férfiaknál és a nőknél. A férfiaknál nagyon gyakran az otthoni környezet, az alkoholista szülő, a szeretet nélküli ridegtartás vagy épp ellenkezőleg, a túlzott gondoskodás az oka, hogy az alkohol által nyújtott vigaszhoz folyamodnak. A nőknél bonyolultabb a dolog, legtöbbször belesodródnak.

Azért isznak, mert a társaságukban mindenki ezt teszi?

Vagy mert egyszerűen unatkoznak, esetleg a férjükkel együtt isznak. Náluk is előfordul, hogy a gondjaik elől próbálnak menekülni az alkohol segítségével, de az okok keresése a női alkoholistáknál olyan, mintha egy problémahalmazon kötnénk vagy nyolc csomót. Nagyon ritkán lehet csak egy konkrét dolgot találni a háttérben, ezért a női alkoholisták gyógyítása is nehezebb. Pedig egyre többen vannak, ma már egy bizonyos életstílushoz is hozzátartozik a borozgatás, vagy hogy töltenek egy italt munka után. Ebből nagyon könnyen kialakulhat a rendszeres stresszoldó italozás. A saját megfigyelésem az, hogy többnyire olyan nők isznak, akik nincsenek jóban saját magukkal. Akik el tudják foglalni és fogadni magukat, azoknál a poharazgatás nincs benne az eszköztárban.

Amikor a megbetegedés lelki hátterét próbálják kibogozni egy-egy pácienssel, mik derülnek ki? Van általánosítható kórkép?

Beszélgetéseink során gyakran kiderült, hogy ezek az emberek mások problémáit is magukra vették, mindenkinek az életét meg akarták oldani. Lehet, épp az ő gyerekeik lesznek később alkoholbetegek, vagy ha a szülői példát követik, és szintén túlzottan gondoskodók, akkor rákbetegek. A daganatos megbetegedés ugyanis nem mindig genetikai jellegű, pontosabban sokkal inkább gondolkodási és cselekvési minták, mint gének által öröklődik.

Valahol azt nyilatkozta, hogy a rákbetegekkel való foglalkozáshoz azáltal jutott el, hogy a saját halálfélelmét próbálta oldani. De nem természetes dolog a halálfélelem, nem hordozzuk magunkban valamennyien?

Vannak kultúrák, ahol azt gondolják, hogy a halál a távozó és az itt maradottak számára is egy új élet kezdete. A mi nyugati kultúránk velejárója inkább a haláltól való félelem, és én úgy gondoltam, pszichológusként jobban kellene ezt kezelnem, ha másoknak akarok segíteni. A haláltól való félelem a legősibb félelmünk; ha ezt feloldjuk, a többit is könnyebben tudjuk kezelni. A rettegés, a félelem minden formája akadályozza a gyógyulást, a legfontosabb mindig az, hogy ezeket elengedjük.

Hogyan lehet idáig eljutni?  

Kinek-kinek a hite szerint. Attól a pillanattól, hogy megszülettünk, magunkban hordozzuk a halál lehetőségét, és a köztes időben azon dolgozunk, hogy ezt az időt kitoljuk. Amíg fiatalok vagyunk, nem olyan erős a halál gondolata, de amint betöltjük a negyvenet, és átlépünk a B oldalra, sokkal többet gondolunk az élet végességére. Ez sem feltétlenül rossz, mert elvezethet ahhoz, hogy az élet minőségével is többet törődünk.

Magyarországon az elsők között kezdett a Simonton-módszerrel kezelni vagy inkább az öngyógyítás útján vezetni a betegeket. Miért épp ezt választotta?

Egy karácsonyi vásárban bukkantam rá az amerikai Simonton házaspár könyvének, a Gyógyító képzeletnek az ajánlójára. Belelapoztam, és a halálélmény feldolgozásáról szóló fejezet megragadta a figyelmemet. Megrendeltem a könyvet, miután megjelent el is küldték, és ahogy lenni szokott, természetesen nem oldódott meg egy csapásra a halálfélelmem, de a könyv tetszett. Néhány hónap múltán felhívott valaki, és elmondta, hogy az orvos, aki lektorálta a magyar kiadást, tréninget tart a módszerről Szegeden. Elmentem, és ez alatt az egy hét alatt tanultam meg, hogy a félelem természetes dolog, időnként meg kell élni, csak nem szabad beleragadni az önsajnálatba.

A rák kiváltó oka is ez lehet?

A teljesítménykényszer, a maximalizmus, az aggodalom, a rettegés mind ide tartoznak. Aki nem szereti magát eléggé, az mindig másoknak akar megfelelni, mert azt hiszi, majd ők szeretni fogják. Ez csapda, mert csak ideig-óráig hozhat megoldást. Az elején talán még értékelik az igyekezetét, aztán megszokják és el is várják, ettől viszont az önfeláldozó ember úgy érzi, hogy hálátlanok, és megbántódik.

Vannak viszont helyzetek, amelyekből szinte nincs kiút. Ha valaki súlyos beteg hozzátartozóját, fogyatékos gyermekét gondozza, az önfeláldozás nélkül nem megy. Az ilyen ember hogyan érvényesítse önmagát?

Azt gondolom, ilyenkor a megközelítés rossz. Nem önfeláldozónak kell lennünk, hanem az adott élethelyzetben kell helytállnunk. Emellett mindig meg kell őriznünk a saját életünket, amelyen belül lehetnek olyan feladataink, hogy a szeretteinket tisztességgel ellátjuk. Nyilván szomorú, olykor kétségbeesett is az ember, ha beteg, elesett hozzátartozóját látja, de mindig tudnia kell, hogy ez nem az ő élete. A betegséggel a beteg küzd meg, mi csak segíteni tudjuk. Saját életünk pedig nem csak úgy lehet, hogy kirándulni megyünk, hanem úgy is, hogy olykor elvonulunk, olvasgatunk, a kertben dolgozgatunk. Annak az embernek, akinek kellő önbecsülése van, mindig kell, hogy legyen az életében egy szeglet, amely csak az övé.

Lehet tudni, hogy a sok szorongás, düh, lemondás keserűség, bánat milyen kémiai, biológiai folyamatokat indít el a testben, amiből végül rák lesz? 

Erről sokféle elmélet létezik. Szerintem az közelít leginkább a valósághoz, hogy ha tartósan negatív érzelmeket élünk meg, az gyengíti az immunrendszerünket. A szervezet különféle betegségekkel mindig figyelmeztet, csak mi alábecsüljük ezeket a jeleket.

A Simonton-módszer lényege, hogy a beteg elképzeli a gyógyulási folyamatot, és a saját akarata erejével gyógyítja önmagát. Ez valóban működhet?

Képileg építjük fel az öngyógyítást, tehát valóban a képzelet a lényeg. A folyamat egy relaxációs technikával kezdődik, mert ellazult állapotban könnyebb a tudattalannal kapcsolatot teremteni. Amikor ez megtörtént, a szervezetünkben egyébként is működő öngyógyítást erősítjük azáltal, hogy elképzeljük, milyen módon indulnak az immunsejtjeink harcba a betolakodókkal.

Olyasmiket olvastam, hogy a beteg szerv lehet például egy pocsolya, de jönnek az immunsejtek halak képében, és megtisztítják...

Relaxált állapotban a tudattalan sugalmaz ilyen képeket, kinek-kinek a saját életéből. Egy asztalos betegem úgy képzelte, hogy fa a teste, és a göcsörtök benne a daganatok. Addig gyalulta, míg meggyógyult. Egy erdész, akinek a máján és a vastagbelén volt daganat, hatalmas rétnek képzelte a testét, amelyen rengeteg szemetet szórtak szét. A parkőrök meg szurkálóbotokkal összegyűjtötték a szemetet, vagyis a rákos sejteket. Egy idős néni, akinek hasnyálmirigy-daganata volt, szőlőfürtként képzelte el a szervet, amelyből az immunsejtek darazsakként szívták ki a rothadó szőlőszemeket. Sokat segíthetnek ebben a folyamatban a kedvenc háziállatok, de mindenkinek a saját hiteles képsorozatát kell megtalálnia, hiszen ő végzi az öngyógyítást.

Azért az is kell hozzá, hogy az ember higgyen a módszer hatásosságában. Mi van a kétkedőkkel?

Nekik nem ez az eszközük. Ahhoz, hogy ez működjön, a betegnek hinnie kell önmagában, önmaga gyógyulásában és abban, hogy tud érte tenni.

Aki eléggé hisz, és végigcsinálja, az mindig meggyógyul?

Én úgy látom, hogy igen. Nyilván függ az eredmény attól is, milyen stádiumban találkozunk. Huszonhét éve dolgozom daganatos betegekkel, az elején inkább végstádiumú súlyos betegek jöttek hozzám, utolsó szalmaszálként kapaszkodtak ebbe a lehetőségbe. Sokan közülük meggyógyultak, olyanok is, akikről az orvostudomány lemondott. Ma olyanok is jönnek, akikkel épphogy csak közölték a diagnózist, még semmilyen kezelést nem kaptak, de már tenni akarnak magukért.

Ez a hitkérdés önigazolásként is hangozhat, mert azt is lehet mondani, hogy aki nem gyógyult meg, az nem hitt eléggé.

Természetesen halnak meg betegek, és ez engem is komoly önvizsgálatra késztet. Általában lehet tudni, hogy az ilyen beteg hol rekedt meg, mit nem oldott meg az életében. Aki meg akar gyógyulni, annak teljesen le kell vetkőztetnie a lelkét, és az egész élete minden görcsét ki kell oldania vagy el kell engednie. Ebbe a családi konfliktusoktól a be nem teljesedett karrierig minden beletartozik, ami egy emberrel előfordulhat, és mindent legalább magunkban le kell rendeznünk. Az akarat kevés, mert görcsből jön, ahhoz, hogy a testünkben is elinduljon a változás, változtatnunk kell az életünkön. A legtöbb ember ott követi el a hibát, hogy magában darálja a dolgokat ahelyett, hogy kimondaná. Ha lehet, rögtön, az adott helyzetben kell kimondani, amit gondolunk. Ha pedig már nem lehet, azt is el kell tudni fogadni, hogy vannak dolgok az életben, amelyek függőben maradnak.

De nem olyan ma a világ, hogy mindent meg akarunk oldani?

Túlságosan is olyan. Ez a maximalista hozzáállás egyrészt a poroszos iskolarendszerből, másrészt a mai teljesítménykényszerből ered. Ez a kapcsolatainkra is érvényes: túl sokat foglalkozunk mások problémáival, holott a legnagyobb jóakarattal sem tudjuk őket megoldani. Tudnunk kell felmérni a határokat, meddig tartok én, és hol kezdődik a másik.

Ez nem önzés?

Nem, ez egészséges elhatárolódás. Általában össze szokták keverni az emberek, hogy érintve vannak egy helyzetben, vagy az ő problémájukról van szó. Ha érintve vannak, akkor csak segíteni tudnak, de ha az ő problémájuk, akkor azt nekik kell megoldaniuk. Ha valaki megbetegszik, az az ő problémája, lelkileg ő tudja megoldani. A többiek – az orvosok, a családtagok – részt vesznek benne, segítenek, de az egész terhet nem vehetik át.

Hol van a határ az egészséges önvédelem és a segítőkészség között?

Ott, hogy tudatosítjuk: nem lehet mindenkit megmenteni. Nem is menteni kell, hanem segíteni, segíteni pedig annak lehet, aki engedi és kéri. Ha kéri, akkor már együtt dolgozunk, de elsősorban és főleg neki kell akarnia. Ha valaki nem kéri, és úgy ítéljük meg, hogy nem mer szólni, kérdezzük meg, mit tehetünk érte. Azt adjuk, amit kér, ne próbáljunk meg mások helyett gondolkozni, és főleg ne vállaljuk át mások helyett a felelősséget.

Itt, a rendelőben elég egyértelmű, miben kérnek segítséget a betegek: meg akarnak gyógyulni. Ezen belül mi az, ami a leggyakrabban elhangzik? Félek, hogy meghalok, hogy nagyon fogok szenvedni, aggódom, mi lesz a gyerekeimmel, nem tudom, miből fogunk élni, ha a betegség miatt nem tudok dolgozni…?

Ilyesmik. Az elején a félelem legnagyobb tárgya az, sikerülni fog-e a gyógyulás. Ha valaki felismeri, hogy ezért neki is tennie kell, akkor biztosan sikerülni fog. De találkozom olyanokkal is, és érdekes módon ők is meggyógyulnak, akik egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, hogy ők betegek. Tovább élik az életüket, nem engedik, hogy azt eluralja a rák, és ez is nagyon sokat segíthet abban, hogy végül legyőzzék.

Mennyi ideig tart önnél egy kezelés?

Akár egy évig is, de mindenképp az első negatív leletig. Van, aki gyógyultan is visszajár, mert megnyugtató számára, hogy beszélgetünk.  

Az orvostudomány elfogadja ezt a módszert, egyáltalán azt, hogy a gyógyulás folyamatában a léleknek legalább akkora a szerepe, mint a testnek?

Sokkal jobb a helyzet, mint tíz-húsz éve, de még mindig sokan megkérdőjelezik a munkánkat. Az igazán hatékony az lenne, ha minden rákbeteget elküldenének pszichológushoz, és az orvosokkal karöltve dolgoznánk. Van azért erre is példa, előfordul, hogy a háziorvos vagy az onkológus felhív, hogy konzultáljon velem.

Az utóbbi években egyre több a rákos beteg. A saját rendezetlen dolgainkon kívül mennyire járul hozzá ehhez a környezet?

Legalább ugyanilyen mértékben. Nem vagyunk felkészülve erre az információáradatra és árudömpingre, mindent tudni és birtokolni akarunk. Pedig mindenből épp elég volna annyi, amennyire szükségünk van.

A közéletben burjánzó gyűlölet és megosztás is megbetegíti a társadalmat?

Csak évek múlva fogjuk látni, mennyire. Egymáson vezetjük le a feszültségeinket, gyűlöljük azt, aki nem ugyanolyan politikai nézetet vall, mint mi, vagy tehetetlenségünkben kesergünk. Ez mind mérgezi a lelkeket és a testet is. 

A szakember szemével is úgy látja, hogy aki meggyógyul ebből a betegségből, az más ember lesz?

Amikor felkértek, hogy dolgozzak rákbetegekkel, az első reakcióm az volt, hogy vajon mit mondhatnék én egy halálba készülőnek. Hogy mégis szép az élet? Rá kellett jönnöm, hogy ők mondják nekem ezt, és nagyon sok szépségre megtanítottak. Az első, ami megváltozik, az értékrend. Addig fontosnak hitt dolgok eltörpülnek, és előjönnek az igazi értékek. Az, hogy meglegyinti az embert a halál lehetősége, helyrezökkenti az agyat, és úgy látom, hogy ez a változás tartós. Akik nemcsak a cselekvési, hanem a gondolkozási mintáikon is változtatnak, azok a szó legigazibb értelmében jobb emberekké lesznek.

Ha tanácsot kellene adnia, hogy lelki értelemben hogyan előzzük meg a rákot, mi volna az?

Hogy mindenki élje a saját életét, és élvezze. Ebben minden benne van. 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!