<p>Az autóban, hazafelé az osztrák rádió műsorát hallgatom az indiai–pakisztáni viszonyról. Nyilván az alulinformáltságomnak (durvábban fogalmazva: műveletlenségemnek) tulajdonítható, hogy most értesültem csak, a mai India és Pakisztán a második világháború után jött létre, mégpedig az egykori angol gyarmat utódállamaiként. </p>
Mivel a területen élő muszlimok és hinduk nem tudtak megegyezni egy közös országban, ezért hoztak létre egy külön Pakisztánt és külön Indiát. A határt pedig (nyilván íróasztal mellett) szépen meghúzták köztük. Viszont értelemszerűen a vallási határ sem borotvaéles, így óhatatlanul rekedtek muszlimok Indiában, kerültek hinduk Pakisztánba. Megindult a nagy népvándorlás (állítólag azokban az években húszmillió ember volt abban a térségben úton, és egymillió pusztult el), megkezdődött egymás öldöklése, egymás asszonyainak a kölcsönös megerőszakolása, miközben a határ olykor élő településeket metszett ketté, stb. Szóval valami hasonló, mint a mi Szelmenceink háza táján történt, szinte ugyanebben az időben. Mi ezekről a távoli szörnyűségekről nem tudunk, ők nem tudnak mirólunk, és mindenki azt hiszi, hogy vele esett meg a világtörténelem legkegyetlenebb szörnyűsége. Ami igaz is: mindenkinek a saját családtag elveszítése fáj. A műsorban megszólal egy pakisztáni muszlim iskolaigazgató (és végső soron ez borzasztott el a leginkább), aki elmondja, egyszerűen nem tűri meg, hogy iskolájában akár egyetlen jó szót is szóljanak, tanítsanak Indiáról. Szerinte soha nem lesz, mert nem lehet (!) megbékélés muszlimok és hinduk között. Hát, így valóban aligha…
Majd később a Rádio Devín hangjátékára kapcsolok át, mégpedig – ha jól emlékszem – Štefan Kasarda darabjára (Štyria z cintorína), amely négy halott német katona beszélgetéséből áll. Van köztük, aki halála után is kitart a német birodalmi eszme mellett, van, aki szerint teljesen fölöslegesen, őrült eszmék, beteges ideológiák jegyében harcoltak, haltak meg, aztán van, aki inkább csak szelíden kedvesére gondol. Róla beszél. Közben lassan kiderül, hogy közülük ki hogyan halt meg, hogy a birodalmi eszmést egy német társa lőtte le, mert éppen egy védtelen gyereket ütlegelt, aki figyelmetlenségből bemocskolta fényes birodalmi csizmáját. Erre egy másik mondja, hogy bizony én is lelőttelek volna; majd szép lassan kiderül, hogy az is ott van köztük, aki a halálos puskalövést ténylegesen leadta. Neki meg nem sokkal később azért kellett meghalnia… A végén a birodalmi eszmés ki akarja végezni mindhármukat, de rájönnek (!), hogy a halottakat már nem lehet megölni. A műsor a szlovák nemzeti felkelés napján volt hallható. Azon a napon, amikor hagyományosan verték a szlovákiai gyerekek (meg egyáltalán: a lakosság) fejébe a náci németek sztereotip képét, s ez olyannyira sikerült, hogy ha egy jellegzetes német katonai rohamsisakot látok, már abba beleborzadok. Még ma is. Pedig az, önmagában csak egy eszköz. Lehetett bárki fején, olyanén is, akinek semmi köze nem volt az egész vérengzéshez, férfiként nem volt más választása, mint hogy bevonuljon, majd katonaként, hogy akár embert öljön… A hangjáték tónusa számomra épp azért volt újszerű (nota bene, ahogy a végén megtudom: 1965-ös felvételről van szó!), mert nem kliséket közvetít, nem sztereotípiákat sulykol, hanem hús-vér (képzavar: hiszen éppen hogy halottakról, ha beszélő halottakról van is szó) embereket mutat meg. És éppen ez által, ha az ellenségben is felismerjük az érző embert, oldódhatnak régi traumák, jöhet egy megbékélés.
Talán.
Mindenesetre ez utóbbinak (még ha véglegesen, mindenki számára érvényesen sosem következik is be) szerintem nincs alternatívája. Amennyiben persze legalább magunknak jót akarunk…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.