A nagy négyes

Két irányból, de egyfelől, Hrabal sörgyárából érkezett Miskolcra, a 14. Jameson CineFestre a rendezvény cseh és szlovák díszvendége, Jiří Menzel és Magda Vášáryová. Az Oscar-díjas prágai rendező Kassáról jött, ahol operát rendez, színészi és politikai babérokat egyszerre gyűjtő, régi játszótársa pedig Pozsonyból, ahol még ma is aktívan részt vesz a közéletben. Miskolcon mindketten rangos elismerésben részesültek.

Életműdíjat kapott a rendező, Európa-díjat az egykori színésznő. Jiří Menzel az utolsó pillanatban meg is gondolhatta volna magát. Megüzenhette volna, hogy: „Sajnálom, baleset ért, minden lépés fájdalmat okoz. Elég megterhelő számomra az is, hogy órákon át ülve instruálok Kassán, nincs erőm hosszabb útra.” De mert tudja, mennyire szereti őt a magyar közönség, és ő is mindig jól érzi magát Magyarországon, zokszó nélkül vállalta a „nagy utazást”. Elegáns öltöny helyett márkás, fekete sportfelszerelésben érkezett, ami kényelmes szabadidőruhának is beillett. Évekkel ezelőtt combcsonttöréssel került kórházba, most Achilles-ínszakadás nehezítette mozgását. Spanyolországi nyaralása során érte a baj, megcsúszott a medence szélén. Miskolcon, már a prágai műtét után, lábszármerevítőben bicegett, ám az örömére, hogy a 2004-ben átvett Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetés után most újabb komoly díjjal jutalmazták, ez sem vetett árnyékot. Laudációját régi jó barátja, Szabó István mondta, aki szellemesen megfogalmazott beszédében kiemelte: a német, francia, angol nyelvet összevissza keverve negyvenkilenc éve folyékonyan társalognak egymással.

„Ücsörögtünk együtt a fesztiválok zsűrijében, az Európai Filmakadémia alapító igazgatóságában, kisvendéglőkben, kocsmákban Berlinben, Bécsben, Párizsban, Prágában, Budapesten egy pohár vörösbor mellett, s a különböző, félig ismert nyelvekből mindig azokat a szavakat használtuk, amelyeket véletlenül ismertünk, vagy éppen ott eszünkbe jutottak. Mert hiszen mindketten ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik csak oroszul tanult az iskolában, s az orosz nyelvből is csak Tatjana levelét Anyeginhez.”

Szabó István és Jiří Menzel legendás barátságát jellemzi az is, hogy boldogan jelennek meg egymás filmjeiben, sőt a cseh rendező, mint most is, mindig tesz egy-két finom utalást arra, hogy reméli, nem marad ki magyar kollégája következő alkotásából sem.

„Menzel úr! – szólt kollégájához a magyar Oscar-díjas. – Esendő, szeretni való emberek élnek a filmjeidben, akiket nem kinevetünk, lenézve, hanem nevetünk, mert úgy érezzük, ezek mi vagyunk. Mindig csodáltam a munkádat. Mindig irigyeltem a filmjeidet. Mindig szerettem volna megtudni a titkodat, amitől olyan szeretetre méltóak a filmjeid. Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy azért szeretetre méltóak, mert te magad is szeretetre méltó fickó vagy, és szeretetre méltó módon nézed filmjeid hőseit, amitől ők is szeretetre méltóak lesznek, és ez a varázslat pár rövid percre szeretetre méltóvá teszi a közönséget is. Szóval röviden: Irigylem azt a képességedet, hogy mindenkire, akiről mesélsz, együttérzéssel, nagyvonalúan, megbocsátással nézel, és engem is meghívsz vagy elcsábítasz, hogy nézzem őket. Irigylem, hogy mindenkit és mindent az együttérzés humorával nézel. Irigylem, hogy minden filmedben jelen van az emberi érintés csodája. És irigylem, hogy mersz nem válaszolni hülye kérdésekre. Meg mered mondani, hogy álmos vagy és eleged van. Megengeded, hogy undok legyél a tévében, nincs megfelelési kényszered soha, sehol, talán csak a testvéred felé. És igen, irigylem a kitartó, bátor fantáziádat, a szeretetre méltó lustaságodat. Egy gazdag életen keresztül mertél lusta lenni, és csak akkor keltél fel, ha valakit, valakiket szeretni kellett. Az életben, a színházban, a filmeken. Örülök, hogy sokan mások is szeretnek, örülök a díjadnak. Ahoj!”

Hogy miképpen reagált minderre az érintett? Szokásához hűen röviden és tömören.

„Örülnék, ha annak, amit mondtál rólam, István, legalább a fele igaz lenne.” És gyermeki önfeledtséggel, kamaszos pajkossággal finoman fenéken billentette barátját. Természetesen már csak az után, hogy mindketten mélyen meghajoltak, sőt önfeledten hajlongtak egymás előtt. Szabó István ezután lassan, kimért léptekkel lesétált, Jiří Menzel pedig pár bohókás grimaszt vágva lebicegett a színpadról.

Magda Vášáryovát először ünnepelhette a magyar közönség, pedig a Sörgyári capriccio Maryškájaként határtalan népszerűségnek örvend Magyarországon. Ez a remekmű volt egyébként az idei CineFest nyitófilmje. Ezzel fejezte ki tiszteletét a fesztivál rendezőgárdája a két díszvendég előtt. A Hrabal regénye nyomán készült film mindkettőjük életművének fényes gyöngyszeme. Az egykori európai hírű színésznőt, most Európa szerte-ismert politikust Bálint András köszöntötte a színpadon. És nem véletlenül ő. 1979-ben együtt szerepeltek a cseh Otakar Vávra Krakatit – A sötét nap című, Karel Čapek regénye alapján készült filmjében. Ott lettek barátok, és még a forgatás során – szerelmesek. Ezt elsőként a díjazott mondta ki népes közönség előtt, és kapott is érte hatalmas tapsot.

„Magda ma is aktív közéletet él, kultúra és politika kapcsolódik össze munkásságában – mondta Bálint András, aki több Szabó István-film főszerepét játszotta el annak idején. – Úgy hiszem, nagyszerű pillanat ez. Egy igazi európai személyiség, egy tíz nyelvet beszélő nagy színésznő és jeles diplomata kap most Európa-díjat. Kedves Magda, egy József Attila-i parafrázissal köszöntelek. A közönséget kérem, ne tessék politikai áthallást keresni a szavak mögött. Tehát: Mindenki örül, hogy lát ma itt, magyarok és szlovákok közt egy európait.”

A baráti ölelés mellé jött egy nyílt színi csók is, de azt már Jiří Menzeltől kapta a még ma is vonzó Magda Vášáryová, akiből ugyanannyi derű és életöröm árad, mint a Sörgyári capriccio Maryškájából.

„Ne szomorkodjanak egy percig sem – biztatta a közönséget –, hiszen az életben minden nap fontos és szép lehet, különösen, ha egy kis bolondsággal fűszerezzük.”

A díjat ragyogó arccal vette át. Később bevallotta: meglepte őt az elismerés, bár tudja, a Sörgyári capricciót évente többször is sugározza valamelyik magyar tévécsatorna. „De én már nem hasonlítok Maryškára” – mondta. Ez az év egyébként abban is meglepő számára, hogy bár huszonnyolc éve sem filmben, sem színpadon nem játszik, Kassa és Uherské Hradiště után most Miskolcon is a színészi pályán elért sikereit méltatják. Eddig ugyanis csak politikai díjakat kapott, s azokat is külföldön, Ausztriában és Lengyelországban, ahol diplomataként dolgozott.

„Én tényleg homo politicus vagyok – ismerte be. – Minden rendezővel, íróval, történésszel gyorsan erre a témára váltok. Nem állítom, hogy a filmezés ugyanakkora örömet jelentett számomra, mint most a politizálás. Nehéz, fárasztó munka a forgatás. A szerephez szükséges lelkiállapotot végig, az utolsó snittig őrizni kell. Nem kapcsolhat ki az ember, nem léphet ki a szerepből, nem zavarhatja meg semmi a képzeletét. A forgatás elképesztő szellemi-fizikai készenlétet igényel. Nem is értem, hogyan tudtam huszonhat év alatt annyi filmben szerepelni, miközben tanultam, egyetemre jártam, gyerekeket szültem, havonta huszonöt előadást játszottam. Mikor volt nekem ennyi időm filmezni? A Sörgyári capriccio színészileg új utat nyitott előttem. Ha folytattam volna a pályámat, ma már alighanem más síkon mozgatnának a rendezők. Vígjátékokba hívnának. Addig csupa elgyötört, megkínzott, elhagyott, megalázott nőt játszottam, csupa drámai alakot. Ezért is volt számomra olyan nagy kihívás Maryška szerepe. A vígjátékhoz nagyon pontos időzítés, ritmusérzék szükséges, hogy a néző ott és azon nevessen, ahol és amikor kell. Ha hibázik a színész, és nem jön be a poén, senki nem nevet. A politikai beszédben is ugyanilyen fontos az időzítés. Ott is pontosan tudni kell, mikor, mit és milyen hangsúllyal mond az ember.”

A díjátadás után a film következett. Ezúttal cseh nyelven, feliratokkal, a közönség soraiban Szabó Istvánnal és Bálint Andrással. Bohumil Hrabal és Jiří Menzel csodás alkotása most is lenyűgözte a nézőket. A rendező és a volt színésznő ezalatt sorra adták az interjúkat. Magda Vášáryová mint egy szófogadó, illedelmes kislány, Jiří Menzel nagyokat viccelődve, s a magyar borokat dicsérve.

Szabó István úgy jött ki a moziból, mintha először látta volna a Sörgyári capricciót. Ugyanazzal a lelkesedéssel, elismeréssel, mint sok évvel ezelőtt.

„Borzasztóan helyes film ez – mondta. – És most is pontosan olyan, mint a bemutató idején. Költői. Humoros. Árad belőle a szeretet. Magda pedig főnyereménye a filmnek. Micsoda derű, micsoda életkedv! Teljes természetességgel csinál mindent. Valószínűleg ez a titka az életben is. Akárhány éves, még ma is minden szempontból fiatal. Az arca, a tekintete, a mosolya megőrizte ugyanazt a csillogást és belső energiát, amit a vásznon sugároz. Egészen kiváló színésznő, szívesen hívnám őt filmezni, ha jönne. Végtelenül rokonszenves, intelligens, művelt ember, aki pontosan tudja, hol van, mit akar mondani, és úgy közli a mondanivalóját, hogy közben nem bánt meg senkit. Nagy diplomata. Nem véletlenül volt nagykövet.”

Kivételes este volt ez a miskolci. Négy européer, négy jeles alkotó nagy találkozása. Túlzás nélkül megállapítható: filmtörténeti esemény tanúi voltunk.

Másnap, amikor szétvált „a nagy négyes”, Szabó Istvánra mutatva Jiří Menzel azzal búcsúzott magyar barátaitól:

„Vigyázzatok rá, mert három nappal idősebb, mint én!”

Ilyenek a filmjei is. Olyan „vigyázóak”.