Zene nélkül lehet, de nem érdemes

<p>Koraszülöttként jött a világra, és egy hibás inkubátorkezelés miatt elveszítette a látását. Ám ez nem gátolta meg abban, hogy hangszeren kezdjen játszani, ötévesen már zongorához ült. Tehetségére hamar felfigyeltek, és foglalkozni kezdtek vele.</p>

Nyolcéves volt, amikor a Pesti Vigadóban fellépett, 14 évesen a Louis Braille Nemzetközi Zongoraverseny második helyezettje lett Moszkvában, két évvel később a korcsoport legfiatalabb indulójaként első. Közel harminc országban lépett fel, március 15-én Pozsonyban a Szlovák Rádió hangversenytermében ő adott koncertet.

 

Több hangszert kipróbált gyerekkorában, végül a zongoránál maradt. Hogy került ilyen közel hozzá?

Tényleg több hangszert, próbálkoztam a hegedűvel és a fuvolával is, aztán valahogy rátaláltam dédapám öreg zongorájára a Balaton melletti házunkban. Hamar rájöttem, hogy ez az, amivel nagyon sok hangszínt lehet egyszerre megszólaltatni. Ahogy Chopin mondta a tanítványainak: »Annyi színt hozzál ki a zongorából, ahány ujjad van«; valóban ez az a hangszer, amellyel akár egy egész zenekart is lehet pótolni. Talán ezért ragadtam le a billentyűknél.

Számos zeneszerző művét játssza, repertoárján van Bach, Chopin, Bartók, Liszt, de biztosan van kedvence.

Mozart volt az első, ugyanis sokat utaztunk Amerikába a szemműtétem miatt. Akkoriban rengeteget hallgattam Mozart zenéjét, különösen a Varázsfuvolát, ha százszor nem, akkor egyszer sem. Mert amikor először elvittek a szüleim a Varázsfuvolára, lehettem 7-8 éves, az előadás végén a szó szoros értelmében sírva fakadtam, és nem tudták kiszedni belőlem, mi bajom. »Ezt a gyereket nem lehet operába vinni már soha?« – kérdezgették egymást. Mikor hazaértünk, nagy nehezen kinyögtem, már az ágyban, még mindig zokogva, hogy én ezt a zenét már soha többet nem fogom hallani? Gyerekként az ember néha túlzásokba esik. Ekkor lett a kedvencem, talán a könnyedsége miatt is. Attól kezdve ha esett, ha fújt, mentünk Pestre az Operába. Később elmesélte valaki Szabó István rendező barátunknak ezt a történetet, és ő megszerezte nekem Vernon Varázsfuvoláját. Onnantól meg nem akartam többé az Operába menni. De tulajdonképpen aztán folytatódott a sor, és jött a többi zeneszerző: Schubert, Chopin, Liszt, Kodály. Azt tudom mondani, hogy mindig az a kedvencem, akivel éppen foglalkozom.

Melyik volt a legnagyobb koncertélménye a számos fellépés közül?

Sok ilyen volt, de hogyha tényleg választani kéne, hát az, amikor a Chopin-szobor alatt játszottam Varsóban. Akkor négyezer embernek adtam hangversenyt negyven fokban. Ott tényleg ápolják Chopin emlékét. De mondhatnám Żelazowa Wolát is, Chopin szülőfaluját, ahol szintén koncerteztem már. Felléptem az olaszországi Villa d'Este palotában, Tivoliban, ahol Liszt A Villa d'Este szökőkútjait írta. A koncert előtt meghallgattuk a szökőkutak csobogását, és teljesen meg tudom érteni a mestert, hogy ez megihlette. Általában utánaolvasok a zeneszerzőknek, az életüknek. Hogy miért írta azt a művet, mit érzett, amikor írta: így még jobban megértem, mi játszódhatott le benne, micsoda fájdalom vagy dráma. Ugyanis mi a mi feladatunk? Az, hogy ezeket a szerzőket újraélesszük, és hiszem, hogy ez szép feladat.

Egy régebbi interjúban meghatározó koncertélményként egy izlandi fellépését említi…

Mert ott tapasztaltam meg először, amikor felállt a közönség, és édesanyám a fülembe súgta, hogy »standing ovation«. Nem számítottunk rá, ugyanis még a fellépés előtt a karmester, Rico Saccani azt mondta, hogy készüljek fel, mert ez hűvös közönség, nem lesz könnyű felmelegíteni. Mégis sikerült, a standing ovationnel, állótapssal Izlandon találkoztam először. Szoktam is ezzel viccelni, mert ha van standing ovation, akkor van sitting ovation is.

Honnan tudja, a tapsot kivéve, hogy a közönségnek tetszik, amit játszik?

A közönség hangulatából, a csendekből, amikor a légy zümmögését is meg lehet hallani. Ez inspirál arra, hogy jobban és egyre jobban játsszak. A csendekből tényleg le tudom mérni, hogy ott akkor megtörtént a varázs.

Számomra elképzelhetetlen, hogy aki nem lát, hogyan tanul meg zongorázni.

Amikor kicsi voltam, Becht Erika tanított, aki mind a mai napig foglalkozik velem. Mi ketten úgy próbáltunk például egy Mozart-művet, hogy a tanárom eljátszott egy részt, és megkérdezte, én hogy folytatnám. Megpróbáltam folytatni, s ha valami nem sikerült, nagyot nevettünk, hogy így is jó, de talán maradjunk annál, amit Mozart írt. Tehát nekem kvázi ki kellett következtetnem, hogy a mester hogyan folytathatta. Azért mondom múlt időben, mert például egy zongoraversenyt már nem lehet kitalálni. Ha van két zongora, a tanárom a másikon a zenekari részt játssza hozzá a próbák alkalmával, hogy koncerten már ne legyen gond, hol is kell belépnem. Itt már a kottaképet magyarázzák el, a pontos dinamikát, meg hogy mi van beírva a kottába. Ha ezt már tudom, akkor hallgathatom meg többféle előadótól a művet, például Barenboim, Vásáry Tamás, Fischer Annie előadásában, végül kialakul a saját elképzelésem róla. Általában felveszem magnóra, amit játszom, annak alapján tudom ellenőrizni a hibáimat, hogy mire kéne figyelnem.

Kik voltak hatással önre a munkájukkal?

Elsősorban nem is zeneszerzőt említenék. Kroó György, a 20. századi magyar zenekritika és zenetörténet-írás egyik legnagyobb alakja volt az első, aki írt rólam az Új zenei újságba. Egy alkalommal hallgattam, és kihívtam a szüleimet a családi ebédről: »Figyelitek? Kroó tanár úr rólam beszél!« Nagyon nagy öröm volt, amikor megdicsért, és két koncertemen még ott is volt. Egy bécsi fellépésről jöttünk hazafelé, amikor megtudtam, hogy meghalt. Szó szerint sírógörcsöt kaptam a hír hallatán. De a zenészek közül mondhatnám Vásáry Tamást, aki az egyik mentorom; ő szintén nagyon sokat segített és segít nekem. A koncertek előtt mindig meghallgatta az anyagomat, finomított rajta, mondta, hol hagyjak több időt, hol merjek többet várni. Egyszer, amikor Liszt VI. Magyar rapszódiáját játszottam, egy futamot véletlenül átírtam. Akkor azt mondta, hogy nagyon jó, amit játszom, de Liszt nem azt írta. És hogy a továbbiakban minden koncertem előtt szeretne meghallgatni. Meg említhetném Kocsis Zoltánt is, aki szintén sokat segített. Persze kihagyhatatlan Becht Erika: hiszen ő mind a mai napig tanít és felkészít. Nélküle biztosan nem tartanék itt.

Mi az, ami hajtja Érdi Tamást?

Tulajdonképpen a pozsonyi koncert végén is standing ovation volt, az nekem nagyon sok erőt ad, amikor a közönség feláll. Akkor érzem, hogy tényleg érdemes azt a napi öt órát belefektetni a munkába, ez ugyanis másképp nem megy. Liszt Ferenc mondta: »Ha egy napig nem gyakorlok, észreveszem én, ha két napig, akkor a tanárom, ha három napig, akkor a közönség.« Nyáron is szoktam gyakorolni, hogy szinten tartsam magam, de tulajdonképpen a közönség szeretete ad erőt, hogy tényleg továbbra is csináljam. Egyébként szilárd meggyőződésem, hogy lehet ezek nélkül a zenék nélkül élni, csak épp nem érdemes.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?